2012. március 31., szombat

A Föld, Neil Gaiman és Greg Brown

Forrás: weheartit.com
Az úgy volt, hogy idén végre nem felejtettem el mikor van a Föld órája, és a magam szerény módján csatlakoztam is az akcióhoz. Sőt, fél órával előbb kezdtem, mert épp semmihez se kellett áram, szóval nálam ma a Föld másfél órája volt. De ez mindegy is, a lényeg az, hogy míg a viszonylagos sötétben heverésztem, eszembe jutott egy pár soros dalszöveg részlet az egyik Neil Gaiman regényből, konkrétan az Amerikai istenekből, ami egész jól passzol ehhez a no áram megmozduláshoz. A dal elkövetője Greg Brown, s ímhol az idézet:

Az emberek a sötétben mihez kezdenek
Volt egy kis lámpásom, de az is elveszett
Kinyújtom a kezem, hátha te is azt teszed
Együtt akarok lenni a sötétben veled.




Az eredeti dal (In the Dark with You) szövege:

People are in the dark, they don't know what to do
Had a little lantern oh but it got blown out too
I'm reachin out my hands. I know you are too
Cuz I just want to be in the dark with you

Every day every night all over my whole life through
Just let me be in the dark with you
Every day every night all over my whole life through

Every year what you hear goes from worse to worse
Some say the whole world suffers beneath a curse
I know less all the time. Kiss me 'fore I prove that's true
Just let me be in the dark with you

Every day every night all over my whole life through
I just want to be in the dark with you
Every day every night all over my whole life through

Ah the people are in the dark, they don't know what to do
Had a little lantern oh but it got blown out too
I'm reachin out my hands. I know you are too
Cuz I just want to be in the dark with you

Every day every night all over my whole life through
Just let me be in the dark with you
Every day every night all over my whole life through

2012. március 28., szerda

A fénysebességgel repkedő kolibrik földjén

Louis de Berniéres: Don Emmanuel háborúja

Végy egy képzeletbeli országot valahol Dél-Amerikában, adj hozzá egy keveset az Atlanti-, és a Csendes-óceán partvidékéből is, tégy rá dzsungelt is, szavannát is, hegyeket is, aztán szórd meg néhány várossal, lepukkant és még lepukkantabb falvakkal; megszámlálhatatlan korrupt hivatalnokkal, parasztokkal, arisztokratákkal, gerillákkal és katonákkal, meg persze indiánokkal. Fűszerezd mindezt kiejthetetlen nevű növényekkel és állatokkal, hatalmas fekete macskákkal, szellemekkel, bizarr varázslatokkal, földrengéssel, kegyetlen kínzásokkal, véres csatákkal és vidám fiestákkal, no és némi konfliktussal, úgyismint:
a, a katonák borsot törnek a parasztok orra alá,
b, a parasztok törnek borsot a katonák orra alá,
c, a gerillák borsot törnek a katonák, illetőleg más gerillák orra alá,
d, a természet borsot tör nagyjából mindenkinek az orra alá.
Ha mindez megvan, kutyuld jól össze, és nagyjából meg is van, miről szól ez a regény, ami nem mellesleg egy trilógia első kötete.

Nem most olvastam először ezt a könyvet, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ugyanazt az élményt adta másodszorra is. Most már feltűnt néhány hiba olvasás közben, például a kolibrik, amik a fénysebességnél gyorsabban repülnek, ráadásul egyszerre több irányban (erősen próbáltam elképzelni, ahogy a jobb szárny elindul északkeletnek, a bal délnyugatnak, szerencsétlen madár törzse meg zuhanórepülésbe kezd a gravitációnak engedelmeskedve, de úgy tűnik ehhez túl rugalmatlan a fantáziám), de ezeken csak mosolyogni tudok. Nem érdekelnek a hibák, és az sem érdekel, hogy stimmel-e az a néhány adat, amit létező országokról ír. Amíg ennyire élvezem ennek a könyvnek az olvasását, addig nem érdekel. Elfogult vagyok? Ó igen, nagyon is. Ez a regény olyan rajongást váltott ki belőlem, ami eddig csak keveseknek sikerült. Ez van :)

