Figyelem! Ha még nem olvastad Joanne Harris Csokoládé című regényét, de valamikor szándékodban áll, sipirc innen! Itt most néhány idézet következik a kedvenceim közül, hogy ha úgy hozza kedvem, a könyv újraolvasása nélkül is nosztalgiázhassak - ergo jó esély van rá, hogy spoilerbe botlasz.
"Tudom, mon pére, hogy ez nem a megszokott napom, de úgy éreztem, muszáj beszélnem. A pékség tegnap kinyitott, csakhogy igazából nem is pékség. Amikor tegnap reggel hatkor felébredtem, a burkolat eltűnt, a ponyvaernyő és a redőny a helyére került, és a kirakat védőfüggönye is félig le volt eresztve. A nemrég még környezetébe simuló, közönséges, eléggé kopottas öreg ház piros és arany pompája vakítóan fehér háttértől ütött el. Az ablakban piros muskátli; a rács köré krepp-papírból ragasztott füzérek csavarodtak. És az ajtó fölött tölgyfa cégéren cikornyás fekete betűkkel ez állt:
La Céleste Praline
Chocolaterie Artisanale
No persze kész nevetség az egész. Marseille-ben vagy Bordeaux-ban népszerű lehetne az ilyen üzlet - akár még Agenban is, ahol évről évre nagyobb a turistaforgalom. De Lansquenet-sous-Tannes-ban? És éppen nagyböjtkor, az önmegtartóztatás hagyományos időszakában? Van az egészben valami, talán tudatos romlottság. Reggel megszemléltem a kirakatot. Fehér márványpolcon számtalan doboz és csomag sorakozik, ezüst és arany papírból készült tölcsérek, rozetták, csengők, virágok, szívek és tarkán kígyózó szalagok. Üvegharangokban és -dobozokban állnak a csokoládéféleségek, a praliné, a Vénusz bimbaja, a fondant, a cukrozott gyümölcs, a mogyoróhalmocska, a csokoládékagyló, a kandírozott rózsaszirom, a cukormázas ibolya... Mind sötéten fénylik a védőfüggöny árnyékában, mint az elrejtett kincs, mint a megannyi kihívó semmiség Aladdin barlangjában. És középre a nő nagyszerű építményt szerkesztett: egy igazi mézeskalács házikót, csokoládébevonatú, arany és ezüst szegélyű pain d'épice falakkal, a tetőcserepek cukrozott gyümölccsel töltött püspökkenyérből, a falak mentén különös, zöld mázas csokoládérepkény kúszik felfelé, a csokoládéfákon marcipánmadarak dalolnak... Hát még maga a boszorkány! Hegyes kalapja csúcsától hosszú köpenye széléig merő sötét csokoládé, a seprűnyél pedig, amin lovagol, hosszú, megsodort mályvacukor rúd, amilyet karneválkor pirítanak az édességárusok. Az ablakomból éppen rálátok az övére - olyan, mint egy ravasz, cinkosan hunyorító szem. Caroline Clairmont e miatt az üzlet miatt, az áruja kedvéért szegte meg nagyböjti fogadalmát." (Február 15., szombat)
"Az én mesterségemben az ember gyorsan megtanulja, hogy az adakozásnak nincsenek határai. Guillaume egy kis zacskó püspökkenyérrel a zsebében hagyta el a Praline-t, de még be sem fordult az Avenue des Francs-Bourgeois sarkán, amikor lehajolt, és odakínált egy darabot a kutyának. Egy gyors simogatás, amelyet vakkantás és farkcsóválás követett. Amint mondottam: vannak emberek, akik gondolkodás nélkül adakoznak. Ez a természetük." (Február 15., szombat)
"Ezen a napon zárva tartunk. Ma nincs tanítás, és mialatt Anouk a Les Marauds környékén játszik, én a szállítókat fogadom, és megtervezem a heti árukészletet.
Ebben a művészetben örömömet lelem. A főzésben különben is van valami varázslat: a hozzávalók megválasztásában, a keverésben, a régi könyvekből merített receptekben, a hagyományos háztartási eszközökben. Itt van például a mozsár, amelyben anyám háziasabb célokra törte meg a tömjént, és fűszereinek, aromáinak bonyolult árnyalatait földhözragadtabb, érzékibb varázslatnak rendelte alá. Engem részben az egész műveletsor mulandósága bűvöl el; mennyi szeretetteljes előkészület, mennyi művészi tudás és tapasztalat szorul egy pillanatokig tartó élvezetbe, amelyet a maga teljességében mindig csak a kevesek méltányolnak. [...]
Guy, a szállítóm régóta ismer. Anouk születése után együtt dolgoztunk, és ő segített, hogy elindítsam első vállalkozásomat, egy parányi patisserie-chocolaterie-t Nizza külterületén. Most Marseille a telephelye. Közvetlenül Dél-Amerikából hozatja a nyers, folyékony csokoládémasszát, és a saját üzemében alakítja át különböző finomságú csokoládévá.
Én csak a legjobb minőséget használom. A bevonótömbök valamivel nagyobbak, mint egy-egy tégla. Minden szállítmányban egy dobozzal van mindegyik fajtából, mert én mindhármat használom: az étcsokoládét, a tejcsokoládét és a fehér csokoládét. Megfelelő hőmérsékletre kell hevíteni, hogy kikristályosodjon, elnyerje kemény, rideg felszínét és megfelelő fényét. Némely cukrász már eleve ebben az állapotban rendeli meg a maga nyersanyagát, de én szeretem a hevítést magam elvégezni. Számomra vég nélküli gyönyörűség, ha kezelésbe vehetem a nyers, tompa fényű csokoládétömböket, ha belereszelem őket - kézzel, mert villamos robotgépet soha nem használok - a nagy kerámiatálakba, és aztán jöhet az olvasztás, a kevergetés, a hőmérséklet folyamatos ellenőrzése, amíg csak a megfelelő hőfok hatására végbe nem megy az átalakulás.
