Счастливого Рождества!

ami oroszul (ha a google nem tréfált meg) annyit tesz: Boldog karácsonyt!

Mostanában finoman szólva el van hanyagolva szegény blog, minthogy olvasni rengeteg kedvem van, értékelést írni viszont zéró. Gondolom ez most különösebben senkit nem zavar, elvégre itt az ünnep, sokaknak levegőt venni sincs ideje, nemhogy blogot olvasni :) De azért ha valaki mégis idetéved, hát valami karácsonyias hangulatba fusson már bele, gondoltam én, s ezzel beletúrtam a komódfiókba.

Gyerekkoromban egy ideig meg voltam veszve a képeslapokért. Meg még sok minden egyébért is meg voltam veszve, már gyűjtögetési szempontból, de azt hiszem a képeslap volt az első helyen. És hát ezt egyszer megemlítettem a nagypapámnak. Mármost vele vigyázni kellett, mert például mikor az a kósza, és ami azt illeti, teljességgel érthetetlen ötletem támadt, hogy mixer leszek, ha nagy leszek, szóval mikor ezt én remekül kitaláltam és elmeséltem neki, hát akkor nekem akarta adni az összes poharát :) Valami hasonló történt a képeslapokkal is, őrzök egy nagy kupacot azokból amiket kapott, vagy amiket utazáson vett. Na, hát ezek voltak a komódfiókban, amibe beletúrtam. És ezek között a lapok között van egy pár orosz is, ezek a kedvenceim, és ezeket szkenneltem most be nektek. Igaz, hogy kis nyomozás után kiderült, hogy a "С новым годом!" az nem boldog karácsonyt jelent, amint azt én gondoltam, hanem hát azt hogy "Boldog új évet!", de szerintem ezen senki nem fog fennakadni, elvégre az új év is mindjárt itt van :)

Szóval íme, egy kis ünnepi hangulat orosz módra :)

(Nekem a legalsó az abszolút kedvencem.)

Kellemes Ünnepeket! :)

Mikulancsos

Kedves Barátim!

Mikulancs napjának alkalmából kívánok mindőtöknek egy nagy zsáknyi mindenjót: piros almát, mogyorót... de legfőképp csokit. Mert csoki nélkül nincs Mikulancs.

Üdv:

Nokedli

U.i. Arra az esetre, ha pont egy hanyag, vagy NorbiUpdate-típusú Télapót sikerült volna kifognotok, ehun van néhány csokis-kakaós plakát a régi szép időkből :)

A képeket az images.google.com segedelmével vadásztam le.

Bosszúhadjárat - bő lére eresztve

Először is: az Újpesten tevékenykedő besurranó tolvajoknak üzenem, hogy egybekötött, nagy alakú, 1140 oldalas, keményköpésű Monte Cristóm van és nem félek használni!

Most hogy ezt tisztáztuk, akár értékelhetek is.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Megboldogult tinédzser koromban többször előfordult, hogy egy-egy könyvet akár egy évig olvastam. Na persze nem minden nap, hanem szépen elosztva, időnként pár tucat oldalt. A rekordom azt hiszem a Pillangó volt, azt majd' két év után szolgáltattam vissza jogos tulajdonosának. De az utóbbi években már nem jellemző rám az efféle időhúzás, általában hamar bedarálom a könyveket. Na, Monte Cristót nem sikerült. Hogy ennek mi a pontos oka, azt meg nem tudnám mondani, minthogy a regény éppenséggel nem rossz. De nem is hibátlan...

Lássuk az alapsztorit. Van nekünk egy jujjdeboldog tengerészlegényünk, meg neki egy jujjdeboldog menyasszonya. Mármost, a jujjdeboldog embereknek általában akad egy pár ellenségük - itt sincs másként. Ezek a gonosz emberek pedig elérik, hogy a legényt egy nem túl emberbarát börtönbe zárják, és aztán ott is felejtsék. Emberünk kis híján megőrül, de aztán jobb ötlete támad, és végül meglép (télakol, ahogy a Pillangóban mondanák). Egy barlangban talál sok-sok kincset, körbebóklássza a világot, aztán szépen nekiáll bosszút állni a fentebb említett ellenségein. Nna. Remélem semmi spoilerest nem írtam, elvégre ez az a sztori, amit körvonalaiban kb. minden hét évnél idősebb egyén ismer.