Hogy mit szeretek benne? Hát... kezdjük ott, hogy eddig mindent szerettem, ami a mágikus realizmus kategóriájába esik. Szeretem, ahogy a valósnak tűnő cselekménybe hihetetlen apróságokat csempész, és eléri, hogy minden szavát elhiggyem. A legnagyobb marhaságokat is. Szeretem benne azt is, hogy bár lépten-nyomon trancsérolják benne egymást az emberek, sugárzik az életöröm a történetből. Szeretem Don Emmanuel vaskos humorát és hatha jógázó hátaslovát, a hatalmas fekete macskákat, a varázslatokat vagy például az alkimista elnök hülyeségeinek ecsetelését. És még sorolhatnám. Egyedül azok a részek untatnak, amikben túl sok a politika vagy a közgazdaság. Pardonbocsánat, de ez abszolút kívül esik az érdeklődési körömön.

Amióta először olvastam, két dolgon kesergek. Az egyik az, hogy rajtam kívül alig néhányan találkoztak még vele. Próbáltam ajánlgatni erre-arra, a molyon még kihívást is csináltam neki, de - ahogy azt a kihívás leírásában is pedzettem - az a baj, hogy viszonylag kevés emberről tudom elképzelni, hogy tetszene neki. Tisztában vagyok vele, hogy a büdös életben nem lesz akkora közönségkedvenc, mint mondjuk a Száz év magány, de annyira szeretném más véleményét is olvasni róla...
A másik gondom az, hogy ez, ugyebár, egy trilógia első kötete. A második a Senor Vivo és a kokainbáró, ami meg is jelent (el is olvastam, jó az is, de ennek a közelébe sem ér szerintem). A harmadik kötet viszont elfelejtődött, fölteszem az első két rész irányában tapasztalható fogyasztói közöny okán. Tehát vagy villámgyorsan megtanulok angolul avagy németül, vagy lemondhatok róla, hogy valaha is megtudom, mi lett a történet vége. Ez a méreg, nem a cián.

Ha mindezek után valakit esetleg érdekel, akkor ez itt a reklám helye a Könyvudvarban még mindig kapható, potom 590 pénzért, valamint a következő rész is, ugyanennyiért.

Eredeti cím: The War of Don Emmanuel's Nether Parts
Tericum Kiadó, 2006.
Fordította: Kovács Kristóf

Kép forrása:

2012. március 13., kedd

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Karen Marie Moning: A hajnalra várva

Legyünk hűek a spoilermentesség nemes eszményéhez: a tartalomról csak annyit, hogy tovább folyik a kergetőzés Dublin utcáin.

És akkor most képzelj magad elé egy húszas évei közepén járó csajt: egy kényelmes széken ül összetekeredve, hosszú barna haja copfba fogva, orrán aranykeretes szemüveg, arcán bamba, döbbent kifejezés. Láthatólag köpni-nyelni nem tud. Látod magad előtt? Na, ez vagyok én.

Ezt nagyon nem jól csináltam. Akkor kellett volna elkezdeni ezt a sorozatot, mikor már minden részt kiadtak magyarul, és mind kézközelben van. Épp az imént túrtam fel az internetet, hogy megtudjam, németül megjelent-e már az utolsó két kötet (bár tudnék angolul, a francba is). Amúgy igen. Németül igen. Tessék kicsit iparkodni, kedves Kelly!

Mint az előbbiekből - meg a neten keringő sok-sok korábbi véleményből - sejthető, elég durva vége van a könyvnek. Komolyan mondom, ha eddig még nem olvastad el, várd meg míg kiadják az egészet. Spájzold be szépen a polcra, és hagyd békén. Ha tudod.

Mást nemigen tudok írni erről a könyvről, mint hogy nagyon jó. Egyrészt egyre izgalmasabb a történet, másrészt nem tudnám megmondani, mikor nevettem utoljára olyan jóízűt, mint most a MacHalo-n, percekig rázkódtam a nevetéstől. Egyébiránt nyugaton a helyzet változatlan: Mac még mindig jó fej, Barrons-ről pedig még mindig nem tudunk szinte semmit. A tündérekről viszont egyre többet, aminek én személy szerint nagyon örülök.

