Hirtelen felindulásból

Emlékeztek arra a részre a Reszkessetek, betörők!-ből, mikor Kevin ráébred, hogy csak az övé az egész ház? Tudjátok, mikor karját lengetve rohangál fel s alá a folyosón azt rikoltozva: "Szabad vagyok, szabaad!"

Valami egészen hasonló élményben van részem. Tegnap gondoltam egyet, és töröltem az összes váró-, és kívánságlistámat. Könyvest, filmest egyaránt. Írmagja se maradt. Mennyei érzés. Tele lett a hócipőm azzal, hogy állandóan rendezgetni, selejtezni kellett, meg úgy egyáltalán, elegem volt belőle és kész. Különben is hiszek benne, hogy azok a könyvek, amiket tényleg el kell olvasnom, megtalálnak. Akkor, amikor szükség lesz rájuk. Amiknek pedig a polcomon kell lenniük, azok eszembe fognak jutni ha vásárolni megyek. A többi meg le van tojva :)

Legközelebb, ha megyek a könyvtárba azt tehetem, amit a legjobban szeretek: bóklászhatok a polcok közt és találomra választhatok könyvet, anélkül hogy azon gondolkoznék, vajh' mik is vannak a kilométeres várólistámra pakolva - csak arra figyelve, hogy melyik az, ami úgy hív magához, mint Micimackót a tizenkét csuprok. Már előre élvezem :)

Elmélkedés a méretekről

és azok miértjéről...

Biztos sokan megírták már ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaikat, de sebaj, azért én is megírom az enyémet. Hogy hát mégis mit gondolok én a könyvek méretével kapcsolatban. Ehhez most kicsit vissza kell utaznom az időben...

Október vége felé jár az idő, és épp a könyvtár polcai közt keringőzöm a kis listámmal, amin a legújabb akarom-könyvek szerepelnek. Végre bent van megint az Arno Camenisch, az kell nekem! Rövid, meg svájci, meg olyan vicces-sznobnak tűnik. Besorolok a C betűhöz, lázasan kutatok a könyv után - Ugye nem vette ki még senki?! -, majd rá is bukkanok. Következő reakcióm: "Hát ez meg mi ez a féltégla? Úgy voltam informálva a mindentudó internet által, hogy ez csak egy 250 oldalas kis szösz! Hát de hát ez van vagy 400!" Döbbenten bámulom a könyvet, próbálnék belelapozni, de fél kézzel nem megy. Pörgök néhányat a tengelyem körül, kerítek egy széket, rápakolom az összevadászott könyvstószot. Aztán fogom a svejci rejtélyt, és megnézem, mennyi az annyi. "255. Oké, hát akkor mégse olyan hosszú ez. De hogy fogom én ezt a többi mellé bepréselni?" Jelentem: nem volt egyszerű, de végül mindent sikerült beszuszakolni a táskámba. Imádom ezt a szütyőt, egy fél elefántot is elbírna.

Gondolom ti is jártatok már így: a bengáról kiderül, hogy kétszáz oldal sincs, a kis nyiszlett zsebregény meg hatszáz oldal hosszas. Megmondom őszintén, az egyik dolog, amit nagyon szeretek a néhány évtizeddel ezelőtti könyvekben, az az, hogy garzonbarát méretűek. Nem tudom, hogy akkoriban miért preferálták jobban a kiadók az esetenként hártyavékony papírt, a kisebb betűméretet, meg úgy egyáltalán a kompaktabb méreteket, de határozottan barátságosabbnak tűnnek, mint a mostani kisbusz utánzatok. Itt van például anya egyik Maupassant könyve: három regény van benne, 740 oldal, és vékonyabb, mint a könyvtárból kihozott újdonság. Nem hiszed? Hát tessék, itt a fényképes bizonyíték:

Íme Dávid és Góliát. De melyik melyik? :)

Persze nem kell hozzá öt diploma, hogy rájöjjünk miért nőnek úgy a könyvek, mint proteinportól a muszklik. Minél vastagabb, annál többet lehet érte kérni. Ez így rendben is van, tök megértem, tényleg. Nade. Teszem azt, egy-egy könyv kisebbre sikerül, kevesebbet kérek érte - több embernek lesz rá pénze, több fogy belőle, örül a fejem. Kiadhatok megint egy kis helyest elfogadható áron, azt is megveszik. Mert szívesebben adunk ki többször keveset, mint egyszer sokat, nem? Nálam egész biztosan így működik a dolog.

Meg aztán ott van az a kérdés, hogy mekkora lakásokban élünk mi olvasó emberek. Bizonyára van néhány könyvbolond a csillagászati fizetést kaszálók közt is, de gyanítom a legtöbben azért nem palotában élünk, tehát előbb-utóbb gondot fog okozni a könyvtár elhelyezése. Vagyis ha a többség szava döntene, megint a kis helyes könyvek nyernének, amiket könnyebb elrámolni, meg több fér belőlük a polcra.

Ugyanakkor, míg ezen a kérdéskörön gondolkodtam, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok a papírgyártásról. Mert ha a régi, hártyavékony papírok előállítása akár csak egy hajszálnyit is környezetszennyezőbb, mint a mostani helyigényes testvéreiké, egy szót sem szóltam. Fogalmam sincs, van-e valami végső határ, amíg lapítani lehet mondjuk egy újrapapírt. És ez zavar, elvégre - ha csak szegről-végről is, de - a szakmámhoz tartozik. Miért nem beszéltünk erről hulladékgazdálkodás vagy környezetvédelem órán, Vermes tanár úr?

De vékony papír ide, vastag papír oda, a kiadók piszkos kis trükkjeit már igencsak nehezemre esnék elnézni. Mert mit lehet még tenni, hogy növeljük egy könyv méretét? Például nagyobb betűket használunk. Rá lehet fogni, hogy mindez a gyengén látók kedvéért van, de szerintem ez baromság. Aztán lehet kilométeres margókat hagyni mindenhol, hogy minél kevesebb szöveg férjen egy oldalra; lehet játszani a sorközzel, térközzel, behúzással. Hogy az olvasó esetleg bosszankodni fog, mert három mondat után lapoznia kell? Kit érdekel?! Amiért még a legkevésbé haragszom, az az, ha az új fejezetet szigorúan egy új, jobb oldali lapon kezdik. Az úgy elegántos, kedvelem is.

Nos, efféle gondolatok kavarogtak a fejemben az elmúlt napokban. Ti mit szóltok a túlméretes könyvek divatjához?

A klaviatúracséplés szent helye

Avagy itt készül a blog. Asztalnál, mert nem laptopon írom (ez remélhetőleg jövő ilyenkor már másképp lesz). A fejem fölött Fable gyűjteménnyel, a karcos asztalon kidobásra váró izzóval és két szem töretlen pisztáciával, ami június óta várja, hogy megegyem... És hát ja, tulajdonképpen most rend van. Dizájnos, úgy-e? :)

(Bocs a rossz képminőségért, de egyrészt nem vagyok egy nagy fotós, másrészt a fényviszonyok finoman szólva nem voltak ideálisak.)

Nézz körül a többi bloggernél is :)

Anaria

Ilweran

Jeffi

Katacita

Nita Könyvgalaxis

Megnyílik az ég

Karen Marie Moning: Megnyílik az ég

"Egy évvel az FLU, vagyis a Fal Leomlása Után a tündérek szabadon vadásznak, az egész világ háborús övezet, és nem telik el nap békességben. Dani O'Malley ezekben a vészterhes időkben immár egyedül járja Dublin káosszal teli, sötét utcáit, és egyedül saját szabályait követi: Tedd, amit tenned kell a túlélésért!"

Azt hiszem, mielőtt erről a regényről kezdenék beszélni, nem árt néhány szóban összefoglalni, hogy is állok én ezzel a sorozattal - az első három részről született ugyan külön bejegyzés, de az utolsó kettőről nem (és nagy valószínűséggel már nem is fog). Szóval: azok közé tartozom, akiket ez a világ viszonylag lassan varázsolt el, Barrons pedig talán csak egy paraszthajszálnyit. Az első kötetet jónak láttam, a másodikat még jobbnak, a harmadikért rajongtam. Aztán jött egy jó nagy szünet, és utána bedaráltam a következő kettőt. És csalódtam, az a helyzet. A Rossz hold kelt fel-t még izginek találtam, viszont az Új nap virrad... Figyi, én igazán szeretem a fordulatos sztorikat, de szerintem van az a szint, amikor már egyszerűen túl sok a csavar. Ez pedig húsz méterrel efölött a szint fölött lebegett. Túlbonyolított volt. Nekem. Viszont a Danihez fűződő viszonyom 180 fokos fordulatot vett: eleinte rettenetesen idegesített, a végére meg annyira megkedveltem, hogy minden rossz szájíz ellenére el akartam olvasni az ő könyvét.

