2012. május 24., csütörtök

Homokszín pergamenlapok

Gail Tsukiyama: A szamuráj kertje

1937 ősze van, a japánok teljes gőzzel próbálják meghódítani Kínát, és egy húszéves, tüdővészes hongkongi fiatalembert egy kis tengerparti Japán faluba, Tarumiba küld gyógyulni a családi kupaktanács. A honvággyal küszködő Stephen meg is érkezik, csomagjában egy homokszín pergamenlapokból álló füzettel, majdani naplójával. Több, mint egy évet tölt el a nyugalmas faluban, ahol mintha megállt volna az idő. Az első napokban egyetlen társasága a ház hallgatag gondnoka, Macu, aki egész életét a család szolgálatában töltötte. Stephen fest, úszik, és lassan belopja magát Macu szívébe. Megismerkedik Szacsival és Keikoval, a helyi szokásokkal, hős lesz és hősszerelmes, és rettegve várja az újabb híreket a japánok előrenyomulásáról...

Én nem is tudom elmondani, mennyire tetszett ez a könyv. Ziher, hogy szerzek majd belőle saját példányt, mert nem egyszer olvasós fajta.

Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: egy magányos, szűkszavú öregúr, aki sohasem hagyja el a falu környékét (jó oka van rá); egy kedves idős hölgy, aki szégyenében elbújt a világ elől; természeti csapások, tiltott szerelem, családi bonyodalmak, helyi ünnepek, és mindehhez a japán-kínai háború nyújt hátteret.

Amiről a legjobban szerettem olvasni - nem meglepő módon -, a kert. Ami azt illeti, kicsit keveselltem is az erről szóló leírásokat, no de Stephen nem kertész, és gyanítom a könyv olvasóinak java része sem az, úgyhogy azt hiszem kijelenthető, hogy ez csak nekem hiányzott. Nem mindenki olyan elvetemült, hogy hiányolja a könyv végéről a kert részletes alaprajzát ;) Macuért meg egyszerűen nem lehet nem rajongani, olyan szeretettel beszél a növényeiről.


De legalább ennyire szerettem olvasni Szacsi történetét (khm, amúgy neki is van egy csinos kis kertje...), vagy hogy miért, és hogyan jött létre Jamagucsi az erdő mélyén. Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy most nem éreztem olyan idegennek a japán szokásokat. Nem tudom, azért volt-e, mert már tudok egyet s mást a kultúrájukról, vagy azért, mert olyan természetesnek tűnt mindez, a cipőlevételtől kezdve addig, hogy háromszor tapsolni kell a szentélyben, hogy tudasd az istenekkel ottlétedet.

Viszont. Az szerintem zavaró, hogy sehol nincs egy kis szószedet a japán kifejezésekhez. Jó, oké, legtöbbször ki lehet következtetni a szövegből, hogy mi micsoda, és vélhetőleg senki nem kezd hosszas fejvakargatásba azon töprengvén, mit jelent az arigató vagy a konnicsiva, de például mikor valakit "Kicsi hana"-nak hívnak, akkor nem biztos, hogy mindenki tudni fogja, hogy a hana virágot jelent. Én is csak onnan tudom, hogy az egyik barátnőm tanult japánul, és megtanított pár szót. És jó lenne tudni, hogy pontosan mit jelent, hogy néz ki teszem azt a sódzsi meg a genken, mert nekem annyi nem elég, hogy fal, meg előszobaszerűség. Elfért volna a könyv végén egy 2-3 oldalas jegyzet, szerintem.

Eredeti cím: The Samurai's Garden
Európa Könyvkiadó, 2002.
Fordította: Molnár Katalin

Képek forrása: borítófa

2012. május 21., hétfő

Szürke szamár...

Egy röpke idézet A színes fátyolból, csak mert nagyon tetszik.


