2013. április 30., kedd

Zombie News

Mira Grant: Feed - Etetés

Wow. Ha akár csak egy évvel ezelőtt is azt mondja nekem valaki, hogy zombis regényt fogok olvasni, hát simán a képébe röhögök. Valahogy a természetfölötti lények ezen csoportja sosem érdekelt igazán. Jó, persze, megnéztem a Zombieland-et, és jól szórakoztam rajta, de ez is csak Woody Harrelsonnak köszönhető :)

Aztán jött ez a könyv, egyre több érdekes értékelést olvastam róla - és ezzel egyenes arányban egyre kíváncsibb lettem. Később pedig úgy alakult, hogy Lobo játékot hirdetett a blogján, és ez volt a nyeremény. Játszottam, és nagyon meg akartam nyerni. És vagyok akkora piszok mázlista, hogy így is lett. Lobo, ha ezt most olvasod: köszönöm. Már akkor is borzasztóan örültem, mikor megnyertem, de most aztán annyira örülök, hogy... hogy... hogy nagyon.

Azt már tudtam előre, hogy nem egy szimpla "feltámadtak a holtak és meg akarnak enni minket, jujj fussunk, jujj lőjük már le őket" sztori lesz, ezért is érdekelt annyira. De azért erre nem számítottam. És hogy mennyire szeretek így pofára esni, arra nincs is szó :) Mert ez a történet nemcsak a nyöszörgő-csoszogó élőhalottakról szól, hanem a testvéri szeretetről, a barátságról és a politika, meg a tudósítás árnyoldaláról is.

Nem akarok túl hosszan regélni a sztoriról, a lényeg annyi, hogy 2014-ben elszabadult egy vírus, amitől az emberek java része hirtelen nagy rajongója lett a friss emberhusinak. 2039-re, amikor történetünk kezdődik, a túlélők már megtanultak együtt élni a ténnyel, hogy bármikor uzsonna lehet belőlük. Namost, van egy bloggercsapatunk, akik lehetőséget kapnak rá, hogy végigkísérjenek egy szenátort az elnökválasztási kampányán. Ebben a bizonyos csapatban pedig van egy testvérpár, Georgia és Shaun Mason, akik akkor sem lehetnének jobban összenőve, ha sziámi ikrek lennének. George, az elbeszélőnk a komoly, óvatos tudósító, aki bármit megtenne, hogy kiderítse az igazságot. Az öccse, Shaun pedig egy irwin, ami jelen esetben kábé annyit tesz, hogy a zombiirtás a kedvenc hobbija - a kezdő jelenetben egy hokiütővel piszkálgat egy élőhalottat, halálra idegesítve ezzel a nővérét. Ők, és a verselő technikusuk, Buffy belekeverednek egy csúnya politikai összeesküvésbe.

Zombik ide vagy oda, szerintem ez a könyv annyira horror, amennyire én húsvéti nyuszi. Ez kérem egy politikai thriller, méghozzá nem is akármilyen. Volt ugyan egy fordulat, amit már jóval előbb kitaláltam, mint kellett volna, de még így is, max félórára bírtam letenni. Mármost lehet, hogy csak azért izgultam halálra magam, mert amúgy mostanában nem sok thrillert (vagy horrort, vagy krimit) olvasok, de ezt nem nagyon hiszem.