Megj.: Egy aprócska nyomtatási hiba (a sok közül) nagyon birizgálta a szemem: a Nine Inch Nails frontembere Trent Reznor és nem Rezor :D

U.i. Egy perccel azután, hogy belekezdtem a könyvbe, már tudtam mi lesz a bejegyzés címe. Rögtön az elején van két idézet, egy T.S. Eliot, és egy Dylan Thomas vers pár sora. Az utóbbi volt, aminél felkaptam a fejemet, ugyanis régi kedvencem (nem az Abszolút Kedvenc Versem, mert az az És nem vesz rajtuk erőt a halál), csak épp nem abban a fordításban, amiben itt szerepel. "Ne ballagj csöndben amaz éjszakába" - csak nekem hangzik furán? Talán azért zavarja a szemem, mert már megszoktam és megszerettem a másik verziót, amit le is írok ide, hátha valakit érdekel a Nagy László-féle változat:

Csöndben ne lépj az éjszakába át,
szikrázzon vén korod, ha hull a nap,
dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
mert nem volt villám-cikázó ajak,
csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,
hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
s ím késve eszmél: csupa kín a nap,
csöndben nem lép az éjszakába át.

A zord tudja, bár veje vaksiság,
hogy lehet meteor-szemű ki vak,
dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,
düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Eredeti cím: Faefever
Kelly Kft., 2011.
Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása:

2012. március 12., hétfő

Fiktív tonikot a népnek!

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Mint azt oly sokan megállapították már előttem, az az egyik baj a könyvsorozatokkal, hogy az első rész után nehéz spoiler nélkül írni róluk. Úgyhogy a könyv tartalmáról csak annyit, hogy Mac és Barrons továbbra is SZT-k után kutat, közben felbukkan egy váratlan és egy még váratlanabb szereplő, és Dublinban nőttön-nő a baj. Hát, ami azt illeti, Dublinon kívül is...

Annyira tudtam, hogy ez a rész még az elsőnél is sokkal-sokkal jobb lesz! Egy nap alatt átrohantam rajta, a második felét gyakorlatilag egy szuszra faltam be. És már most félek, mi lesz velem a harmadik kötet végén; gyanítom vagy a korai őszülés áldozata leszek, vagy méteres szakállam nő a következő tündérkrónika megjelenéséig. Ha választani lehet, inkább az előbbire szavaznék.

Khm. A fent említett spoiler problémák miatt túl sok értelmes gondolatot nem tudok írni... Ez a kötet egyrészt humorosabbra, másrészt izgalmasabbra sikerült, mint a Keserű ébredés. Mac-et továbbra is kedvelem, pláne hogy a Highway to Hell-t emlegeti, és egyre kevesebb rózsaszínt ölt magára. Az aligátoros játék meg eszembe juttatott egy gyerekkori emléket - nem pont ezt játszottuk anno a nővéremmel, de valami egészen hasonlót :)

Ami Barrons-t illeti... Továbbra sem ájuldozom tőle, de van egy olyan sejtésem, hogy végül én is jelentkezem a Rajongói Klubba. És baromira szeretném már tudni, mégis mi a hétfranc ő. Fogadjunk a következő részben sem derül ki.

V'lane se lóg már ki a képből, bár a gyilkolási módszerével még mindig nem vagyok kibékülve. Szerintem gáz. Tele a hócipőm a természetfeletti szexistenekkel, bocs.

Most így hirtelenjében ennyi jut eszembe, aki még nem kezdte el ezt a sorozatot olvasni, sürgősen pótolja a mulasztást, én most húzok elfele olvasni a folytatást, pápuszi!

Eredeti cím: Bloodfever
Kelly Kft., 2010.
Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása:

2012. március 10., szombat

Szodoma és Gomorra egy szívószálon át

Figyelem! Ha még nem olvastad Joanne Harris Csokoládé című regényét, de valamikor szándékodban áll, sipirc innen! Itt most néhány idézet következik a kedvenceim közül, hogy ha úgy hozza kedvem, a könyv újraolvasása nélkül is nosztalgiázhassak - ergo jó esély van rá, hogy spoilerbe botlasz.


