2013. január 22., kedd

Bűn(tetés)

James Joyce: Ifjúkori önarckép

Huhh. Hát ez... ez... csak 270 oldal, de mégis irgalmatlanul hosszú volt. Legalábbis én annak éreztem. Pedig eleinte tetszett. Nem tudom, ki mire számít ha annak az írónak a műveire gondol, aki az Ulyssest is alkotta, de az biztos, hogy én kissé ledöbbentem, mikor az első bekezdésben mútehénről és bibi-babáról olvastam... Aztán az első fejezetben megismerkedünk egy kisfiúval, Stephennel, akit bentlakásos iskolába zsuppolnak, ahová valahogy nem igazán tud beilleszkedni. Különc gyerek. Ha valamit át tudok érezni, hát az az, hogy milyen különcnek lenni egy rakás gyerek közt. Ja, elég szar dolog. Szóval együttérzésben, sajnálatban nem volt hiány, és valamelyest még meg is kedveltem ezt a furcsa fiút. Na, ezt az érzést a későbbi fejezetek porig rombolták.

Legyen elég annyi, hogy főhősünk tetőtől talpig megmerítkezik az bűnnek mocsarában, majd végighallgat egy hosszas fejtegetést arról, hogy milyen szörnyű a pokol, amitől rettenetesen megijed, és átesik a ló túloldalára.
Megjegyzés: senkit nem akarok megbántani, de azt a leírást a pokolról kissé röhejesnek érzem, nem is tudom hány helyen lehetne belekötni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy nem létezik pokol, mert honnan tudhatnám én azt, de hogy nem olyan, mint amit itt leírtak, az hótziher. Ez egy vicc, ámde Stephenünk gondolkozás helyett inkább halálra rémül és gyorsan megbánja bűneit. (Egyébként ha már itt tartunk, igazán kifejhette volna a pap, illetőleg Joyce a másik lehetőséget is. Avagy minő szépségekkel kecsegtet a menny?)

Ezt követően már csak töméntelen szenvedés van - igen, erre utal a kis zárójeles rész a címben, azt hittem soha nem érek a végére. Olyannyira unszimpatikus lett a főhős, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Aztán kapunk még egy sor fejtegetést is különböző témákban, például hogy mi a szépség meg hasonlók. Tán ha nem félhulla állapotban olvasom, többet felfogok belőle és még élvezem is, de így csak átsuhantam rajta.

De lássuk a pozitívumokat, mert azért az is akad. Tetszettek az utalások az angol-ír problémakörre, például ez a rész itt, mikor a dékánnal beszél:

"A nyelv, amin beszélünk, előbb volt az övé, mint az enyém. Milyen másként hangzanak ezek a szavak: otthon, Krisztus, sör, mester - az ő ajkán és az enyémen! Én sem kimondani, sem leírni nem tudom e szavakat a lelkem nyugtalansága nélkül. Az ő nyelve, ez a jól ismert és idegen nyelv, számomra mégiscsak mindig elsajátított beszéd lesz. A szavait nem én alkottam, nem is én fogadtam el. A hangom ellene szegül. A lelkem elsenyved ennek a nyelvnek az árnyékában."

vagy ez, amit egy barátjának mond:

"- A lélek - mondta tétován - azokban a percekben születik, amelyekről már beszéltem neked. A születése lassú és homályos, titokzatosabb is, mint a test születése. Ebben az országban, amikor az ember lelke megszületik, hálókat feszítenek ki, hogy hátráltassák a röptét. Nemzetről, nyelvről, vallásról beszélsz nekem. Én pedig megpróbálok elrepülni ezek mellett a hálók mellett."