A világ felépítése szerintem jó. Szépen el van magyarázva, hogy honnan jött, és hogy terjedt el a vírus - és hogyan hatott ez a biztonságtechnika fejlődésére és az otthonülő életmód népszerűségére... A legijesztőbb az egészben az, hogy a dolog orvosi része tök hihető. Annyira azért én sem vagyok elvarázsolt, hogy elhiggyem: a holtak egyszer majd feltámadnak és elkezdenek utánunk kajtatni szaftos porcikáink után nyújtózva, de azt bármikor elhiszem, hogy egy emberi mulasztásnak/hülyeségnek köszönhetően egyszer rászabadulhat a világra valami borzalmas betegség. A történelem útja elődeink rossz döntéseivel van kikövezve. Szóval nem lennék túlzottan meglepve. De ha így nézne ki a dolog, mint ebben a könyvben, akkor már inkább háborúzom az ivóvízkészletért.
Egy-két dolgot azért hiányoltam. Szóba kerültek a mezőgazdasági területek, az állattenyésztés, az iskolák, vagy hogy milyen macerás bejutni egy épületbe és hogy hányféle módon iktatják ki a fertőzötteket. De. Először is, többször szóba kerül, hogy a Mason testvérek generációja, meg a még fiatalabbak nincsenek hozzászokva a tömeghez, félnek tőle, hiszen minél több az ember, annál nagyobb a fertőzésveszély. Ugyanakkor járnak iskolába. Egy iskolában pedig általában sok gyerek van. Tehát akkor hogy is van ez, hogy nincsenek hozzászokva a nagyobb csoportokhoz? Aztán ott van ez az otthonülős dolog. Miből élnek, ha nem mennek el otthonról - és nem is bloggerek? Honnan veszik az ételt? Hol és kik gyártják le a rengeteg elektronikus kütyüt, miegyebet? Talán csak én vagyok túl szőrözős, de érdekelnének a válaszok.

Aztán ott van Georgia és Shaun. Akárhogy gondolkozom rajta, ilyen szépen megírt testvéri kapcsolatot eddig életemben egyszer olvastam, Rob Thurman Éjvilág c. könyvében. És igazából ők ketten tehetnek róla, hogy annyira szerettem ezt a regényt. Hogy mi lesz a szenátorral, sikeres lesz-e a kampánya, ezt igazából pont leszartam. Engem az érdekelt, hogy mi lesz ezzel a két elszánt testvérrel, miattuk izgultam, együtt nevettem és együtt gyászoltam velük. Ők tették különlegessé a könyvet, és ők tehetnek róla, hogy mikor a történet végére értem, úgy éreztem magam, mint akit megcsócsáltak, kiköptek és az aszfaltba tiportak. 

Regélhetnék még a gépelési hibákról, vagy arról hogy mennyire idegesített a "Vow!" szócska, meg még sok egyéb dologról, de nincs kedvem. Mint minden könyvnek, ennek is vannak hiányosságai, hibái, de ezekkel együtt is szerettem. És kíváncsi leszek a trilógia további két részére is, bár ha meggebedsz is, kedves Mira, ilyen jó akkor sem lesz, ezt már most tudom.

Eredeti cím: Feed
Fordította: Antoni Rita
Lazi Könyvkiadó, 2012.

2013. április 27., szombat

Festett hangok

Ezt a posztot már akkor tervbe vettem, mikor elindítottam a pemzli rovatot, de valahogy sosem tűnt alkalmasnak az idő a megalkotására. Mostanáig.

Tegnap a Murr kandúr életszemlélete c. könyvet ajánlottam becses figyelmetekbe, és ez a könyv telis-tele van hangszerekkel. Nagy részükről még csak nem is hallottam korábban. Viszont olvasás közben gyakran eszembe jutott az egyik kedvenc festményem, John White Alexander A Ray of Sunlight c. képe, amiről viszont az jutott eszembe, hogy akár meg is kreálhatnám végre ezt a hangszeres-festményes bejegyzést. Úgyhogy íme egy kis válogatás azokból a képekből, amiken a zenélés van a középpontban. Jó nézelődést :)

Fenti kép: Sir Henry Raeburn - The Marchioness of Northampton, Playing a Harp



Hermann Seeger - Music in the Dunes


John William Godward - Sweet Sounds


Thomas Wilmer Dewing - The Piano


William A. Breakspeare - The Reluctant Pianist


Balra: Thomas Wilmer Dewing - Lady with a Lute
Jobbra: John White Alexander - A Ray of Sunlight

(A képeket az images.google.com segített levadászni.)

2013. április 26., péntek

Ergo bibamus!

