2012. október 31., szerda

Egy tökös ünnep

Nos, nem tudom ki hogy van vele, de nekem a Halloween mindig szimpatikus ünnep volt. A gyerekek mókás szerkóba öltöznek, és betegre zabálják magukat csokival meg cukorkával (következő életemben angol gyerek akarok lenni), vicces töklámpások vicsorognak a jónépre, boszorkák repkednek, szellemek kísértenek... szóval hát na, érdekes is, meg vidám is. Az összes külhonos vígság közül, ami kezd beszivárogni országunkba, nekem ez tetszik a legjobban. Ráadásul bolondulok a múlt század eleji képeslapokért, és hát mit mondjak, az év legtökösebb napjára elég jókat találtak ki. Van köztük übercuki, van mókás, van bizarr, van mindenféle... Ezekből a képeslapokból mutatok meg most néhányat. Aki többre vágyik, csak pötyögje be a "vintage halloween card" varázsszavakat egy képkeresőbe, tegyen maga elé egy kis tálka tökmagot, és mulasson :-)

A képeket az images.google.com segített levadászni, a melléjük tálalt fárasztó kísérőszöveget én követtem el. Jó nézelődést :-)
(Mint rendesen, a képek kattintásra nagyobbra nőnek.)


Ismeritek azt a részt a Jóbarátokból, amikor Joey feje beleszorul egy pulykába? Na, szerintem a bal oldali hölgy hasonlóképp járt. A jobb oldalon látható, marhaparizer szeletekkel dúsan dekorált ruhában pompázó női személy pedig épp a tökgólemek hódolatát fogadja.


Egyik járgány tökösebb, mint a másik. Nem is beszélve a sofőrökről :-)


Míg a bőrsortos ürdög az ünnepi menün dolgozik, a töklegények besütiznek. Utóbbiak mindegyike egyéniség: balról jobb felé haladva láthatunk köztük jövendőbeli rocksztárt, szociopata sütigyilkost, csekélyértelmű tökbocsot (én legalábbis nem nagyon kalimpálnék ilyen merészen a nyílt láng közelében, ha kukoricacsőből lenne a karom), és csupa jóindulat szocmunkást.


Ez a 'fejelj a dézsába és harapj rá egy almára' játék nekem nem nagyon menne... És abban sem vagyok biztos, hogy szeretnék töklángon sült baglyot pirított almával. Vagy sült almát pirított bagollyal.


Kinek a pap, kinek a pumpkin... Míg a baloldali, eladósorban lévő ifjú hölgy szemmel láthatólag odavan tök jóvágású udvarlójáért, addig a jobb oldali kislány nyavalyatörős lett a félelemtől. Megjegyzem, ha egy ilyen képeslapot kaptam volna, engem is kirázott volna a hideg - ritka ronda, következésképp az egyik kedvencem.


A szimpatikus banyákok. Van, akinek csini tökkuckója, s van, akinek rúzsos szájú macskája van. Kinek mire telik, ugye.


Kukkolós hajlamú boszorka és töklak egereknek. Utóbbi nem tudom, mennyire macskabiztos...


A tökfödő veszélyei: először még roppant mókás, aztán egyszercsak két lábon járó tökfej lesz belőled, míg végül azon kapod magad, hogy kosárral a fejeden vigyorogsz, mint a tejbetök. Szomorú, igen szomorú sors ez.


És azoknak, akik még nem fáradtak le teljesen ökörködéseim olvastán, itt van három képeslap az übercuki kategóriából, levezetésképp.

Szellemes-kellemes-jellemes Halloweent mindenkinek! :-)

2012. október 30., kedd

Nyereményjáték a Maxim Könyvkiadóval

A Maxim Könyvkiadó regényeivel most két éjszakás wellness hétvégét nyerhetsz két fő részére, félpanziós ellátással a Hotel Corvus Aquába, Gyopárosfürdőre. Ahhoz, hogy részt vehess a játékban, nem kell mást tenned, mint megvásárolni a Dream válogatás vagy a HiStory válogatás legalább egy kötetét, és a vásárlást igazoló blokk vagy számla sorszámával regisztrálni a játék Facebook oldalán, itt. Az akció a 2012. október 5. és 2012. december 31. között megvásárolt kötetekre vonatkozik, a regisztrációra 2012. december 31-ig van lehetőség.

