Virtuális sikoly

...mert már nagyon elegem van, de ezt élőszóban nem tudom elrikoltani. Mert élőszóban momentán még annyit se bírok kinyögni, hogy nem. És ez halál igazságtalan. Kézjelekkel, meg egy rohadt jegyzettömbbel kommunikálok a szüleimmel. Ami egy ember szájában és légcsövében ki tud sebesedni, az nekem mind kisebesedett. Múlt vasárnap óta szinte megállás nélkül köhögök, szlopálom a rohadt kamillateát, amit utálok, úgy nyelem az égetett cukrot meg a narancs-méz ízű szopogatótablettát, mint kacsa a nokedlit, és képtelen vagyok normálisan kialudni magam. Ez a legrosszabb. Majdnem minden pozíciót próbáltam már, kivéve a gyertya-, ill.fejen állásban való alvást, de azokhoz meg alapból se lennék elég zen, nemhogy így lepusztulva. Teli a bokacsizmám az egésszel. Fele országomat egy pihentető, köhögőrohamok által meg nem szakított alvásért! A másik felét meg a hangomért, hát könyörgöm, még Spielberg óriás gumicápáján se tudtam egy jóízűt röhögni! Please! A szívatásnak is van határa, nem? 

Nyafi vége. Nem tudom, mikor jövök normális poszttal.

Bulvárszösz

Szoktál-e bulvárhíreket bújni? S ha igen? Hébe-hóba? Naponta háromszor? Hangosan szidod a kollégáid előtt a mocskolódó firkászokat, aztán otthon izgatottan olvasod Liptai asszonyság újabb vallomásait?

Elmondom nálam hogy van ez. Egészen a közelmúltig (olyan 2-3 évvel ezelőttig talán) rendszeresen olvastam a pletyirovatot a tévéújságban, meg a neten is gyakran botlottam hangzatos szalagcímekbe, amik aztán holmi hölgyújságok oldalaira kalauzoltak, helyesírási hibáktól hemzsegő cikkeket kínálván fel szellemi táplálékul. Többnyire a következő témák voltak jellemzőek:

• Úristen! Ez a színésznő hogy elhízott!
• Úristen! Ez a színésznő borzalmasan lefogyott!
• Jajj! Mr. Handsome és Miss Beautiful szakított!
• Ahh! Újra összejöttek!

De ezt talán senkinek sem kell bemutatni... Na, ez az átlagtémakör semmit nem változott azóta se, én már inkább. Nem mondom, hogy mai napság már soha nem olvasok ilyesmit. Miért hazudnék? Dehogynem. Még mindig veszünk tévéújságot, és néha bele is lapozok. Még mindig sokat lógok a neten. Ha pedig kilépek a citromail-ről, akkor a Startlap szokott beúszni a képernyőre, seregnyi hangzatos szalagcímszerű izével. Mindig van legalább egy haláleset (Tragédia! A híres hálivúdi szívtipró meghalt - ez általában egy erősen nyugdíjas fickót szokott jelenteni, akiről még az életben nem hallottam), valami hazai celebhír (Liptai bevallotta! meg Stohl sajnálja! típusú dolgok) meg persze politikai botrány, szóval a szokásos - hangulattól függően - zsibbasztó avagy hergelő marhaságok. Általában egy fél pillantásnál többet nem is fecsérlek rá az időmből, de olyan is van, hogy hármat-négyet elolvasok. Fáradtságom, illetőleg unottságom mértékétől függ.

Aztán a vége többnyire az, hogy felhúzom magam. Például azon, hogy a címnek semmi köze a cikkhez. Vagy azon, hogy a bulvárfirkászok rendszeresen otthon felejtik a helyesírási szabályzatukat. Vagy hogy milyen marhaságokat tudnak elkövetni szimpla figyelmetlenségből, például itt van egy friss-ropogós, mai eset: csábító cím a Startlapon - ide figyuzz, itt van egy újabb fincsi botrány, a menő színész házas nőt ejtett teherbe, na nézzed már! Én gyarló női személy kíváncsi lettem, hogy ki az a huncut férfiú, így megnéztem a linket. Ezt a linket: http://www.cosmopolitan.hu/te_te_te/2013/10/10/owen-wilson-gyereket-var-egy-hazas-notol/#a3 Így most már tudom, hogy Owen Wilson gyereket vár egy házas nőtől. Nem hétköznapi eset, az már biztos, általában fordítva szokott lenni... (Megfigyeltétek már, milyen érdekesek ezek a linkek? Ritkán fordul elő, hogy a cikk címe szerepel bennük, többnyire inkább afféle kis összefoglaló, meg se kell nyitni az oldalt, hogy megtudd a lényeget.)