Időnként pedig egészen gyönyörűen fogalmaz, erre is itt egy példa:

"Puha, ömlő öröm öntötte el emlékezetének tükrét, mint sok víznek zúgása, és szívébe a vizek fölé feszülő finom szálú, elhomályosodó ég hallgatag végtelenségének szelíd békéje költözött, az óceáni csend, a tenger alkonyán áthatoló fecskék képe a mozduló víztömbök felett.
Puha, ömlő öröm öntötte el a szavakat ott, ahol a puha, hosszú magánhangzók zajtalanul összecsaptak és visszahullottak, egymásba omolva és visszazúdulva, és hullámaik fehér taréjú csengőit rázva mindörökre némán és néma zengéssel, és lágy, halk, elomló kiáltással; és megérezte, hogy a jóslat, amelyet a lecsapó, suhanó madaraktól várt és a sápadt ég foszlányától felette, úgy röppent ki a szívéből, mint tornyából a madár, békén és sebesen."

Nos, akkor összesítsünk. Nehéz könyv. Oda kell figyelni rá, és saját tapasztalatom alapján nem jó ötlet a fejezet közepén félrerakni, tehát akkor ajánlott, ha bőven van idő olvasni. Én zavarosnak éreztem és túlkomplikáltnak, de talán csak nem én vagyok a célközönség. A jó részét nem is értettem. (Például a latin mondatokat, amiknek persze nem sikerült a fordítását is feltüntetni. Khm.) Hogy megéri-e vesződni vele? Azt gondolom igen, de nem tudnám megindokolni, miért érzem így. Nem hiszem, hogy túl sokan fogják a szívükbe zárni ezt a könyvet, de mégis úgy érzem, hogy érdemes elolvasni.

Eredeti cím: A Portrait of the Artist as a Young Man
Kriterion, 1977.
Fordította: Szobotka Tibor

2013. január 10., csütörtök

Vizigótok, miegymások

Nemes Nagy Ágnes: Amerikai napló

F: regikonyvek.hu
Teljesen véletlenül botlottam bele ebbe a könyvbe a PIM-en, és oly igen felcsigázta a kíváncsiságomat, hogy gyorsan neki is estem. Nem bántam meg. Nemes Nagy Ágnes roppant szórakoztatóan ír - egy 1979-es nagy irodalmi összeröffenésről a messzi-messzi Iowában. Cirka negyven költő a világ minden tájáról, ki jobb, ki rosszabb angoltudással összegyűlt, és négy hónapon keresztül gyakorlatilag együtt élt - angolórára, szemináriumokra, gyár- és farmlátogatásokra jártak. NNÁ kísérője volt férje, Lengyel Balázs volt, vele együtt járta be Iowát, Chicagot, San Francisco-t, a Grand Kanyont... és végül New Yorkot is. Sok helyen csak felsorolások vannak, amiből mi egyszerű olvasók nem fogunk sokat kihámozni, másutt viszont humoros vagy éppen szomorú eszmefuttatásokat olvashatunk erről-arról. A fák lombszínének változásáról, például. Vagy a vizigótokról. Harlemről, a bűnözésről. És az emigrációban élő magyarokról... Egy dolog nem tetszett, hogy nem egy meghívott költőt, hát... lefikáz. Hogy nem is igazi költő, sose nem is lesz az. Ezt, meg az esetenkénti hosszas felsorolásokat leszámítva nagyon élveztem. Erősen ajánlott :)

Kedvcsinálónak itt van néhány részlet:

"Remek apartman. Egyetlen hibácska: rusznik vannak benne. 30-35 éve nem láttam rusznit. Határozottan fürge állat, a plafonra is felmegy. Azt mondják, a nagy, modern palotákban újratermelődik. Nem kedvelem a rusznit. Velőtrázót sikoltottam, amikor rátaláltam a fürdőszobapolcon, a nehezen összespórolt Dior-parfümöm mellett. (Minek a ruszninak Dior??)"