"Házuk egy meredek domb lejtőjén feküdt. Kitty az ablakból láthatta maga alatt a keskeny folyót és szemben a várost. Éppen hajnalodott s a folyóból fehér köd szállt fel, eltakarva a dzsunkákat, amelyek oly sűrűn horgonyoztak egymás mellett, mint borsószemek a hüvelyben. Titokzatos csendben hevertek a kísérteties fényben, mintha legénységük nem aludnék, hanem valami különös, rettenetes hatalomtól volna némaságra bűvölve.
A reggel közeledett, s a kelő nap kísérteties fehérséggel világított át a ködön. Noha világos volt a folyón, úgyhogy ki lehetett venni a hajók körvonalait és árbocaik sűrű erdejét, az előtérben fehér ködfal volt, amelyen a szem nem tudott áthatolni. De a fehér ködtömegből hirtelen magas, félelmes és tömör bástya emelkedett ki. Mintha nem a nap világította volna meg, hanem bűvész hozta volna létre semmiből és emelte volna várul a folyó fölé. A művész, aki építette, gyorsan dolgozott: csakhamar színes sánc körítette a bástyát, s a következő pillanatban zöld és sárga tetőzetek merültek ki az imbolygó ködből. Óriásiak voltak és alaktalanok, rendszertelenek, szeszélyesek és különösek, de elragadóan szépek. Nem volt ez erőd, sem templom, hanem az istenek királyának bűvös palotája, amelybe halandó nem teheti be a lábát. Oly légies, fantasztikus és könnyed volt, hogy nem lehetett emberi kéz műve, álomkép volt.
Könnyek peregtek le Kitty arcán. Nézett, nézett, kezeit keblére szorítva, s szája kissé nyitva volt, mert nem kapott lélegzetet. Sohasem érezte ilyen könnyűnek magát s úgy tetszett neki, mintha porhüvelyéből kiröppent tiszta szellem volna. A Szépség tárult fel előtte. Úgy fogadta, mint hívő az Isten testét."

Kép forrása: www.flickr.com

2012. május 20., vasárnap

Egy ellenszenves nő története

William Somerset Maugham: A színes fátyol

Ez a történet egy fiatal angol nő, Kitty körül forog, az ő elfuserált házasságáról, még elfuseráltabb viszonyáról és az ez utóbbinak köszönhető sajátságos büntetéséről szól. Maugham nem kerülgeti ama bizonyos forró kását, rögtön az első oldalakon arról olvashatunk, hogy Kitty miként ölelgeti - amúgy szintén házas - kedvesét, és hogy dermednek sóbálvánnyá, mikor rájuk akarják nyitni a szoba ajtaját.

Nagyjából fél éve esz a fene ezért a könyvért - amióta láttam a 2006-os filmfeldolgozást. Eleinte még úgy tűnt, hogy nagyon fogom szeretni. Aztán kiderült, hogy ez most azon ritka esetek egyike, amikor a filmet jobban szeretem az eredeti regénynél. Sokkal jobban.



Nem arról van szó, hogy ez egy rossz könyv lenne. Egyáltalán nem az. Olvasmányos, seperc alatt kiolvasható kis történet, a szereplők, a párbeszédek, minden rendben van benne. Épp csak az igazságérzetemet nem elégíti ki.

Mert itt van ez a szegény balek Walter. Bolondul a feleségéért, nem érdekli hogy Kitty csak azért ment hozzá, hogy hamarabb kerüljön gyűrű az ujjára, mint a húgának. Nem érdekli, hogy hiú, felszínes nő, hogy sohasem szerette őt. (Mondom, hogy balek.) Aztán jön a lebukás, Walter pedig bekeményít - ráébreszti a feleségét, hogy a szeretője egy szemét alak, és elcipeli a nőt egy isten háta mögötti kínai városba, ahol tombol a kolera. Ez így eddig rendben is van, és idáig nem is nagyon tér el a film a könyvtől. Viszont ezután... Maradjunk annyiban, hogy az, ahogy a filmben alakulnak a dolgok, jobban megfelel az én szentimentális kis lelkemnek.