A játékban részt vevő könyvek (részletekért klikk a címre):

A játék részletes leírását itt találjátok, ez pedig a Hotel Corvus Aqua honlapja (igen kellemes helynek tűnik).
Jó olvasást, és sok sikert kívánok! :-)

2012. október 24., szerda

A fokhagyma áldásos hatásairól

- csökkenti a koleszterinszintet, valamint gátolja a vérrögök képződését;
- gyógyszerként készítményeit az érelmeszesedés megelőzésére, késleltetésére és a kórfolyamat lassítására használják;
- a népi gyógyászatban bélférgességben (fúj) régóta alkalmazzák;
- kiváló fűszernövény, például forró pirítósba dörgölve, ruskós desznyózsírral kenegetve fölséges étek;
- ha minden reggel indulás előtt elrágcsálunk egy gerezddel, garantáltan le tudunk ülni a buszon - nem kell mást tenni, mint beállni a kiszemelt ülőhely mellé, és szívszaggató nagyokat sóhajtozni, teljes tüdőkapacitásunkat bevetve;
- és ha mindez nem lenne elég, még a velejéig gonosz, elkárhozott lelkű vámpír népet is távol tartja, ami azért fontos, mert többek közt ezzel a módszerrel szállnak szembe a Halállal

Bram Stoker: Drakula

című regényében, ami egy igazi klasszikus, ugyebár. De kezdjük az elején: Jonathan Harker, az ifjú ügyvédbojtár baljós jelekkel kísért utazása végén megérkezik Drakula gróf erődszerű kastélyába, ahol szíves fogadtatásban részesül, egyszersmind fogságba is esik. S hiába végtelen (khm, legalábbis kezdetben...) a gróf nyájassága, Jonathan szép lassan rájön az igazságra: vendéglátója egy vérszívó szörnyeteg. Míg Harker pánikol, és az életét félti, méghozzá erősen, grófunk átcsónakázik Angliába, friss húsra éhesen. Itt már várnak reá az ifjú hölgyek, szám szerint ketten. Hogy túlélik-e a vámpírral való találkozást, azt valószínűleg mindenki tudja már, de ha mégsem, hát szíveskedjenek elolvasni e könyvet, és fény derül a titokra.

Ez egy olyan könyv, amit szívem szerint a kezébe nyomnék mindenkinek, aki ha meghallja a vámpír szót, rögvest fintorogni kezd - de nem ám azért, mert megcsapja az orrát holmi képzelt fokhagymaszag, hanem mert ha egy történet vámpíros, az szükségképpen baromság. Nem úgy van az, hékás! Elismerem, hogy a könyvpiacot elöntő romantikus vámpíros izék java része csak kevesek számára élvezhető, de azért még nem kell leírni napallergiás élőhalott barátainkat.

Ami különlegessé teszi ezt a könyvet, az az elbeszélés módja. Van itt minden: napló, levél, újságcikk... egyszerre kusza és logikus sorrendben. Eleinte kicsit nehezen követtem, hogy ki hol jár, és átlag fél oldal után elfelejtettem épp milyen nap van, de ez még nem akadályozott meg abban, hogy piszkosul élvezzem az olvasást. Hiába tudtam úgy nagyjából, hogy mi lesz az egésznek a vége, szanaszét izgultam magam Lucy, Mina és a többiek miatt. Közben meg jó nagyokat csodálkoztam, egyrészt azon, hogy micsoda gyönyörű tájleírások vannak Jonathan és Mina naplójában, másrészt azon, hogy mekkora eltérések vannak az eredeti sztori, és mondjuk a Drakula halott és élvezi között. (Igen, ez volt az összehasonlítási alap, ezt az egy Drakula mozit láttam annyiszor, hogy megmaradjon szitásodó emlékezetemben.)

A szereplők talán kicsit egysíkúak: a hölgyek a női erények megtestesítői, bájosak, okosak, jószívűek; a férfiak pedig egytől-egyig hősiesek és nemes lelkűek. Ez még akár zavaró is lehetne, de nem az. A világ legfantasztikusabb emberei egymásra találtak, hogy együttes erővel legyőzzék A Gonoszt, kész.

Sajnos a kiadás viszont messze nem tökéletes, elég sok helyesírási bakit találtam, és időnként a fordítás is meglepő volt kissé. Csak egy mondatot írtam ki példának: "Bár ha nem kerül elő ötig, el kell pályáznunk." Most komolyan, egy 1897-es regényben kicsit idétlenül fest ez az elpályázás, nem? :)

Ami a filmes adaptációkat illeti... nos, azt én biz' el nem kezdem sorolni, az IMDb 301 találatot dobott fel, mikor rákerestem - kicsit pironkodom is, hogy ehhez képest én csak öt olyan filmet láttam, amiben szerepel, és ebből kettőre gyakorlatilag már nem is emlékszem. Csináltam egy csinoska képet az őt alakító színészek összehasonlításának céljából, íme:

Balról jobbra: Gary Oldman, Leslie Nielsen, Gerard Butler, Richard Roxburgh
és Dominic Purcell. (a képeket a Google köhögte ki)

Az a vicces az egészben, hogy egyik se hasonlít Stoker Drakulájára, a magas, vézna öregre a viaszarcával, vöröslő szemével és szakállával... :) Amit még föltétlenül látnom kell, az a Lugosi Béla-féle változat, no meg az 1922-es némafilm.