"Az úgy volt, hogy a némileg beszeszelt társaságban Hualing, a háziasszony felállt az asztalfőről, odajött hozzám, átkarolt, és az ő elbűvölő módján a következő kettős kérést intézte hozzám:
1. Mivel Magyarország a modern zene, egyáltalán az izgalmas zene országa, énekeljek el egy szép magyar dalt a nemzetközi füleknek.
2. Mondjam el - magyarul - egy versemet.
Lehet-e kapni két halálos pisztolylövést? Hiszen már az elsőtől meghal az ember. De én kettőt kaptam, az fix. Csak ültem ott tátottan néma szájjal, az elcsöndesült asztal mellett - ragyogó szemek, biztató mosolyok, a kibontakozó "jelenet" feszültsége - ültem, mint egy ember formájú döglött hal, egy sohasem is birtokolt nyelv most végleg szétfolyó szavai után bámulva, meredten. Szavak, szavak! Most, rögtön, felelni. Végül is, a magam sajátos angolságával, a következőket válaszoltam Hualingnak: 1. Köszönöm, hogy Magyarországot a zene országának nevezte. Sajnos, én ezt bizonyítani nem tudom, mert egy éve hangszálgyulladásom van, nem tudok énekelni. 2. Ha nem volna hangszálgyulladásom, akkor sem tudnék énekelni, mert egyáltalán nem tudok énekelni."

Fiatal NNÁ
F: www.pim.hu
"Kitérés. A vizigótok. Nem értettem, miért szeretem a vizigótokat. Nem értettem, hogy ha ezt a szót hallom, "vizigót", miért melegszik át a szívem tája. Szerintem a vizigótok kicsik, barnák, szőrösek. Fel-le szaladgálnak, ügyesek, dolgoznak kicsi kezükkel-lábukkal, sürögnek-forognak. Aranyos kis vizigótok a történelemben. Aztán rájöttem - éppen Amerikában - miről van szó. Valahol, a lelkem mélyén összetévesztettem a vizigótokat a vízi hódokkal. A gót és a hód nem azonos, de ha már vízi az a gót... Ugye világos? Tudom, kérem, tudom, hogy vizigót a nyugati gótot jelenti. De magyar fülnek azért vízi. - Sajnos mióta megfejtettem rokonszenvem okát, azóta már nem olyan meggyőző fel-felmerülő látomásom az aranyos kis szőrösökről. Kénytelen leszek átértékelni vizigót-nosztalgiáimat."

"Fodrászhoz mennék. De nem jön a busz. Ácsorgunk ott egy páran, napsütésben, de hideg szélben. Mi lesz itt hóban-fagyban? Negyven percet várunk. Végre be a Yonkers beauty-salonjába. Harminc dollárt fizetek azért, hogy a fejemre tojjanak. Elképesztő ár, elképesztő rossz munkáért. Mondom, olyan a fejem, mintha birkaürülékkel szórták volna be. Szóval itt is van ilyen."

"Minek fénykép egyáltalán? Szappanreklám. De hát nálunk is csinálják. - Világéletemben rossz fényképeket csináltak rólam. De hát fiatalon ez még tűrhető volt; ma siralmas. Olyan, mint egy alapos tükörbenézés; a lehangoló öregség. Nem való az arcom fényképre, úgy látszik; karakterét a mozgás adja, a változó kifejezés. Fiatalkori jellegem: szőke, magyar parasztlányarc, minden intellektualitás nélkül. Öregkori: szétfolyó, nyers pogácsaarc, ugyancsak minden "átszellemültség" nélkül. Bámulatosan buta arcom van. Fiatalon ez hagyján; én voltam a szenesemberek kedvence, mindig utánam fütyültek a budai utcán. Nem panaszkodhatom ifjúkori külsőmre; megfelelő volt az életben. De ma? Mégiscsak kellene valami "szellemiség". Szóval: utálom a fényképeimet."

Idősödő NNÁ
F: www.c3.hu

2013. január 6., vasárnap

Két susogó levél

Ősz végén lenne aktuális, de hát ha egyszer most olvastam a Bambit!

"A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
F: photos.uc.wisc.edu
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem... hagyjuk... de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked... legalábbis nem egészen... de köszönöm, hogy olyan jó vagy... te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó... most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél."

Szomorú-szép, ugye? Ha még nem tettétek, olvassatok Ti is Bambit :)

F: wallpaperscraft.com