"Tudom, mon pére, hogy ez nem a megszokott napom, de úgy éreztem, muszáj beszélnem. A pékség tegnap kinyitott, csakhogy igazából nem is pékség. Amikor tegnap reggel hatkor felébredtem, a burkolat eltűnt, a ponyvaernyő és a redőny a helyére került, és a kirakat védőfüggönye is félig le volt eresztve. A nemrég még környezetébe simuló, közönséges, eléggé kopottas öreg ház piros és arany pompája vakítóan fehér háttértől ütött el. Az ablakban piros muskátli; a rács köré krepp-papírból ragasztott füzérek csavarodtak. És az ajtó fölött tölgyfa cégéren cikornyás fekete betűkkel ez állt:

La Céleste Praline
Chocolaterie Artisanale

No persze kész nevetség az egész. Marseille-ben vagy Bordeaux-ban népszerű lehetne az ilyen üzlet - akár még Agenban is, ahol évről évre nagyobb a turistaforgalom. De Lansquenet-sous-Tannes-ban? És éppen nagyböjtkor, az önmegtartóztatás hagyományos időszakában? Van az egészben valami, talán tudatos romlottság. Reggel megszemléltem a kirakatot. Fehér márványpolcon számtalan doboz és csomag sorakozik, ezüst és arany papírból készült tölcsérek, rozetták, csengők, virágok, szívek és tarkán kígyózó szalagok. Üvegharangokban és -dobozokban állnak a csokoládéféleségek, a praliné, a Vénusz bimbaja, a fondant, a cukrozott gyümölcs, a mogyoróhalmocska, a csokoládékagyló, a kandírozott rózsaszirom, a cukormázas ibolya... Mind sötéten fénylik a védőfüggöny árnyékában, mint az elrejtett kincs, mint a megannyi kihívó semmiség Aladdin barlangjában. És középre a nő nagyszerű építményt szerkesztett: egy igazi mézeskalács házikót, csokoládébevonatú, arany és ezüst szegélyű pain d'épice falakkal, a tetőcserepek cukrozott gyümölccsel töltött püspökkenyérből, a falak mentén különös, zöld mázas csokoládérepkény kúszik felfelé, a csokoládéfákon marcipánmadarak dalolnak... Hát még maga a boszorkány! Hegyes kalapja csúcsától hosszú köpenye széléig merő sötét csokoládé, a seprűnyél pedig, amin lovagol, hosszú, megsodort mályvacukor rúd, amilyet karneválkor pirítanak az édességárusok. Az ablakomból éppen rálátok az övére - olyan, mint egy ravasz, cinkosan hunyorító szem. Caroline Clairmont e miatt az üzlet miatt, az áruja kedvéért szegte meg nagyböjti fogadalmát." (Február 15., szombat)


"Az én mesterségemben az ember gyorsan megtanulja, hogy az adakozásnak nincsenek határai. Guillaume egy kis zacskó püspökkenyérrel a zsebében hagyta el a Praline-t, de még be sem fordult az Avenue des Francs-Bourgeois sarkán, amikor lehajolt, és odakínált egy darabot a kutyának. Egy gyors simogatás, amelyet vakkantás és farkcsóválás követett. Amint mondottam: vannak emberek, akik gondolkodás nélkül adakoznak. Ez a természetük." (Február 15., szombat)