E.T.A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete
valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza

Ha jól rémlik, húsvét táján olvastam ki ezt a könyvet, szóval emlékeim már nem éppen harmatfrissek, de mindenképpen írni akartam pár sort róla a blogon. Mert ez egy furcsa könyv, amit érdemes elolvasni, amennyiben az ember szereti a hibbant szereplőket, vagy a macskákat, vagy a zenét...

De lássuk mivel is van dolgunk. Ez egy - sajnálatos módon - befejezetlen regény első két része, ahol felváltva olvashatjuk Murr kandúr önéletírását és Kreisler életrajzát, vagy valami affélét - a mókás az a dologban, hogy mindkettő töredezett, mintha elveszett volna néhány lap, a maradék meg összekeveredett volna.

Nekem eleinte Murr sztorizása tetszett jobban, de be kell valljam, ez később jelentékenyen megváltozott, mondhatni kissé untam kandúrunk hosszas fejtegetéseit. Macskafanok viszont biztos végig élveznék :) Végigkövethetjük ahogy szertelen kölyökből tanult ifjú lesz, ott vagyunk mikor először szerelmes lesz, mikor összebarátkozik egy kutyával, vagy épp mikor egy macskabandához csapódik. Az ő története szerintem nagyjából kerek is így, a befejező rész nélkül.
Olvasás közben egyébként gyakran eszembe jutott Sam Savage Firmin c. regénye, ott egy patkány viselkedett emberként, itt meg a cinyók (ráadásul egy koponyadudor-tudós is szóba kerül, akárcsak Firminnél). Ha a rágcsálós sztorit szeretted, akkor valószínűleg ez is tetszeni fog.
(Ami viszont zavarba ejtett, méghozzá nem is kicsit, az az, hogy Murr imád szalonnát meg kolbászt enni. Viszont én úgy tudom, hogy a macskáknak nem szabad disznószármazékot enniök. Rosszul tudom?)

Ami a karmester történetét illeti... hát nézzük csak. Van egy hercegünk, aki nem is igazán herceg, és aki szeret álruhában mászkálni, és nem veszi észre, hogy bármit aggat magára, mindenki felismeri. Van egy fia, aki agyilag zokni, és aki szeret madarakat durrantani szét a játékágyújával vagy mivel. Van egy roggyant idegrendszerű hercegkisasszonyunk, aki hobbiszinten ájuldozik. És hát hercegünknek felesége is van, de ő nem sokat szerepel, annyit azonban megállapíthatunk, hogy a terhelt családtagok számát figyelembe véve élete nem valami irigylésre méltó... Van aztán egy törtető nőszemély - ha jól emlékszem kulcsárnő -, meg az ő dalos pacsirta típusú lánykája. Johannes, mint egyes számú hősszerelmes, és az ő egykori tanára, Ábrahám mester. Hektor herceg, a kettes számú hősszerelmes, aki biztos ami ziher alapon két vasat tart a tűzbe. Mindehhez vegyünk még hozzá egy pityókás szerzetest (az ő kedvenc mondását vettem kölcsön a bejegyzés címéhez), és az ő rendtársait. Úgy nagyjából ők a főbb szereplők :) Azt már szerintem mindenki el tudja képzelni, micsoda kavarások származhatnak abból, ha egy ilyen csapatot összeeresztenek.
Itt már azért hiányzik a folytatás... mondanám, hogy simán kikövetkeztethető, hogy pontosan mi is lett volna a vége, ha elkészül, de... szóval az van, hogy olyan csavarok vannak a történetben, hogy én már igazán semmiben sem vagyok biztos. Ugyanakkor jó móka azon agyalni, hogy te hogyan fejeznéd be a regényt.