Ami Kittyt illeti... amint a poszt címe is mutatja, nem sikerült megszerettetnie magát velem. Önző, naiv, hazug nő. Mondjuk a családja se egyszerű: az apja egy igazi papucsférj, akit az egész család kihasznál - nekem Al Bundy jutott róla eszembe, ahogy osztogatja a pénzt feleségnek, gyereknek, azok meg le se... -, az anyja meg egy rangkóros hárpia. Ilyen szülők után ne nagyon csodálkozzak, ha a lányuk se egy kimondott angyal, ugye? És vesszek meg, ha értem, mit imádott annyira Charlie-ban. Egy pasas, aki nem hajlandó kenyeret meg krumplit enni, nehogy elhízzon, és hetente kétszer manikűröztet. Egy negyvenes férfi, aki huszonötnek akar látszani és állandóan önnön nagyszerűségét hirdeti. Nem tudom, lehet velem van a baj, de nekem nem túl szimpatikus a fickó :D

Nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos szemezgetek még Maugham életművéből, mert nagyon tetszett a mondatai egyszerűsége és a történet életszerűsége, de ez a könyv, bármilyen jó is, nem nekem lett írva.

Eredeti cím: The Painted Veil
Fiesta Kft., 2001.
Fordította: Schmidt József

Képek forrása: 12

2012. május 18., péntek

Kóbor lovagok, japángyöngyök

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Talán kezdjük ott, hogy ez sem első olvasás volt, tehát rajongásom - mert rajongok - nem új keletű. Hogy mit szeretek benne, annak hosszú sora van, de haladjunk szépen sorjában, először ejtsünk néhány szót a történetről: tessék elképzelni egy háromszáz négyzetméteres párizsi lakást; a bútorok java részét már elhurcolták, a falakról régi korok márkijai és márkinői néznek le ránk, a fürdőben pedig egy régmúlt kor parfümös üvegei és púderes dobozai sorakoznak a polcokon. Megvan? Akkor most képzeljük el, hogy itt él két pasas, egymás szöges ellentétei: egy rossz századba született lovag, aki arisztokrata családja legmélyebb bánatára képeslapokat árul, és egy morcos szakács, aki szinte megállás nélkül káromkodik, és mindent megtesz, hogy eltitkolja micsoda egy aranyszívű fickó ő valójában. Nna. És akkor most jön a fiatal lány, aki természetesen mindkét férfiú életében komoly változásokat idéz elő - úgy, hogy közben nem fulladunk bele a szirupba. Ez a bizonyos lány épp azzal bünteti magát, hogy éjszakánként irodákat takarít, ahelyett hogy igazi mesterségével foglalkozna, vagyis rajzolna. De hogy mindez ne legyen oly' szimpla, tizenkettő-egy-tucat mese, van még nekünk egy tündéri, de kissé problémás nagymamánk is, aki rajong a saját kis vidéki rezidenciájáért (meg tudom érteni, én is), és ezzel az őrületbe kergeti az unokáját.

Imádom ezt a könyvet, és nagyon úgy néz ki, hogy ez is egy olyan regény lesz, amit egy-két évente újra fogok olvasni. Nagyon sokszor eszembe jutnak belőle apró részletek, vagy épp a kedvenc jeleneteim, és ilyenkor mindig viszketni kezd a kezem, és gyanúsan sokat ólálkodok egy bizonyos könyvespolc előtt...

Majdnem mindent szeretek benne, kezdve a főszereplőkkel. Ott van például Paulette, ez a kedves, csuparánc nagymama, akit annyiszor meggyötört már az élet, és aki úgy lapozgatja a vetőmag katalógust, mint más a Bibliát. Vagy Philibert, a folyton zavarban levő, dadogó képeslapárus, a millió könyvével, az antik piknikkosarával (olyan nekem is kell) és a reggeli forró csokijával, aki rajong Marie Antoinette-ért és úgy általában a francia történelemért, és aki még akkor is aranyos, amikor kurvaanyázik. Aztán ott van a mindig kialvatlan Franck, az örökös káromkodásával és kötekedésével, és egy jó nagy adag lelkiismeret-furdalással. És persze Camille, a rajzaival, az ideggyenge anyjával és a kavicsokkal a gyomrában. Ahányszor a füzeteiről olvasok, annyiszor sajnálom, hogy nem tanultam rajzolni (az általános iskolát ne számítsuk már ide, azzal nem sokra megyek hogy Romána néni megtanított "satyírozni"), de bízom benne, hogy még nem késő, és összeszedhetek valamicske technikai tudást :) 