"Ezen a napon zárva tartunk. Ma nincs tanítás, és mialatt Anouk a Les Marauds környékén játszik, én a szállítókat fogadom, és megtervezem a heti árukészletet.
Ebben a művészetben örömömet lelem. A főzésben különben is van valami varázslat: a hozzávalók megválasztásában, a keverésben, a régi könyvekből merített receptekben, a hagyományos háztartási eszközökben. Itt van például a mozsár, amelyben anyám háziasabb célokra törte meg a tömjént, és fűszereinek, aromáinak bonyolult árnyalatait földhözragadtabb, érzékibb varázslatnak rendelte alá. Engem részben az egész műveletsor mulandósága bűvöl el; mennyi szeretetteljes előkészület, mennyi művészi tudás és tapasztalat szorul egy pillanatokig tartó élvezetbe, amelyet a maga teljességében mindig csak a kevesek méltányolnak. [...]
Guy, a szállítóm régóta ismer. Anouk születése után együtt dolgoztunk, és ő segített, hogy elindítsam első vállalkozásomat, egy parányi patisserie-chocolaterie-t Nizza külterületén. Most Marseille a telephelye. Közvetlenül Dél-Amerikából hozatja a nyers, folyékony csokoládémasszát, és a saját üzemében alakítja át különböző finomságú csokoládévá.
Én csak a legjobb minőséget használom. A bevonótömbök valamivel nagyobbak, mint egy-egy tégla. Minden szállítmányban egy dobozzal van mindegyik fajtából, mert én mindhármat használom: az étcsokoládét, a tejcsokoládét és a fehér csokoládét. Megfelelő hőmérsékletre kell hevíteni, hogy kikristályosodjon, elnyerje kemény, rideg felszínét és megfelelő fényét. Némely cukrász már eleve ebben az állapotban rendeli meg a maga nyersanyagát, de én szeretem a hevítést magam elvégezni. Számomra vég nélküli gyönyörűség, ha kezelésbe vehetem a nyers, tompa fényű csokoládétömböket, ha belereszelem őket - kézzel, mert villamos robotgépet soha nem használok - a nagy kerámiatálakba, és aztán jöhet az olvasztás, a kevergetés, a hőmérséklet folyamatos ellenőrzése, amíg csak a megfelelő hőfok hatására végbe nem megy az átalakulás.
Van valami az alkimista művészetéből ebben a folyamatban, amely nyers csokoládéból efféle, bölcs bolondoknak való aranyat állít elő; ez a műkedvelő varázslat talán még anyámnak is kedvére lett volna. Munka közben mélyeket lélegzem, hagyom, hogy kitisztuljon a fejem. Az ablakok nyitva vannak, és a kereszthuzattól még hideg is volna, ha a tűzhely és a vörösréz edények izzása, az olvadó csokoládéból felszálló gőz át nem melegítené a levegőt. A csokoládé, a vanília, az áthevülő réz és a fahéj egybevegyülő illata sejtelmes és mámorító; Dél- és Közép-Amerika nyers, földszagú ízeit, az esőerdő forró, gyantás illatát idézi. Mostanában így utazom, ahogy valaha, szent rítusaikban, az aztékok. Mexikó, Venezuela, Kolumbia. Montezuma udvara. Cortez és Kolumbusz. A szertartásos kelyhekben az istenek eledele fortyog és habzik. Az élet keserű bűvitala." (Február 19., szerda)


"A délután nagy részét az új csokoládészállítmány hevítésével, valamint a kirakat elrendezésével töltöttem. Fű gyanánt vastag réteg zöld selyempapírt terítettem le. Az ablak keretéhez tűzött papírvirágokkal - nárcisszal és margarétával - Anouk járult hozzá a húsvéti pompához. Egymás mellé rakott zöld tetejű bádog kakaósdobozokból sziklás hegyoldalt építettem; jégkéreg gyanánt kunkorodó szélű celofán került rájuk. A hegyoldal mentén kék selyemszalag folyó kanyarog a völgy felé; csöndesen merengő bárkák gubbasztanak rajta. Alant csokoládéfigurák menete vonul: macskák, kutyák, nyulak, olyiknak mazsolaszeme, rózsaszín marcipánfüle van, a farkuk édesgyökérből, foguk közt cukorvirágok... És ezután jönnek az egerek - egér és egér, ameddig a szem ellát, minden szabad felületen. Felfelé igyekeznek a hegyoldalon, behúzódnak a sarkokba, még a bárkákba is jut belőlük. Rózsaszín és fehér cukormázas, kókuszreszelékből gyúrt egerek, csokoládéegerek minden árnyalatban, márványerezetű egerek trüffellel és maraschinokrémmel futtatva, pasztellszínű egerek, cukorpettyes ezüstszürkék. Fölöttük pedig ott áll, piros és sárga színeiben pompázva, az egérfogóvá előléptetett hamelni patkányfogó, fél kezében árpacukor furulya, a másikban a kalapja. Több száz ilyen formát tartok a konyhámban, vékony műanyagból valókat a tojásokhoz és a figurákhoz, kerámiaformákat a desszertekhez és a likőrös csokoládéfélékhez. A formák segítségével bármilyen arckifejezést ki tudok alakítani, aztán ráhelyezem a fejet egy üres vázra, szűk átmérőjű csövön át ráfújom a hajat, majd külön-külön megformálom a törzset és a végtagokat, amelyeket drótokkal és olvasztott csokoládéval rögzítek. Mindezt jótékonyan takarja a piros marcipánköpeny. Mi kell még? Marcipánkalap, hosszú tollal, amely leér egészen a csizmáig." (Február 25., kedd)