És akkor ennyi voltam mára, alig látom a monitort, olyan fáradt a szemem meg a szürkeállományom. Most szépen csinálok magamnak egy nagy bögre forró kakaót és kipihenem Van Helsingék véres kalandjait. Kellemetes 'stét, szép álmokat, repdeső vámpírokat!

Eredeti cím: Dracula
Európa Könyvkiadó, 2006.
Fordította: Sóvágó Katalin

2012. október 16., kedd

Esik eső, csepereg

Időnként leküzdhetetlen kényszert érzek, hogy rákattanjak a kedvenc képkeresőmre, és festményekre vadásszak, csak úgy. Tegnap éjjel például azt néztem meg, ki hogy festette le az esőt. Ezek közül mutatok meg most párat - már úgyis régóta vacilláltam rajt' hogy csináljak-e valami pemzli rovatot vagy sem. Hát most akkor csinálok.


Kikukawa Eizan: Night Rain at 10 pm (forrás)
Kawanake Kyosai: Crow on a Branch (forrás)


Childe Hassam: Rain Storm, Union Square (forrás)


Jean Beraud: Boulevard Poissonniere in the Rain (forrás)


Norman Garstin: The Rain it Raineth Every Day (forrás)


LaVere Hutchings: Streetlights (forrás)


Leonid Afremov: Night Rain (forrás)

Memóriakisokos

Joshua Foer: Einsteinnel a Holdra

Mindig kicsit félve közelítek azokhoz az okos könyvekhez, amik nem az én szakmámmal kapcsolatosak (=környezetgazdálkodás, kertészet). Mert mi van, ha minden harmadik szóhoz elő kell kapnom az idegen szavak szótárát, és minden negyedik bekezdésnél valami egyéb lexikont, hogy legalább valami ködös elképzelésem legyen róla, miről is van szó éppen. Emiatt a félsz miatt nem szoktam efféle könyveket olvasni. Legalábbis eddig így volt, de idén megváltozott a helyzet, hála Else Roesdahl vikinges, és pláne Josh memóriaboncolós könyvének, ami nemcsak érthető, de még szórakoztató is.

Viszont ne tessenek beugrani a borítóra vésett reklámfogásnak, idézem: "Hogyan emlékezzünk a világon mindenre?". Ez a könyv nem a különböző memóriatrükkök vég nélküli és aprólékos bemutatásáról szól. Persze van benne pár tipp, ami használhatónak tűnik - én például még most, három-négy nap után is emlékszem egy eszement tizenöt tételes listára, amit az írónak kellett memorizálnia, és ami olyan dolgokból áll, mint például a rénszarvaskolbász, e-mail Sophiának és barométer... -, de a hangsúly úgy hiszem nem ezen van.

Tehát. Most hogy leírtam mi az, amit ne nagyon akarjunk megtalálni ebben a könyvben, talán ejthetnék pár szót arról is, hogy mi az, amiről valójában olvashatunk. Nos, olvashatunk az emlékezés művészetének történetéről: hogy kik voltak az elsők, akik - legalábbis a legenda szerint - kifundálták ezeket a bizonyos trükköket, kik írtak róla először, milyen őrült ötletek születtek ebben a témában, hogyan merült csaknem feledésbe ez az egész tudomány, és hogyan hasznosít(hat)juk azt a mai világban. Aztán olvashatunk még kirívó esetekről: olyan emberről, aki mindent megjegyez és olyanról, akinek a rövid távú memóriája egy súlyos agykárosodás miatt csak az utolsó gondolatáig terjed. Arról, hogy mi az a kevés, amit tudunk az emberi agy működéséről, és mi az a sok, amit nem. És persze ott van még a két memóriabajnokság leírása, és a kettő közt Joshua készülődése a megmérettetésre egy enyhén lökött brit memóriabajnok, Ed Cooke segítségével.

Ami nagyon tetszett nekem, hogy pont kellő mennyiségű humor volt benne ahhoz, hogy az ismeretterjesztő könyvek szerelmesei is komolyan vegyék, és a magamfajta, ilyen könyvekkel csak hébe-hóba találkozó emberkék is élvezzék. Ajánlom tehát minden olyan könyvbarátnak, akit egy kicsit is érdekel, mi zajlik a fejében - most is, mikor e sorokat olvassa :)

Íme Amerika Kapitány ipari fülvédője, egy mókás szemüveg, és a mögötte rejtőző szerző.

U.i. Igen, nem véletlenül egyezik a családnév: Joshua édestestvére Jonathan Safran Foer-nak :)

Eredeti cím: Moonwalking with Einstein
XXI. Század Kiadó, 2012.
Fordította: Simonyi Ágnes

A szerző képének forrása: guardian.co.uk

2012. október 10., szerda

A függöny felgördült...

...és úgy is maradt.

William Somerset Maugham: Színház

Julia egy középkorú színésznő, méltatói szerint Anglia legnagyobbja. Ragyogó karrier, példás, ámde jéghideg házasélet, egy elidegenedett gyerek és két hűséges rajongó: ennyit tud felmutatni. Aztán egy nap találkozik egy fiatalemberrel, aki a fia lehetne és akinek eleinte még a nevét sem képes megjegyezni, ám később fülig belehabarodik.

Valahogy úgy jártam ezzel a regénnyel, mint pár hónapja A színes fátyollal. Tetszik, igazán jól van megírva, meg minden, de mégsem tudom úgy istenigazából szeretni. Ez talán annak is köszönhető, hogy a Fátyol és a Színház mintha egymás ikertestvérei lennének. Ugyanúgy egy nő áll a középpontban és Julia is viszonyt kezd egy arra méltatlan férfival (inkább fiúval). Plusz ha jól emlékszem a Fátyol elejére, a felépítés is hasonló: egy rövid ideig a jelenben botorkálunk, aztán visszaröppenünk az időben, néhány fejezet erejéig elidőzünk a múltban, felkutatjuk a nyitójelenethez vezető történéseket, majd visszatérünk a jelenbe és le is cövekelünk ott.

F: ladysophie2010.blogspot.com

A problémám is ugyanaz: iszonyat unszimpatikus a főszereplő. Julia (Anti bácsi végig Júliának fordította, amitől a falat kapartam) erőssége és gyengéje ugyanaz: hogy nagyszerű színésznő. Bravúros alakításaitól hangos a sajtó immáron hosszú évek óta, ugyanakkor senkinek halvány segédfogalma sincs róla, hogy valójában milyen ember is ő. Mintha egyetlen őszinte szava, spontán mozdulata se lenne, folyamatosan játszik. Bármilyen helyzetbe kerül, könyékig túr színjátszói kelléktárába, és előhalássza azt a legyintést, azt a tekintetet, ami a kívánt reakciót váltja majd ki közönségéből. Azon gondolkoztam olvasás közben, vajon lehet-e, érdemes-e így élni? Minden ember rákényszerül néha a színészkedésre - például teli szájjal mosolygunk arra, akit legszívesebben bokán rúgnánk, vagy épp örömtől mámorosan mondunk köszönetet a huszonnyolcadik tisztasági csomagért (tudjátok, amiben még menő műanyag szappantartó is van), amit a Jézuska hozott, és akkor még nem is beszéltünk a szóbeli vizsgákon felvonultatott repertoárról. Tetszik vagy sem, az élet része, hogy időnként megjátsszuk magunkat. Na de állandó jelleggel ezt csinálni? Hogy már mi magunk se tudjuk, kik vagyunk? Abból nem kérek, köszönöm.

F: telegraph.co.uk

A másik érdekes dolog a viszony, amibe Julia belebonyolódik. Az, hogy a srác simán a fia lehetne, mai napság már senkit nem döbbent le, úgy hiszem. Amit viszont nem tudtam követni, az az, hogy most tulajdonképpen ki ejt át kit? Sok-sok fejezeten át szidtam a nőt a hülyeségéért, hogy olyasvalakiért eped, aki nyilvánvalóan kihasználja, aztán meg úgy néz ki, mintha épp fordítva történne a dolog. Zavarosan fogalmazok? Hát kérem ez azért lehet, mert rendesen belezavarodtam :)

Szóval ettől a regénytől sem ájuldoztam halomra, annak ellenére hogy teljesen rendben van. Fogok még a szerzőtől olvasni, egyrészt - mint a fenti borítón is tisztán látszik - itt van még nekem Az ördög sarkantyúja meg a Sör és perec, sőt a könyvtárban is kinéztem két kötetet, de ha ezekben is csupa ellenszenves, hűtlen nő lesz a főszereplő, sikítok (gondolom most mindenki rettentően megijedt).

És végül egy örömhír: ez a könyv ott trónol az idei várólista csökkentős listámon, tehát egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz. Hiphip meg hurrá. Az értékeléssel mondjuk nem vagyok megelégedve, de írja át a harapós nyúl.

Eredeti cím: Theatre
Európa Könyvkiadó, 1980.
Fordította: Szerb Antal

(A fenti képen szereplő nemcsúnya színház a Richmond Theatre. Az alsóbb jelenet pedig egy itt előadott darabból van, ami ha jól sejtem magyarul a Mezítláb a parkban lehet.)

Thornfield titka

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Úgy hiszem az alaptörténet többé-kevésbé közismert: Jane Eyre, a szegény árva lány jómódú nagynénje házában él, aki csak azért tűri meg maga mellett, mert néhai férje megeskette rá, hogy gondoskodik a kislányról. Soha nem sikerül megszeretnie Jane-t (bár nem is igen próbálkozik), s végül olyannyira elege lesz belőle, hogy egy intézetbe száműzi, Lowoodba. Itt a kislány végre barátokra lel, és nyolc év után már mint nevelőnő hagyja el a lányneveldét. Thornfieldben, Mr. Rochester kastélyában kap állást Adéle, egy csacsogó francia lányka mellett. Azt hiszem - remélem - ezzel így még semmiféle poént nem lőttem le.

Az a helyzet, hogy én ezt a könyvet már olvastam egyszer, iszonyat régen. Még általánosba jártam, és attól tartok akkoriban, mikor ez a regény a kezembe került, még igencsak távol állt tőlem az efféle romantika. Nem szerettem ezt a könyvet, finoman fogalmazva. Később még próbálkoztam az írónő egy másik művével, a Shirley-vel, de az se vett le a lábamról. Aztán pár hete megnéztem a tavalyi feldolgozást (IMDb link), ami olyannyira tetszett, hogy úgy döntöttem, ideje újraolvasni Jane történetét. Ezúton is köszönöm Michael Fassbendernek, hogy holmi vattacukorrózsaszín ködképződést idézett elő szemeim előtt, mivelhogy így másodszori nekifutásra a könyv is belopta magát a szívembe.

F: movies.nytimes.com

Egy dolgot azonban erősen hiányoltam: a sokak által emlegetett sötét, borzongató hangulatot. Megvallom őszintén, nekem ez a sztori nem sötétebb és borongósabb egy október végi délutánnál. Igen, akad benne rejtély, ráadásul a rejtélyes dolgok leginkább az éjszaka közepén történnek, vagy legalábbis sötétben, de nekem ennyi kevés a libabőrözéshez. Bár már korábban is előfordult, hogy a mások szerint borzongós könyv rám nem úgy hatott, mint kellett volna, szóval talán csak hiányoznak a borzongóizmaim. Fene tudja.

Ezen kívül csupán egy dolog van még, amivel nem vagyok kibékülve: néha egy kissé mintha túl lenne cukrozva. Persze romantikus regény, tehát számítani lehet néminemű szirupra, de Edward néha túlzásba viszi a dolgot, már legalábbis szerintem.

Ami a szereplőket illeti: akad köztük szerethető és utálható is szép számmal, én személy szerint St. John-t utáltam a legjobban. Bármily jó szándékúnak van is feltüntetve, én bizony szívesen megcirógattam volna az ülepét egy hólapáttal.

F: veryjaneausten.com

Nos tehát jelenleg úgy áll a dolog, hogy a kezdeti utálkozás helyét átvette egy sokkal barátibb érzelem. Rajongás nem lett belőle, de biztos előveszem még egyszer-kétszer. Olvasás közben eszembe jutottak a Zenka által emlegetett vámpírregényekre vadászó nénikék (a bejegyzést sajna nem találom), és elképzeltem, én vajon mit fogok olvasni annyi idősen.* Hát ezt, meg Austent, meg ki tudja még mit, de Lara Adriant és társait biztos nem :D

Ami a filmadaptációkat illeti, az bizony van egy pár, a fentebb említetten kívül engem még a 2006-os BBC verzió érdekelne (IMDb), titkos forrásom szerint abból nem hagyták ki a cigányasszonyos részt, amit a fentebb ajnározott variációból így utólag hiányolok.

Európa Könyvkiadó, 1984.
Fordította: Ruzitska Mária

*Ebben a minutában jutott eszembe, hogy egyszer én is találkoztam a könyvtárban egy nénivel, aki romantikus regényeket kölcsönzött, de ő Catherine Andersonban utazott. És amúgy nagyon aranyos volt :)