És milyen jól tettem! Pont annyira volt fordulatos, amennyire kell, és kivételesen még a függővég sem hozott ki a sodromból, mert úgyis tudom, hogy nem... khm. Plusz szerintem Dani sokkal jobb mesélő, mint Mac, Ryodan pedig százszor érdekesebb, mint Barrons. Persze azt azért nem mondhatom, hogy semmi problémám nem volt. Tartsatok nyugodtan maradinak, de akkor is zavar kissé, hogy felnőtt férfiak egy 14 éves kislányért bomolnak. A rendszeresen előforduló "húzd ki a fejed a seggedből" fordulatért sem rajongok annyira, mint az írónő (vagy a fordító?) - ami azt illeti, ennek gyakorisága már valamelyik előző részben is idegesített, ha jól rémlik. Az pedig kész kiszúrás, hogy Dani állandóan az egyik kedvenc csokimat habzsolja, mikor épp próbálnék leszokni a nassolásról. Hatalmas Snickers kupacokról fogok álmodni :)

Nos, mindig irigyeltem azokat, akik egy sorozat minden egyes darabjáról háromoldalas értékeléseket tudnak írni anélkül, hogy ismételnék magukat és huszonöt spoilert hintenének el a mondókájukban - én nem tartozom közéjük. Csupán annyit jegyeznék meg: ha hozzám hasonlóan elégedetlen voltál mindazzal, ami az Új nap virrad végére sült ki, tégy egy próbát ezzel a könyvvel. Velem újra megszerettette a sorozatot, hátha veled is így lesz :)

Eredeti cím: Iced

Cor Leonis, 2013.

Fordította: Laskay Ildikó

A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas

"Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést*, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra."

Ez a könyv valami hihetetlenül aranyos. Emlékszem, néhány éve olyan érzésem volt, mintha mindenki ezt olvasná, és épp ezért kerültem messziről (valahogy az ilyen túlzott érdeklődés egy-egy kötet iránt engem kissé taszít). Mostanáig. Nemrég ugyanis elkezdett érdekelni, de veszettül ám, Amadea húgom is többször megjegyezte, hogy ez milyen remek könyv, szóval végül csak kikölcsönöztem. Anya még aznap lecsapott rá, én pedig két-három napon keresztül hallgathattam jókedvű kuncogását - valamint a kérést, hogy olvassam el gyorsan, mert szeretne róla beszélgetni. Kicsit megvárattam ugyan, de ma reggel már vigyorogva diskuráltunk a francia miniszterelnök zavaráról a kezdő jelenetben, na meg a puha fedeles könyvek előnyeiről.

A fedősztori szerint ez a történet a királynőn eluralkodó olvasási lázról szól, valójában inkább az olvasó emberekről. Mindenkiről, aki igazán, őszintén, szívből rajong a könyvekért - és ezzel jobb esetben csak néhány furcsálló pillantást, rosszabb esetben gonoszkodást vált ki környezetéből. Most, míg ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott egy eset: épp a szakmai gyakorlatomon voltam egy hivatalban - dolgom alig akadt, hát mindig volt nálam egy könyv. Egyszer aztán az egyik fiatal kolléga pont akkor hozott nekem egy kupac iratot, amikor fülig merültem a Sosehol történetébe. Először, biztos ami biztos megkérdezte, olvasok-e, majd igenlő válaszom után közölte velem, hogy ő soha nem olvas, csak újságot. Meg az ismerősei is. Nem hangzott dicsekvésnek, nem arról van szó... inkább úgy hatott, mintha számára egészen hihetetlennek tűnne, hogy valaki szabadidejében könyvet olvas. Mintha azt tudta volna meg rólam, hogy hétvégenként rózsaszín tütüben állok a teraszon, és labdát pörgetek az orromon, vagy mit tudom én. És itt jön az a rész, amikor azt kéne mondanom, hogy földönkívülinek éreztem magam emiatt. Csakhogy én őt éreztem annak. Mert ahogy ő (meg a hozzá hasonló többi ember) nem érti az én olvasási mániámat, úgy én sem értem, hogy lehet képes valaki életben maradni könyvek nélkül. A bennük rejlő tudás és az általuk nyújtott öröm nélkül. El tudom képzelni, milyen fejet vágna, ha elárulnám neki: míg A királynő olvas-t bújtam úgy éreztem, egy szobalány vagyok a brit udvarban, és titokban vígan mosolygok az uralkodó új hóbortján, miközben próbálom kilesni aktuális olvasmányát. Hogy míg ő ezt az egy életet koptatta, én száz másikat éltem át, és még ezer újabb vár rám. Ezt a napilapok és a hírportálok nem adhatják meg nekem. A filmek sem (csak nagyon ritkán). De nagyon elkalandoztam :) Mint említettem, ez egy remek könyv, a kuncogós fajtából. Egyetlen hibát találtam csak benne: a káromkodásokat. Ebbe a történetbe szerintem nem illettek, bántották a szemem.

Ha tehát azok közé tartozol, akik bolondulnak a könyvekért; ha bosszankodva, egyszersmind izgatottan tapasztalod, hogy aktuális olvasmányod ötven másikat ajánl a figyelmedbe; ha érezted már úgy, hogy kilógsz a tömegből, csak mert egy félkilós regényt szorongatsz a kezedben, ez a Te könyved. Olvasd, és élvezd. És készíts magad mellé tollat, papírt, mert ez a könyv is legalább ötven másik írót ajánl majd a figyelmedbe.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Magvető, 2009.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa

*Ez kérem nem igaz. Nem nézi meg negyedszerre a Niagarát, ugyanis éppen rossz kedve van bizonyos okokból, melyeket itt nem tárhatok fel, mert spoiler lenne.

A zab, a kacsák, meg minden

J. D. Salinger: Zabhegyező

Nem szerettem ezt a könyvet. Azért azt se mondhatom, hogy utáltam - bár volt egy pont, úgy a századik oldal környékén, mikor kezdtem erősen kételkedni benne, hogy valaha is a végére érek.

Azt hiszem, két ponton szúrtam el a dolgot. Először is egész egyszerűen túl vén vagyok én már ehhez a magam 28 évével. Talán ha 16 évesen olvasom, amikor még marha nagy lázadónak képzeltem magam minden különösebb ok nélkül, talán akkor tetszett volna. A regény vége felé azt hiszem sikerült valamelyest megsejtenem a Holden körüli rajongás okát, volt egy-két jó gondolata is, de összességében most, így, öregecskén kurvára idegesítő volt a srác. Ez a helyzet. Neki majdnem minden és mindenki tetű, meg rohasztó. Gondolom az lett volna a dolgom, hogy össze-vissza sajnáljam a mérhetetlen lelki válsága miatt, de hé, ezen az egészen nagyjából minden tini átmegy, és nem mindegyikből lesz emiatt orbitális seggfej. Szóval bocs, de a sajnálkozás az elmaradt. A másik probléma, hogy botor módon nőnek születtem. Ha létezik fiús könyv, hát akkor szerintem ez az. (Elmondani nem tudom, mennyire idegesített például a pipizés meg babázás. Ennél már csak a tyúkért haragudtam volna jobban.)

A tenyérbemászó főszereplőnket izgató kérdésre pedig a lentebb látható képen adok választ, bár nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: Kedves Holden, ha csak egy kicsit is figyeltél volna biológia órán, tudtad volna a választ...

(A kép alatt van az idézet, talán spoiler, nem tudom eldönteni - ha még nem volt meg a könyv, de érdekel, inkább ne olvasd el.)

Central Park. Tél. Kacsák.
Kép innen

Végül aztán, mikor már egy jó darabot megtettünk, a sofőrrel kezdtem valami beszélgetésfélét. Horwitznak hívták. Sokkal belevalóbb volt, mint az előző sofőröm. Gondoltam, hátha ez tud valamit a kacsákról.

- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.

- Minek a környékén?

- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.

- Na és? Mi van vele?

- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?

- Kik hova mennek?

- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?

Eredeti cím: The Catcher in the Rye

Európa, 2005.

Fordította: Gyepes Judit

Őszieses

Kicsit szégyellem magam. Az utóbbi időben mást se csináltam itt, mint rinyáltam valami miatt. Szörnyű.

Szóval azt hiszem éppen itt az ideje, hogy valami szépet s jót is felvéssek ide. Példának okáért azt, hogy sok-sok év után ma végre megint láttam szivárványt. Igazit. Nem olyat, amit az üvegpoháron megtörő fény rajzol az asztallapra és a falakra. Nem olyat, amit nyáron, viráglocsolás közben látsz. Igazit. Egy nagy szürke felhő tövében volt, mintha ő tartotta volna azt a hatalmas égi fekete bárányt. Gyönyörű volt. Szerintem ráhoztam anyára a frászt, mert amint megpillantottam, felsikítottam: "Szivárvááány!" Mint valami ötéves kislyány :D

Eme épületes történetkezdemény után kaptok egy pár képet, mert most ilyen képnézegetős hangulatom van.

Ha kíváncsi vagy a tavalyi avarrugdalós hangulatban fogant posztra, itt megnézheted.

(Nagyításhoz katt a képre.)

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9