"Vacsorához ültünk a zsúfolt konyhában. Az asztal még a pékség idejéből maradt ránk: jó erős, nyersen hasított fenyőfadarab, keresztül-kasul szabdalva késnyomokkal, amelyekbe cementállagúvá száradt tésztaerek mélyedtek, mígnem az évek során az egész felület márványos-simává nem gyalulódott. A tányérok nem illenek össze: az egyik zöld, a másik fehér, Anouké virágos. Nem egyformák a poharak sem: az egyik magas, a másik köpcös, a harmadikon még rajta a Moutarde Amora felirat. És mégis: most először van saját asztali holmink. Azelőtt szállodai edényeket használtunk, műanyag késekkel és villákkal. Még Nizzában is, ahol pedig bő egy évet töltöttünk, kölcsönvett, az üzlettel együtt kibérelt tárgyak között éltünk. A tulajdonlás újdonsága még most is különleges, részegítő kincse mindennapjainknak. Magam irigylem az asztaltól a forradásait, a hegeket, amelyeket az áthevült sütőformákkal való találkozás hagyott rajta. Irigylem tőle a magabiztos időérzéket, és szeretném, ha elmondhatnám: ez itt az én művem öt évvel ezelőttről. Ezt a nyomot én ejtettem a lapján; az én nedves kávéscsészémtől ered ez a gyűrű, ezt a foltot az én cigarettám pörkölte, a vágásoknak ezt a bonyolult mintázatát én véstem a fa durva szemcséibe. Ide, az asztalláb mögötti eldugott helyre faragta be Anouk a neve kezdőbetűit abban az évben, amikor a hatot betöltötte; ide meg hét nyárral ezelőtt, egy forró napon az én szeletelőkésem tévedt. Emlékeztek még? Emlékeztek a nyárra, amelyen kiszáradt a folyó? Ugye azt nem lehet elfelejteni?
Irigylem az asztaltól a maga helyének fölényes tudatát. Régóta áll itt. Idetartozik." (Március 8., szombat)

"Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető." (Március 8., szombat)

Képek forrása:
1, 2: www.flickr.com
3: tachocolate.com
4: 100cafestreet.com

2012. március 9., péntek

Csokoládéboszorkány

Joanne Harris: Csokoládé

Történetünk kezdetén a két világvándort, Vianne Rocher-t és kislányát, Anouk-ot egy poros, eldugott kis faluba fújja a szél. Lansquenet-sous-Tannes lakói kíváncsian figyelik a különös jövevényeket, akik azonmód beveszik magukat a régi pékségbe, és pár röpke nap alatt megtöltik élettel, vidámsággal és... csokoládéval. Ügyködésüket nem mindenki nézi jó szemmel: Francis Reynaud, a parókia papja és "bibliatagozatosai" felháborodnak a csokoládébolt láttán, és úgy döntenek, elűzik a faluból a gonoszt. Vianne azonban belefáradt már az örökös vándorlásba, és elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony marad. Különös csata veszi kezdetét...