Akkor most nézzük, mi volt a problémám. Nos az, hogy IRGALMATLANUL HOSSZÚ! Persze ez még alapból nem lenne baj, szeretem a vaskos könyveket, de csak akkor, ha értelme is van. De ha tele van tömve rétestészta jellegű párbeszédekkel, akkor nagyon morcos tudok lenni. Felvázolom, miféle diskurzusokra gondolok:

- Légy oly kedves, és vegyél a közértben egy kiló kenyeret, meg két doboz másfeles tejet.

- Rendben. Kenyérből tehát egy kiló kell?

- Igen, egy kiló kenyérre van szükségem. Meg két doboz másfeles tejre.

- Igen, persze, tej. Két doboz. Biztos, hogy másfeles kell?

- Egészen biztos vagyok benne. A másfeles a legjobb. Azt szeretjük. Meg a kenyeret.

- Másfeles tejjel.

- Azzal, igen. Úgy a legfinomabb.

- Tehát azt szeretnéd, ha átmennék a közértbe. Kenyérért meg tejért. És ha csak fél kilós kenyér van?

- Akkor kettőt hozz. Az összesen egy kiló. De el ne felejtsd a tejet!

- Nem, nem, dehogy. Elsőosztályú a memóriám. Hozok két kilós kenyeret, meg egy zacskós tejet. Máris indulok.

Valahogy így. Hát csoda, hogy őrületbe lettem kergetve? Néha a leíró részeknél is nagyon érződött az időhúzási szándék, és az emiatt érzett bosszúságomon még az sem enyhített, hogy ebben a regényben található a világirodalom egyik legjobb fejezetcíme: "Milyen módon lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackot".

Az időhúzást leszámítva viszont azt kell mondanom, hogy ez a könyv remek. Úgy csűri-csavarja Dumas a szálakat, hogy az maga a gyönyörűség, és ad némi gondolkodni valót is. Te például mit tennél, ha hosszú raboskodás után szabaddá, és egy mesés vagyon birtokosává válnál? Ha kiderülne, kik okozták sanyarú sorsodat? Hagynád a frászba, vagy egy aprólékos terv segítségével bosszút állnál rajtuk? Ezen gondolkozom pár napja. Van néhány ember, akinek a legnagyobb örömmel kevernék az italába olyan hashajtót, hogy három hónapig max öt percre legyen képes felállni a klozetról, de teljesen tönkretenni, esetleg őrületbe kergetni a rosszakaróimat? Nem hiszem, hogy ezt akarnám, vagy legalábbis nem Monte Cristo módszereivel. Tisztázni a nevemet, azt igen. Megjutalmazni a jóakaróimat? Naná. Mindezek után elhúzni a búsba valami egzotikus szigetre, Dagobert bácsi módra úszkálni az aranyaim közt, és gondtalanul élvezni hátralévő éveimet? Jóhogy!

Azon is elfilóztam egy darabig, hogy vajon az a mesés vagyon ma mennyit érne? Belegondoltatok már? Oké, akkoriban ez akkora marhanagy pénz volt, hogy zsebből fizette ki a párizsi palotákat meg a legklasszabb vízi járműveket. De gyanítom, ugyanez a kincs ma már közel sem érne ennyit... (azért ha hasonló kapásom lesz mondjuk kertásás közben, nem fogok az infláció meg egyebek miatt búslakodni).

Amivel még nem tudtam dűlőre jutni, az az, hogy akkor én most kedveljem, vagy utáljam ezt a Monte Cristót. Egyszerűen nem tudom. Igaza is van, meg nem is. Jót is, rosszat is tesz. Hol érzéketlen szemétláda, hol könnybe lábadó szemű jótevő. Nem tudom szeretni, de utálni se. Majd egyszer, ha épp nagyon türelmes leszek, újraolvasom, hátha sikerül döntésre jutnom.

Eredeti cím: Le Comte de Monte Cristo

Magyar Könyvklub, 2005.

Fordította: Csetényi Erzsi

U.i. Naná, hogy elfelejtettem beszúrni a várólistás logót. Majd most.

East Side Story

Luca Di Fulvio: Álmok bandája

A huszadik század elején járunk. Egy fiatal olasz lány gyermekével együtt Amerikába szökik, az álmok országába. Hamar ráébred, hogy ebben az országban sem teremnek fürtökben a valóra vált tündérmesék, ő azonban nem csügged, minden erejével azon van, hogy a fiát "igazi amerikaivá" nevelje...

Cetta és Christmas - a könyv fülszövege szerint ez kettőjük története, de én kiegészíteném még két szereplővel: ez a regény legalább annyira Ruth és Bill története is, és persze egy kicsit mindenki másé, aki szerepet játszik négyük sorsának alakulásában.

Már több mint egy hete, hogy kiolvastam ezt a könyvet és több mint egy hete minden áldott nap elhatározom, hogy most már aztán megírom, milyen is volt ez a könyv, aztán valahogy mindig holnapra marad... Talán érniük kellett a gondolataimnak, vagy talán egy kicsit még meg akartam tartani magamnak az élményt.

Az egyik első gondolatom az volt olvasás közben, hogy ez a könyv már-már orrfacsaróan életszagú. Hogy igen, tényleg ilyen lehetett egy emigráns fiatal lány sorsa egy barátságosként reklámozott, de valójában nagyon is barátságtalan országban. Tényleg nem lehetett más választása az életben maradásra, mint az, ami (nem akarok spoilerezni). És bár ahogy haladunk előre, megszaporodnak a meseszerű fordulatok, továbbra is azt gondolom, hogy a könyv nagy része igenis hihető. Arról nem beszélve, hogy ha nem lettek volna ezek a bizonyos fordulatok, holtbiztos, hogy kikészültem volna lelkileg. Kellett valami kapaszkodó, amivel felhúzódzkodhattam a padlóról, amibe az író nem egyszer beledöngölt nyers, szókimondó mondataival és sajnos nagyon is reális, beteg ötleteivel. Van egy szereplő, akit nem nevezek nevén - úgysem érdemes, folyton váltogatja a személyazonosságát -, akitől már akkor rosszul voltam, mikor felbukkant. Tiszta ideggörcs voltam, míg arra vártam, mi lesz a következő lépése. Általában valami nagyon csúnya dolog volt az. (És akkor most igen finoman és nőiesen fogalmaztam.)

De hogy ne csak a könyv sötét oldalát domborítsam ki, megjegyzem: Luca Di Fulviónak remek humora van, és kitűnő érzéke a szerethető szereplők megformálásához. Annyian vannak, akiket olvasás közben a szívembe zártam, hogy fel se tudnám sorolni. Az abszolút favorit persze Sal, akinek legfőbb ismertetőjegye a kosztól fekete keze, ugyanis babonából soha nem mossa meg. Aztán ott van Cyril, a fekete műszaki zseni. Vagy az idős olasz házaspár, akiket Sal támogat. Vagy Saul nagypapa, aki úgy suhogtatja a sétabotját, mint valami lovagi kardot. És még folytathatnám...

Ami még nagyon tetszett, az a valós személyek szerepeltetése volt: nem egy gengszter és filmsztár szólal meg a lapokon. Kicsit olyan érzésem volt emiatt, mint a Forrest Gump nézése közben - nem tudtam elhinni, hogy mindenki más csak egy remek író fantáziájának a szülötte. Hajszál híján beírtam keresőbe Ruth és Christmas nevét, hátha... :)

És akkor meg is érkeztünk két ifjú főszereplőnkhöz. Az olasz emigráns fiúhoz, aki egy nyomornegyedben él az anyjával - sokáig egy olyan lakásban, aminek még ablaka sincs -, akinek gazdag fantáziája és nagy álmai vannak; és a jómódú, zsidó lányhoz, aki mintha mégis rossz csillagzat alatt született volna, állandóan valami baj éri. Talán így akart az író hidat ácsolni a kettejük közt tátongó társadalmi szakadék fölé. Megjegyzem, sikeresen. Mind a ketten igazán szerethetők, és mind a ketten... emberiek. Christmas hisztijeitől időnként falra másztam, Ruth néhány tettétől meg legszívesebben felsikítottam volna, de éppen ezek a részek tették őket élővé, hihetővé. És hál'isten kettejük szerelmének leírása sem lett szirupos, amitől őszintén szólva féltem egy kicsit. Ha valakit hasonló félsz tart vissza az olvasástól, bátran vágjon bele. Az az elsőre soknak tűnő hatszáz oldal is kevés lesz a végén, tehát ettől se tessenek félni. Akit pedig esetleg Hollywood hajnalának emlegetése csigázott fel, nos... ők legyenek óvatosak. Valóban felbukkan egy-két sztár egy-egy epizód erejéig, de arra ne nagyon számítsatok, hogy minden kiderül a korabeli moziról. Sokkal inkább a korabeli pornófilmekről derül ki ez-az (komolyan ledöbbentett, hogy már akkor is voltak, pedig jobban belegondolva kicsit sem meglepő).

Mi van még? Hibák. Nos, én személy szerint gépelési hibán kívül mást nem találtam. A fentebb említett mesei fordulatokat képtelen vagyok hibának venni. Hogy egyéb szempontból voltak-e benne hatalmas tévedések, ronda nagy bakik, nem tudom, én nem vettem észre. Ami pedig a külsőt illeti: hát az meseszép. Jó érzés ránézni, jó érzés kézbe venni (vaskos ugyan, de nem nehéz), még az illata is jó. Kívül-belül rendben van.

A könyvet köszönöm a Maxim Könyvkiadónak!

Eredeti cím: La Gang dei Sogni

Maxim Könyvkiadó, 2012.

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Hópehelypaplanos post

Nekem semmi se jó. Két hónapja még avarrugdosós, tarka ősz után nyíttam, erre most meg már hó kéne. De nagyon. Valami esőszerű szötymő időnként szemerkél ugyan, és én azt is nagyon szeretem, de azért összehasonlíthatatlanul kellemesebb látvány lenne holmi öklömnyi hópelyhek szállingózása. Szeretnék egy kis havat. Csak egy egészen kicsikét. Egy vékony takarónyit.

Addig is, míg eme meteorológiai csodára várok, hófútta képeket nézegetek. Ezekből szemezgetek ide jó sokat, hozzám hasonlóan hóra* áhítozó látogatóim gyönyörködtetésére.

*Alliteráció, szeretlek!

Képek forrása: házikó, hagymakupedlik, kapu, lépcső, óra, fotöjj, csokréta, erkélysor, kacsákok, Paris, hópehelynass, uccakép, bögrés-pillés, cuki, nemcuki

Dzsungelből dzsungelbe

Az van, hogy éjjel aljasul hátba támadott a selejtezési vágy, így pislogásnyit sem aludtam, viszont rengeteg papírt leselejteztem. És még legalább olyan rengeteg hátra van, de már sajog az agyam a mély figyelemtől, hogy semmi fontosat ne dobjak ki, úgyhogy most tartok egy szusszanásnyi szünetet, és posztolok. Aztán folytatom halál unalmas ténykedésemet azon morfondírozván, vajh' honnan is szerezhetnék egy talicskát avagy derékra rögzíthető utánfutót, hogy holnap ne kelljen hatszor fordulnom szelektív hulladékelhelyezésből kifolyólag. (Ugye milyen rém izgalmas az életem? Érzem a fojtogató irigység felém áradó hullámait...)