Van valami az alkimista művészetéből ebben a folyamatban, amely nyers csokoládéból efféle, bölcs bolondoknak való aranyat állít elő; ez a műkedvelő varázslat talán még anyámnak is kedvére lett volna. Munka közben mélyeket lélegzem, hagyom, hogy kitisztuljon a fejem. Az ablakok nyitva vannak, és a kereszthuzattól még hideg is volna, ha a tűzhely és a vörösréz edények izzása, az olvadó csokoládéból felszálló gőz át nem melegítené a levegőt. A csokoládé, a vanília, az áthevülő réz és a fahéj egybevegyülő illata sejtelmes és mámorító; Dél- és Közép-Amerika nyers, földszagú ízeit, az esőerdő forró, gyantás illatát idézi. Mostanában így utazom, ahogy valaha, szent rítusaikban, az aztékok. Mexikó, Venezuela, Kolumbia. Montezuma udvara. Cortez és Kolumbusz. A szertartásos kelyhekben az istenek eledele fortyog és habzik. Az élet keserű bűvitala." (Február 19., szerda)
"A délután nagy részét az új csokoládészállítmány hevítésével, valamint a kirakat elrendezésével töltöttem. Fű gyanánt vastag réteg zöld selyempapírt terítettem le. Az ablak keretéhez tűzött papírvirágokkal - nárcisszal és margarétával - Anouk járult hozzá a húsvéti pompához. Egymás mellé rakott zöld tetejű bádog kakaósdobozokból sziklás hegyoldalt építettem; jégkéreg gyanánt kunkorodó szélű celofán került rájuk. A hegyoldal mentén kék selyemszalag folyó kanyarog a völgy felé; csöndesen merengő bárkák gubbasztanak rajta. Alant csokoládéfigurák menete vonul: macskák, kutyák, nyulak, olyiknak mazsolaszeme, rózsaszín marcipánfüle van, a farkuk édesgyökérből, foguk közt cukorvirágok... És ezután jönnek az egerek - egér és egér, ameddig a szem ellát, minden szabad felületen. Felfelé igyekeznek a hegyoldalon, behúzódnak a sarkokba, még a bárkákba is jut belőlük. Rózsaszín és fehér cukormázas, kókuszreszelékből gyúrt egerek, csokoládéegerek minden árnyalatban, márványerezetű egerek trüffellel és maraschinokrémmel futtatva, pasztellszínű egerek, cukorpettyes ezüstszürkék. Fölöttük pedig ott áll, piros és sárga színeiben pompázva, az egérfogóvá előléptetett hamelni patkányfogó, fél kezében árpacukor furulya, a másikban a kalapja. Több száz ilyen formát tartok a konyhámban, vékony műanyagból valókat a tojásokhoz és a figurákhoz, kerámiaformákat a desszertekhez és a likőrös csokoládéfélékhez. A formák segítségével bármilyen arckifejezést ki tudok alakítani, aztán ráhelyezem a fejet egy üres vázra, szűk átmérőjű csövön át ráfújom a hajat, majd külön-külön megformálom a törzset és a végtagokat, amelyeket drótokkal és olvasztott csokoládéval rögzítek. Mindezt jótékonyan takarja a piros marcipánköpeny. Mi kell még? Marcipánkalap, hosszú tollal, amely leér egészen a csizmáig." (Február 25., kedd)
"Vacsorához ültünk a zsúfolt konyhában. Az asztal még a pékség idejéből maradt ránk: jó erős, nyersen hasított fenyőfadarab, keresztül-kasul szabdalva késnyomokkal, amelyekbe cementállagúvá száradt tésztaerek mélyedtek, mígnem az évek során az egész felület márványos-simává nem gyalulódott. A tányérok nem illenek össze: az egyik zöld, a másik fehér, Anouké virágos. Nem egyformák a poharak sem: az egyik magas, a másik köpcös, a harmadikon még rajta a Moutarde Amora felirat. És mégis: most először van saját asztali holmink. Azelőtt szállodai edényeket használtunk, műanyag késekkel és villákkal. Még Nizzában is, ahol pedig bő egy évet töltöttünk, kölcsönvett, az üzlettel együtt kibérelt tárgyak között éltünk. A tulajdonlás újdonsága még most is különleges, részegítő kincse mindennapjainknak. Magam irigylem az asztaltól a forradásait, a hegeket, amelyeket az áthevült sütőformákkal való találkozás hagyott rajta. Irigylem tőle a magabiztos időérzéket, és szeretném, ha elmondhatnám: ez itt az én művem öt évvel ezelőttről. Ezt a nyomot én ejtettem a lapján; az én nedves kávéscsészémtől ered ez a gyűrű, ezt a foltot az én cigarettám pörkölte, a vágásoknak ezt a bonyolult mintázatát én véstem a fa durva szemcséibe. Ide, az asztalláb mögötti eldugott helyre faragta be Anouk a neve kezdőbetűit abban az évben, amikor a hatot betöltötte; ide meg hét nyárral ezelőtt, egy forró napon az én szeletelőkésem tévedt. Emlékeztek még? Emlékeztek a nyárra, amelyen kiszáradt a folyó? Ugye azt nem lehet elfelejteni?
Irigylem az asztaltól a maga helyének fölényes tudatát. Régóta áll itt. Idetartozik." (Március 8., szombat)
"Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető." (Március 8., szombat)
Képek forrása:
1, 2: www.flickr.com
3: tachocolate.com
4: 100cafestreet.com