Imádtam ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert édesszájú vagyok. Ámbátor, ha már itt tartunk, furcsamód engem elkerült az az őrült nassolási kényszer, amiről többen is beszámoltak. Sőt. Úgy látszik sikerült túladagolnom a képzeletbeli édességet, anélkül hogy egy kocka csokit ettem volna - egy hosszabb rész elolvasása után úgy faltam a töpörtyűt meg a zsemlét, mint kacsa a nokedlit. Egyszerűen muszáj volt valami sósat ennem. (Oké-oké, később egy kevés kakaó is lecsúszott azért.) Törpöltem is rajta egy sort, hogy hogy a csudába bírnak ezek a népek ennyi csokit enni... Jó, én is simán legyűrök egy tábla csokit együltő helyemben, nem ügy, de azért nem napi rendszerességgel kinek van arra pénze?!

Habár olvasás közben frissen sült pizzáról, és egyéb sós finomságokról ábrándoztam, rettentően élveztem a leírásokat a kirakatba állított csokoládékölteményekről, a csokitömbök olvasztásáról, a boltban terjengő kakaó- és vaníliaillatról, az összekaristolt faasztalról, no meg Vianne vándoréveiről és a falu lakóiról - ők voltak csak igazán szórakoztatóak. Megvetéssel szemléltem a pap dicső tetteit, melyekkel leplezni próbálta saját gyarlóságát - mindent a közösségért, meg az egyházért, ugyebár... Haragosan ráncoltam a homlokom, ha feltűnt a színen Muscat (magamban csak a Parasztok Gyöngyének hívtam), és felvidultam, ha Guillaume és Charly masírozott a képbe. Jót vigyorogtam Armande fehérnemű vásárlási szokásain, Roux túlzott büszkeségén, és Luc hogyan-cselezzük-ki-anyut trükkjein is. Megszerettem ezeket az embereket, a hibáikkal együtt.

Tetszett a naplóra hajazó forma is, néha eljátszottam a gondolattal, hogy Vianne és az ideggyenge pap felváltva osonnak ki az utcára, hogy valahol a templom és a Chocolaterie között félúton, egy eldugott falrepedésből magukhoz vegyék a naplójukat, amit felváltva írnak, anélkül hogy észrevennék. Vagy esetleg párhuzamos idősíkban, vagy valami időhurokban, vagy nem tudom, mert érdekes módon március 15-e és 16-a is vasárnap...

Szóval. Kedvenc lett, a sokszor újraolvasós fajtából. Valószínűleg jó néhányszor leemelem még a polcról, ha egy kis hétköznapi varázslatra vágyom :)

Film is van, csak az ég tudja, hány ezer éve láttam, de annyira azért emlékszem, hogy tetszett. És hogy tök más a sztori.









Eredeti cím: Chocolat
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Szántó Judit

Képek forrása:
Borító: www.booker.hu
Poszter: impawards.com

2012. március 6., kedd

Zöld erdőben járnék...

Az évnek pontosan ez az a szakasza, amit nem szeretek. Már nincs tél, még nincs igazán tavasz; a Nap süt, remekjó sétaidő van, épp csak tök kopasz minden. Élek-halok valami kis színért. Zöld fákért, tarka virágokért. Persze lehetne mondani, hogy húzzak ki egy fenyvesbe, ott aztán van zöld dögivel, de... az nem ugyanaz. Szóval ilyenkor van az, hogy kínomban feltévedek valamelyik képkereső oldalra, és végignézek egy nagy kupac zöld erdőben jártam típusú képet, és csendeskén szenvedek. És mivel úgyis gondoltam már rá, hogy hébe-hóba talán írok majd ide szép kertekről, parkokról meg egyéb zöldségekről, most itt is hangot adok súlyos, négyoldali zöldhiányomnak. És képeket csatolok hozzá, amik kattintásra jó nagyra nőnek.





(Csak nekem van olyan érzésem, hogy ebben a patakban víz helyett kóla folyik?)