Amit nagyon szerettem ebben a könyvben, az az író humora. Nem az a sírva röhögős fajta, ez inkább az az eset, amikor csöndesen mosolyogva konstatálod, hogy ez a Hoffmann, ez egy lökött fazon... Féltem, hogy nehezen vergődöm majd át rajta, de valami két-három nap alatt átszaladtam rajta. Jó volt. Nem kiemelkedően jó, de jó. Újraolvasós :)

Eredeti cím: Lebensansichten des Katers Murr
Fordította: Szabó Ede
Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.

2013. április 25., csütörtök

Legszebbek mégis a nyírfaerdők...

Itt most néhány idézet következik a Nyugaton a helyzet változatlan c. könyvből. Nektek kedvcsinálónak, nekem emlékeztetőnek. Szerintem egyik sem spoileres.

"Csodálatos, gondolattalan órák ezek. Fölöttünk kéklik az ég. A láthatáron napsugárban fürdő rögzített, sárga léggömbök s az elhárító ágyúk lövedékeinek fehér felhőcskéi. Néha kéve alakban törnek fölfelé, amikor egy repülőt üldöznek.
A front tompa moraját csak mint nagyon távoli vihart halljuk. A mellettünk elzizzenő poszméhek hangosabbak nála.
És körülöttünk mindenfelé a virágos rét. A fűszálak gyöngéd bugái ringatóznak, káposztalepkék röpködnek, libegnek a vénasszonyok nyarának lágy, meleg szellőjében, leveleket és újságokat olvasunk, füstölünk, lekapjuk a sapkánkat, és magunk mellé tesszük, a szél játszadozik hajunkkal, szavainkkal és gondolatainkkal.
A három kis bódé ott áll a ragyogó piros pipacsok között.
Térdünkre rakjuk a margarinos bödön födelét. Nagyszerű asztal a skatjátékhoz. Kropp magánál hordja a kártyát. Minden játszma után beszúrunk egy kis ramslit. A világ végéig elülnénk így."

"Kropp ellenben gondolkozó fő. Azt indítványozza, hogy a hadüzenet legyen afféle népünnepély, belépőjegyekkel és muzsikával, mint a bikaviadal. Az arénában a két ország miniszterei és tábornokai fürdőnadrágban, dorongokkal fölfegyverkezve menjenek neki egymásnak. Aki életben marad, annak az országa győzött. Ez egyszerűbb és jobb volna, mint a mostani háború, amelyben nem azok harcolnak egymással, akiknek kellene."

"A front kalitka, ahol az embernek idegesen kell várnia arra, ami történni fog. A gránátok röppályájának rácsa alatt fekszünk, s a bizonytalanság feszültségében élünk. Fölöttünk a véletlen lebeg. Ha egy lövedék jön, lebújhatok, ennyi az egész; hogy hova csap be, azt nem tudhatom pontosan, és nem is változtathatok rajta semmit.
Ez a véletlen az, ami közönyössé tesz bennünket. Néhány hónappal ezelőtt egy föld alatti fedezékben ültem, és skatot játszottam; egy idő múlva fölálltam, s elmentem, hogy meglátogassam egy másik fedezékben levő ismerőseimet. Mire visszajöttem, az elsőnek nyoma sem volt már, egy súlyos találat széttiporta. Visszamentem a másodikba, s éppen jókor érkeztem, hogy segítsek kiásni. Közben beomlott.
Éppoly véletlenül, mint ahogy eltalálnak, életben is maradhatok. A gránátbiztos fedezékben rapityává téphetnek, s a szabad mezőn sértetlenül állhatok tíz óra hosszat pergőtűzben. Minden katonát csak ezer véletlen tarthat életben. És minden katona hisz és bízik a véletlenben."

"Egy egész délelőttön át két lepke játszadozik az árkunk előtt. Citromlepkék, sárga szárnyukon piros pontok. Ugyan mi szél hozhatta őket erre? Semmiféle növény, semmiféle virág nincs itt sehol. Megpihennek egy koponya fogain. Éppen ilyen gondtalanok a madarak is, régóta megszokták a háborút. A két front közt minden reggel pacsirták szállnak a magasba. Tavaly még a költésüket is megfigyelhettük, s föl is nevelték a fiókáikat."

"De legszebbek mégis a nyírfaerdők. Minden pillanatban változtatják a színüket. Most a legvilágosabb fehér színben csillognak a törzsek, selymesen és levegősen lebeg köztük a lombok pasztellzöldje; a következő pillanatban opáloskékre változik az egész, a háncs ezüstös színe elmossa a zöldet; de egy helyen tüstént majdnem feketévé mélyül a szín, ha felhő vonul át a nap előtt. S az árnyék kísértetként fut végig a most fakónak látszó törzsek között, s tovább a pusztán, a látóhatár felé; közben pedig a nyírfák már fehér nyelű, ünnepi zászlók gyanánt állanak az újra színeződő lomb aranyosvörös lobogásában."

"Látom sötét alakjukat. Szakálluk lobog a szélben. Semmit sem tudok róluk, csak azt, hogy foglyok, s éppen ez az, ami megráz. Az életük névtelen és bűntelen; ha többet tudnék róluk, hogy mi a nevük, hogyan élnek, mit várnak, mi nyomja a lelküket, akkor volna valami célja ennek a megrázkódtatásnak, s részvétté válhatnék bennem. De így csak a teremtett lények fájdalmát érzem bennük, az élet szörnyű szomorúságát s az emberek könyörtelenségét.
Egy parancs ellenségeinkké tette ezeket a csöndes alakokat; egy másik parancs barátainkká változtathatná. Valahol egy asztalon néhány ember, akit senki sem ismer közülünk, aláír valami okmányt, s aztán esztendőkig legfőbb célunkká válik az, amit a világ máskülönben megvetésével és legsúlyosabb büntetésével sújt. Ki tud itt még különbséget tenni, amikor ezeket a gyerekarcú, apostolszakállú, csöndes embereket látja! Minden altiszt gonoszabb ellensége a regrutának, minden tanár a diáknak, mint ők nekünk. És mégis újra rájuk lőnénk, ők meg miránk, ha szabadok volnának.
Megijedek: ezt nem szabad továbbgondolnom. Ez az út a mélységbe visz. Nincs még itt az ideje; de nem akarom elveszíteni ezt a gondolatot, megőrzöm, elzárom, amíg vége nincs a háborúnak. A szívem dobog: itt van a cél, a nagy, az egyszeri cél, amelyre a lövészárokban gondoltam, amelyet kerestem, mint életlehetőséget minden emberiességnek e katasztrófája után - vajon olyan feladat lesz ez a következő életre, amely méltó a borzalom éveihez?
Előszedem a cigarettáimat, mindegyiket kétfelé töröm, s odaadom az oroszoknak. Meghajolnak és rágyújtanak. Most egyik-másik arc közepén piros pont izzik. Megvigasztalnak ezek a pontok: mintha sötét falusi házak apró ablakai volnának, amelyek elárulják, hogy mögöttük menedéket adó szobák vannak."

"Nyúlik, nyúlik a hallgatás! Beszélek, beszélnem kell! Megszólítom hát a halottat. Elmondom neki:
- Bajtárs, nem akartalak megölni. Ha még egyszer beugranál ide, nem tenném meg, föltéve, hogy te is okosan viselkednél. De azelőtt csak egy gondolat, egy lehetőség voltál nekem, amely az agyamban élt, és elhatározást szült: ezt a lehetőséget döftem le. Csak most látom, hogy te is olyan ember vagy, mint én. Akkor a kézigránátjaidra, a szuronyodra, a fegyvereidre gondoltam - most a feleségedet látom, az arcodat, a közösségünket. Bocsáss meg, bajtárs! Ezt mindig későn látjuk meg. Miért nem mondják meg nekünk újra meg újra, hogy ti éppen olyan szegény kutyák vagytok, mint mi, hogy az anyátok éppen úgy aggódik, mint a miénk, és egyformán félünk a haláltól, és egyformán halunk meg, egyforma fájdalommal. Bocsáss meg, bajtárs, hogy is lehettél te az ellenségem! Ha ezt a fegyvert, ezt az egyenruhát ledobjuk, éppen úgy testvérem lehetnél, mint Kat és Albert. Végy el tőlem húsz esztendőt, bajtárs, és kelj fel; végy többet is, hisz úgysem tudom, mit kezdjek vele!"

2013. április 24., szerda

Pipacsok és gránátok

Pergőtűz, zárótűz, függönytűz, aknák, gáz, tankok, géppuskák, kézigránátok - szavak, szavak, de bennük van a világ minden borzalma.

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném az iskolában. Nem irodalomból. Történelemből. Hogy miért is van ez így, ahhoz talán el kéne mesélnem, mire is emlékszem a középiskolai történelem órák anyagából, így tíz évvel érettségi után. Nos, nagyjából semmire. A tanárnőnk az egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha volt szerencsém megismerni, de az órái - és komolyan sajnálom hogy ezt kell mondanom - szóval az órái valami hihetetlenül unalmasak voltak. Általában úgy nézett ki a dolog, hogy nekitámaszkodott az asztal sarkának, vagy megállt valahol, a fejét kissé félrebillentette, és tökéletesen monoton, hangsúlyozást még hírből sem ismerő hangon elmesélte az aznapi anyagot, a terem egyik sarkát fixírozva. Nem is tudom, hányszor határoztam el, hogy de márpedig most figyelni fogok elejétől a végéig, és jegyzetelek, és úgy egyáltalán jó kislány leszek, mert ez a nő egyszerűen nem érdemli meg, hogy jegyzetelés helyett végiglevelezzük az órát, verset olvassunk, bárakármi. Próbáltam, de pár percnél tovább nem tudtam figyelni. Szóval ha nem akartam megbukni, maradt a tankönyv, ami nemigen állt másból, mint töméntelen évszámból, ekkor és ekkor puccs volt, ezt és ezt kinyírták, ekkor partra szálltak, satöbbi. Mármost szerintem nem jól van ez így, hogy a háborúkról ennyit akarnak megtanítani nekünk. Egy rakás évszámot, egy kis politikát, kik voltak kik ellen. Ahelyett, hogy a diákok kezébe nyomnák ezt a könyvet, amiből megtudhatnák a lényeget: hogy miért is olyan borzalmas a háború, és miért kéne megakadályozni a kialakulását.

És hogy miért pont ezt a könyvet venném be a tantervbe? Először is: rövid, alig több mint kétszáz oldal. Lássuk be, ha kötelezőről van szó, ez nagyon is számít :) Másodszor: az elbeszélő, és a főszereplők egy része mindössze tizenkilenc éves, az iskolapadból egyenesen a frontra kerültek. Harmadszor: ezek a srácok németek. A rossz fiúk, akik elvesztették a háborút. Ebből a könyvből a diákok megtudhatnák azt, amit a történelem könyvek mintha elfelejtenének kihangsúlyozni: ők se voltak rosszabbak, mint a franciák, az angolok, vagy bármelyik másik nemzet. Ők, az egyszerű német katonák nem akarták bántani a franciákat. Öltek, hogy ne őket öljék meg, ennyi. Békére vágytak, normális ételre, puha ágyra, barátnőre. Nem arra, hogy gránáttölcsérekbe vetődjenek a pergőtűz elől, vagy hogy végignézzék egykori osztálytársaik halálát.

Nem vagyok tanár, nem is értek a tanításhoz, de szerintem ez a regény többet adna, mint a dátumokkal telizsúfolt tankönyvek. Csak ajánlani tudom, tanárnak, diáknak, mindenkinek.

Eredeti cím: Im Westen nichts Neues
Fordította: Benedek Marcell
Magyar Könyvklub, 2001.

2013. április 3., szerda

Óda a petróleumhoz

Ray Bradbury : Fahrenheit 451
és más történetek

Képzelj el egy olyan világot, ahol tilos könyveket olvasni, ahol a tudás veszélyes, ezért üldözendő. Képzelj el egy olyan világot, ahol ha könyvet rejtegetsz a házadban, felgyújtják az otthonodat. Ahol végtelenül buta tévéműsorokkal zsibbasztják az agyadat álló nap. Képzeld el, hogy mondjuk minden áldott nap Győzike vakerál neked a falméretű képernyőről. Szeretnél ilyen világban élni? Nem hiszem...

Guy Montag tűzőr, vagy ha úgy tetszik: hivatásos könyvégető. Bizony, ebben a kifordult világban a tűzőrök nem oltják, hanem előidézik a tüzet. Montag élvezi a munkáját, tökéletesen elégedett petróleumszagú életével. Míg aztán egy este találkozik egy furcsa lánnyal, aki a Holdról meg fahéj illatú falevelekről beszél neki, és hogy ebben a rohanó világban hétszáz láb hosszúra kellett növelni az út menti reklámtáblákat, hogy az ész nélkül hajtó autósok észrevegyék azokat. Clarisse szavai szép lassan beeszik magukat Montag lelkébe, és fenekestül felforgatják az életét...

Ezt a rövid kis történetet szívem szerint minden könyvbolond kezébe belenyomkodnám. Nem tökéletes könyv, viszont ad némi gondolkodnivalót. Például: Te mit tennél, ha holnaptól tilos lenne könyveket birtokolnod? Eldugnád őket a padláson, aztán reménykednél, hogy a szomszédod nem akkora tetű, hogy feljelentsen? Szépen behódolnál a hatalomnak, és saját magad dobálnád őket a kályhába? Vagy leülnél a kedvenc könyveddel az asztalhoz, és megpróbálnád kívülről megtanulni, hogy ha el is égetik, legyen aki emlékszik rá, aki ha úgy adódik, újra le tudja írni azt? Ami engem illet, azt hiszem összeszedném a szívemnek legkedvesebbeket, berámolnám őket valami vastag műanyag zsákba, és elásnám. Aztán reménykednék, hogy nem találják meg se a tűzőrök, se a természet falánk talajlakó teremtményei. Bár még mindig inkább egy kukackolónia végezzen a könyveimmel, mint a lángok.

Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy a Biblia is tiltólistán van, ezt volt a legnehezebb elképzelni. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az egész keresztény vallásnak össze kéne omlania. Nem mintha nem történhetne meg, csak nehéz elképzelni, pláne ha Húsvét előtt három nappal olvasol róla :)
Volt néhány olyan rész is, ami erőteljes szemöldökvonogatást váltott ki belőlem, például mikor valaki (azt hiszem Montag) felveti, hogy talán egy szép napon visszatérnek az azbeszt használatához... Hát huh, reméljük nem így lesz :) Később volt még valami hasonló furcsaság, de ha figyelembe vesszük, hogy a könyv 1953-ban jelent meg először, akkor máris érthetővé válik a dolog.

Ami a kötet végén szereplő történeteket illeti, azoktól annyira nem vagyok elájulva. Jó, az első, a Tűz és jég egész izgi volt, ez arról szól, hogy réges-rég egy kupac ember vetődött egy barátságtalan bolygóra, ahol az erős sugárzás miatt felgyorsult az élet, és így nyolc nap alatt pereg le mindenki élete. A menekülésre, a normális hosszúságú életre egyetlen lehetőség van, az utolsó épen maradt űrhajóhoz kéne eljutni. Persze, ez nem is olyan egyszerű feladat... Igazából egy gondom volt ezzel a sztorival: hogy lehet, hogy korábban még senki sem volt olyan kemény legény, hogy megtegye azt, amit Sim? Érthetetlen. Na mindegy. A könyv erősen ajánlott :)

Eredeti cím: ugyanaz :)
Fordította: Loránd Imre (ill. a novellákat Török Krisztina és Pék Zoltán)
Agave Könyvek 2013.