De leginkább azon szoktam kiakadni, hogy olyan pofátlanul vájkálnak a hírességek életében. Bő felső van az énekesnőn? Terhes! Felszedett három gramm zsírt? Kocahájat növesztett, fúj! Olyan girhes, hogy zörögnek a csontjai? Vasakarattal csodás alakra tett szert - kicsit talán sovány, de milyen jól áll neki és fúj de randa volt kövéren! Együtt ment egy pasassal valami bulira? Közeli barátok szerint már zúgnak az esküvői harangok! Szakított az aktuálissal? Megint összetörték a szívét, vajh kiheveri-e az újabb csalódást? - reméljük nem, boldogságról cikkezni nem kifizetődő, szenvedj még egy kicsit! És így tovább... Nem tudom, ki hogy van ezzel, én mindig kicsit szégyellem magam, ha ilyesmit olvasok, mert mindig ott bujkál a gondolataim közt egy aprócska kérdés: ugyan mégis mi közöm hozzá? Mi közöm xy szerelmi életéhez, súly- vagy drogproblémáihoz, üdülési szokásaihoz vagy bármi egyéb, személyes dolgához? A világon semmi. Vannak persze feltűnési viszketegségtől szenvedő sztárok, akik félhullának éreznék magukat, ha nem szerepelnének legalább hetente egyszer egy magazin címlapján, de vannak olyanok is, akiknek cseszettül elegük van a lesifotósok hadából és a bulvártámadásokból. És a francba is, őket igenis sajnálom. És sajnálom azokat a tiniket is, akik ilyen szarokat olvasnak, és meg vannak győződve róla, hogy ha nem gyönyörűek és karcsúak mint a legzsengébb tavaszi nádszál, akkor semmit sem érnek. Meg ha nincs menő napszemcsijük, szívdöglesztő párjuk, akkor senkik. Részben igenis ebből lesznek az étkezési zavarok meg mindenféle lelki bajok, köszönjük szépen.

Szóval tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy nem értem, miért ilyen rosszindulatú a világ. Oké, időnként atomszar az élet, de tényleg van olyan, aki attól érzi magát jobban, ha arról olvas, hogy mondjuk a kedvenc színésznője elvonón van? Ha nekem szar, neki legyen még szarabb? Ha felszed egy kilót, örvendezik, hogy de jó, valami nem sikerült neki? Komolyan nem értem, miért mindig a negatív dolgokat kell kiemelni. A cukormáztól fuldokló írások se valami üdítőek, de még mindig inkább azokat olvasnám, ha választani lehet. Miért örülünk a mások bajának? - kiáltotta Nokedli az Univerzumnak, s az így felelt neki: Tudja tököm...

U.i. Azt hittem, ez csak egy 6-8 soros kis szösz lesz, aztán ekkorára dagadt. Ezer bocs, kedveseim, de egyszer muszáj volt már kiírnom magamból, még ha zavarosan is. Béka veletek!

A helyesírási hibákról

Olyan mindenkinek van. Maximalista nyelvészeknek talán csak háromévente egy csúszik be, írásaikra kevésbé igényesek meg tíz hibát vétenek egyetlen, három szóból álló mondatban, de az az egy biztos, hogy mindenki hibázik valahányszor. Emberek volnánk, vagy mi. (És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a gépek is hibáznak, a Word kész katasztrófa ilyen szempontból.) De nem is igazán erről akarok beszélni, hanem arról, hogy melyek lehetnek vajon a legidegesítőbb hibák? Nektek mi a gyengétek? Azt már tudom, hogy engem melyik hoz ki a sodromból, hála - többek között - a mai olvasmányomnak, az Új nap virradnak. Idézem:

"...amíg nem kapja meg tőle, amit akar - a hallhatatlanság titkát..."

Valami hihetetlen módon idegesít, ha a halált összekeverik a hallással. Mert azért már bocsánat, de kurvára nem mindegy, hogy nem tudok kipurcanni, vagy képtelen vagyok a levegőben terjedő hangokat a fülemmel érzékelni. Kaparja a torkomat a sikíthatnék, ha ezt a kettőt összekeverik. Hogy miért pont ettől pöccenek be, azt nem igazán tudom. Talán azért, mert olyan egyszerű a szabály. Egyébként fent nevezett könyvben volt még egy "meghallhat" is, és nem, nem attól féltek, hogy túl hangosan recseg az üvegtörmelék a bakancsuk talpa alatt.

És piszkosul haragszom a helyesírási hibáktól hemzsegő könyvekre. Mert már nincs nyelvtanórám, és egy elszánt tanárom, aki vastagon, vörös tintával aláhúz minden hülyeséget, amit leírtam a dolgozatomban. Mert egykor igenis baromi jó voltam ilyen téren, de az egyetemi tankönyvek, és később a regények összezavartak. Az első néhány évben még morogtam, ha valami hibát leltem teszem azt a Növénygenetika című rendkívül olvasmányos könyvemben. Néhány kötet elején talán még mindig ott van a kis ceruzával írt jegyzetem, oldalszámokkal és a melléjük firkantott elírásokkal. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem vagyok biztos benne, hibát látok-e. Utálom ezt a bizonytalanságot. Utálom, hogy kézközelben kell tartanom a helyesírási szabályzatot, mikor ide írok, mert annyira nem vagyok biztos magamban. És utálom, hogy erről pont a könyvek tehetnek, amik újra és újra a rossz írásmódot tolták a szemem elé. Utálom, hogy a regények, amiknek szórakoztatniuk kellene, esetenként csurig vannak hibával, ami kétszeresen is idegesít - egyrészt a felfedezett hibák okán, másrészt mert azon aggódom, hogy jézusom, vajon hány olyan hiba volt, amit már észre se vettem?! Utálom ezt. Követelem, hogy a kiadók legyenek igényesebbek! Punktum.