Képek forrása: flickr.com
Kicsit konkrétabban: 1, 234, 56789

2012. március 5., hétfő

Szivárvány kisasszony és a hülye petúnia esete

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

MacKayla Lane boldogan éli gondtalan életét egy poros kisvárosban, valahol Georgiában. A szülei házában lakik, csaposként dolgozik egy bárban, időnként felvesz egy-két kurzust a főiskolán, és úgy általában jól elvan. Egy teljesen átlagosnak tűnő, napsütötte, medenceparton sziesztázós napon Mac tökéletes világa darabjaira hullik. Alinát, a nővérét, aki már hónapok óta Dublinban tanult cserediákként, meggyilkolták. A helyi rendőrség nyomok híján rövid időn belül felhagy a nyomozással, így a bosszúszomjas Mac repülőre száll, és Írországba utazik, hogy az illetékesek orrára koppintson. Csakhogy, miután kecses magassarkú szandáljában végigtipor egy sor gonosztevő tyúkszemén, az ő élete is veszélybe kerül.

Erről a könyvről már nem nagyon lehet újat mondani, akit érdekel már elolvasta vagy a regényt, vagy legalább ötven értékelést, vagy is-is :) Néhány kósza gondolatot azért én is papírra blogra vetek, mert szeretnék később is emlékezni rá, miért szerettem az első részt.

Valahol azt olvastam, hogy ezt a könyvet az fogja szeretni, akinek sikerül megkedvelnie Mac-et. Nos, én ugyan falra mászom a rózsaszín-, és pasztell mániájától, és valamely okból kifolyólag határozottan idegesít hogy ennyit foglalkozik a körömlakkjával, de azért kedvelem. Például azért, mert Janet Evanovich könyvét olvassa. Vagy mert bevallja, mennyire vágyott egy Green Day válogatás albumra. És igazán, őszintén hálás vagyok neki, amiért megismertetett sajátságos gyerekkori káromkodásaival, imígyen adva új értelmet a karamellás vödör kifejezésnek. Meg a petúniának...

A Jericho Barrons Rajongói Klubnak viszont nem lettem tagja. Legalábbis most még. (Tekintve a tekintendőket, vagyis hogy ez egy sorozat első darabja, a véleményváltoztatás jogát természetesen fenntartom.) Azt persze nem tagadom, hogy az én kíváncsiságomat is felcsigázta ez a titokzatos alak, és tíz oldalanként más elmélettel álltam elő, hogy kicsoda-micsoda ő. Ami pedig a boltját illeti, egyetértek az előttem szólókkal, szívesen vetnék rá egy pillantást. Vagy inkább sokat. Szeretnék valahol a Barrons Könyvek és Apróságok közelében lakni - nyilván biztonságos távolságra a Sötét Zónától... -, hogy pont útba essen, mikor hazasétálok. Szeretnék ha nem is napi, de heti rendszerességgel odabent bóklászni, beleszédülni a rengeteg könyv látványába, találomra beleolvasni ebbe-abba, régi térképeket böngészni... a legjobb lenne ott dolgozni. Még akkor is, ha a főnök egy hülye petúnia.

Amitől igazán remek ez a könyv, az a tündérek világa. Látszik, hogy Moning rengeteg energiát fektetett a kidolgozásába, alig várom hogy újabb részleteket tudjak meg róluk. Hogy hány fajtájuk van, honnan jöttek, mit akarnak, és egyáltalán... Egy dolog van, amivel, illetve akivel nem igazán tudok mit kezdeni: V'lane. Nekem valamiért ő kilóg a történetből, ráadásul Ward lepedőakrobata vámpírjait juttatja eszembe, és ez itt most távolról sem dicséret. És hol a csudában vannak a nőnemű tündérek? Oké, emlegetnek holmi királynőt, de egyszer sem bukkan fel személyesen se ő, se nemének más képviselője.

Egy nagy rakás kérdés lóg a levegőben, és válaszokat akarok rájuk, úgyhogy hamarosan neki is esek a következő résznek. Van egy olyan érzésem, hogy az még jobb lesz, mint a Keserű ébredés, márpedig ez is igen jó volt.

Eredeti cím: Darkfever
Kelly Kft., 2010.
Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása: