Marie Phillips: Csintalan istenek
Az istenek pedig leűzettek vala az olümposzi magasból, egyenesen egy retkes, rozzant londoni hajlékba. S ott az istenek nem lelék helyüket, ráadásul felettébb unatkozának...
Hogy milyenek is a görög istenek? Méltóságteljesek? Hatalmasak? Erősek? Hát... egykor, a régi szép időkben ez tán mind igaz volt. Most azonban egy lepukkant házban szoronganak a brit fővárosban, egymás agyára mennek és épp csak annyi erejük van, hogy mindennapi feladataikat ellássák. Keserűek és arrogánsak. Aztán egy kevéssé szép napon sikerül olyan felfordulást okozniuk, hogy azon már csak egy hérosz segíthet...
Elismerem, nem a legjobban sikerült leírás, de nemrég faltam be két nagy tányér rakott krumplit, úgyhogy nem vagyok topon szellemileg (mindjárt bealszom). Különben sem a parádés fülszövegszerűségeimről vagyok híres, no.
Tehát itt van nekünk egy nagy rakás görög isten, akik furcsa foglalkozásokat űznek. Artemisz például kutyát sétáltat. Aphrodité szextelefonozik, a legváratlanabb pillanatokban csörren meg a mobilja. Apollón pedig, egy rövid, a szórakoztatóiparban tett kitérőtől eltekintve leginkább a két lábon járó perverz bunkó szerepét alakítja... Folytathatnám a sort, de nem teszem, hát mégse lőjek már le minden poént, nem igaz? A lényeg az, hogy isteneink bajban vannak, s nem csak anyagilag.
Itt jön a képbe két halandó, Alice és Neil. Mondhatni teljesen átlagosak, tán csak egy csöppet félénkebbek az átlagnál, plusz feltehetőleg viszonylag kevés olyan ember van a világon, akinek az arcberendezését annyiszor hasonlítják patkányhoz, vagy nemes egyszerűséggel rágcsálóhoz, mint Neil-ét. Nos, ők ketten igencsak oda vannak egymásért, de valahogy nem sikerül egyről a kettőre jutniuk. Aztán úgy hozza a Sors (hát, részben Erósz...), hogy Alice az isteneknek kezd dolgozni, és ettől aztán a feje tetejére áll minden...
Tudjátok, mi volt nagyon furcsa a történetben? Hogy se Alice-nek, se senkinek nem esett le, hogy azok ott a házban istenek neveit viselik. A hajtövemig szaladna a szemöldököm, ha valaki úgy mutatkozna be nekem, hogy Artemisz. Vagy Arész. Szóval értitek. Persze értem én, muszáj volt ilyen szempontból tökfejnek lenniük az embereknek, mert hát máskülönben nem úgy alakulna a történet, ahogy, de akkor is zavart, hogy itt van két művelt fiatal, és még akkor sem kezdenek el csodálkozni, mikor már az ötödik görög isten neve röppen vala el a levegőben.
Ezt leszámítva viszont minden oké, néhol egy kicsit talán sok a káromkodás, de legyünk őszinték, ez a csúnyaszó-mennyiség egy tízperces belvárosi BKV-út alatt is simán összejön. Sőt.
És egészen vicces, nem azt mondom hogy sírva röhögtem egész idő alatt, de azért például Athéné előadásán, meg Apollón és Zeusz épületes párbeszédénél rendesen göcögtem a nevetéstől :)
Még egy negatívum jutott eszembe (valójában puskáztam a ficniről, amire felmacskakapartam): az epilógus. Az szerintem tök fölösleges volt, valami olyasmit tessék elképzelni, mint ami az utolsó Harry Potter végén van. Szóval tudjátok, amolyan "Riga moped, drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs" típusú dolog.
A kiadó honlapján egyébként beleolvashatsz a regénybe, itt ni.
U.i. A borító állat. Nem a papír védőborító, hanem ami alatta van ;)
U.u.i. Elfeledtem írni, és már nem fogom átbuherálni a fentieket, de: Styx a legjobb. Meg Zeusz.
U.u.u.i. Egyszer ki kéne már próbálnom, milyen posztot tudnék írni, ha épp nem totál kómásan állnék neki...
Eredeti cím: Gods Behaving Badly
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Vízi Katalin