Aztán ott az a lakás, a hatalmas, párizsi lakás... úszik a porban, és tele van furcsa tárgyakkal, az egyik szoba falán lófarok lóg, a vécétartályon fecskék röpülnek, és megkövesedett tisztítószerek kornyadoznak a rejtett zugokban. Bárcsak létezne ez a hely és bárcsak eltölthetnék ott pár hónapot, vagy legalább egyetlen napot...
És Paulette háza? A kedves kis vidéki vityilló, a gazos kertjével és öreg bútoraival? Tegye fel a kezét, aki olvasott arról a házról és nem akart rögtön beköltözni!

Annyi, de annyi mindent sorolhatnék még; mesélhetnék arról, mennyire bírom Mamadou-t, aki nem is Mamadou, meg a kis öreg kínait az étteremben; azt a részt, amikor két szereplő összefut a mosodában, vagy épp a disznóvágásost; vagy hogy milyen idióta vigyor ül a képemen, ahogy elképzelem Philou-t, amint kimondja Marguerite de Rochechouart de Montpipeau nevét, és hogy mekkorát röhögtem, mikor ehhez a részhez értem:

"A kurva életbe, ne káromkodj már ilyen rondán! - sopánkodott Paulette."

Nyilván ez a könyv se tökéletes, van benne például egy jó hosszan fejtegetett pókeres hasonlat, amiből én speciel egy büdös kukkot nem értek, ellenben kimondottan erőltetettnek érzek. De ami tényleg, rettenetesen idegesít ebben a könyvben, az a rengeteg hiba a szövegben. Jó, oké, a 620 oldalon az a - mit tudom én - 30 hiba talán még nem a világ vége. Vagy nem kéne, hogy az legyen. És hát istenkém, nem is mindegyik olyan ólajtó méretű baki. Mert ha csak egy-két betű marad ki, például nagymád lesz a nagymamád helyett, vagy smaragzöld a smaragdzöld helyett, az még elmegy. Egy x-edik kiadásnál, ami például nekem is van, erősen ciki, de elmegy. De nem csak ilyenek vannak - itt van néhány példa:
"behunyta a fejét"
"Soha nem veszel ki szabadságra?"
és a kedvencem:
"Nagyon hamar rájöttem, hogy rossz századba tévedtem. tévedtem. A 16. vagy a 17. században szerettem volna él-
lenni egy nagy mester műtermében." - He???
Ez az utolsó ráadásul akkor van, mikor az egyik szereplő hányatott sorsáról mesél. Most képzeld el: épp nyakig merülsz a szomorú történetbe, várod hogy végre valami jó is történjen szerencsétlen emberrel, erre hirtelen szembetalálod magad ezzel a megfejthetetlennek rémlő mondattal, kétszer is megnézed, nem lapoztál-e duplán, de nem, ez bizony valami ordenáré hülyeség itten... Kedves Magvető, tessenek már egy kicsit odafigyelni!

Eredeti cím: Ensemble, c'est tout
Magvető, 2010.
Fordította: Tótfalusi Ágnes

U.i.: Van film is, aranyos, de a könyvnek a nyomába se ér.

2012. május 11., péntek

Szegény, szegény elhanyagolt blog...

Akkor most jön az, hogy magyarázom a bizonyítványom...
Iszonyat régen jártam itt, ami szégyen und gyalázat, de egyrészt egy darabig nem értem rá (vizsgára készültem, amúgy sikeresen + diplomamunkát írtam, siker nélkül), másrészt olvasni se volt időm, szóval nem is nagyon tudtam volna miről írni. De! Pár napja ismét olvasok, rendes könyvet, nem szakmásat, úgyhogy hamarost tollseprűt ragadok, és leporolom a blogot. Addig is van pár érdekesség a most olvasott Kenilworth c. könyvből  a molyon, ha valakit érdekel, itt.
Pár nap múlva jelentkezem egy - reményeim szerint - értelmesebb bejegyzéssel, addig is legyetek jók :)