Nos, amiről valójában szót óhajtanék itten ejteni, az

Vavyan Fable: Mogorva nyár

című zsaruregénye, alias Halkirálynő 5. rész (vagy hatodik, attól függ hogy számolom ugye). Na. Az (is) van, hogy ez a könyv valamikor október elején félbehagyódott, így aztán kissé zavarban vagyok, hogy mi a hétfrász történt a könyv első felében. Felírogattam ugyan pár címszót, úgyismint tűz, meg Body Gárda, meg van féltékenykedés, meg cekcuálprobléma... és elvileg volt valami szekta is, de hogy mi lett ezzel a szektával, meg hogy egyáltalán mit csinált, arról lila gőzöm nincs, midőn újra felvettem a történet cérnafonalát, már ezerrel készültünk a dzsungelbe, ahol egy szál szekta nem sok, annyi sincs, viszont van helyette számtalan trópusi verejtékfelfogó fejkendő. Így hát most itt ülök teljes tudatlanságban, már szektaügyileg, szóval ha valamelyik nyájas olvasóm tudja mi lett velük, homályítsa már meg elmémet, legyen kedves :)

Abból, hogy szerencsétlen regény cirka egy hónapig nyaralt a földön sorsára várva, leszűrhető, hogy ez most annyira nem tetszett, mint az eddigiek. Nincs vele különösebb bajom, még Rühl is előkerül végre - hogy kiderüljön, mégis Martin a viccesebb, ehh -, de... nem is tudom. Nem volt az igazi. Pedig volt benne csúnya gonosz gyilkolászós bácsi, nem is egy, sőt csúnya gonosz gyilkolászós néni is, meg mondom, volt Fresson is, Cyd is betámolyog a képbe, plusz ott van még Piciklon, az enyhén dinka kertész (keblemre kolléga!), szavam nem lehet.

Ami nagyon-nagyon-és-még-annál-is-jobban tetszett, az a nyaralás helyszíne. Egy rejtett tengeröböl, dzsungellel benőtt hegyoldal védelmében... kérdem én, kell ennél több-jobb? Pipisárga vagyok az irigységtől, amiért Denisáék ott üdültek, fejkendőhad ide vagy oda.

Nagyjából ennyi. A rosszak megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat, én meg közben széjjelröhögöm magam Martin és Ella beszólásain (a plüssöket muszáj lesz idéznem) és Morosig csorgatom a nyálam a tengerparti föveny után áhítozva. Hamarost szeretném folytatni a sorozatot, majd meglátjuk, mi lesz belőle - de akármi is, itt a blogon úgy hiszem nem folytatom az értékelését, mert már én magam is unom a bénázásomat :D

Ella vs. plüssök:

F: smartgiftsolutions.co.uk

"- Kapok egy álomcsókot?

Kap egyet. Eligazítom rajta a gyűrt takarót, elbotlom a szőnyegen heverő játékseregletben.

Ella lemászik a vacakjaiért. Sorban az ágyba rámolja a szőrnyulat, a teddy macit, a kimázolt bohócot, a zenélő gumicápát, a violakék plüsscicát, nyolc-tíz férfizsebkendőt, plusz néhány mackót, kutyát. Aztán leül az ágy végébe, látványosan magába roskad, és felfújja az arcát.

- Mi baj? - kérdezem.

- Most hol aludjak ettől a sok szartól? - morogja."

És nem hiszem el, hogy egész nap semmi bajom nem volt, erre most kezdek elálmosodni. De csakazértis megírom a recis posztot! Vagy legalábbis elkezdem... a címét már legalább tudom.

Fabyen Kiadó, 2007.

Egy tökös ünnep

Nos, nem tudom ki hogy van vele, de nekem a Halloween mindig szimpatikus ünnep volt. A gyerekek mókás szerkóba öltöznek, és betegre zabálják magukat csokival meg cukorkával (következő életemben angol gyerek akarok lenni), vicces töklámpások vicsorognak a jónépre, boszorkák repkednek, szellemek kísértenek... szóval hát na, érdekes is, meg vidám is. Az összes külhonos vígság közül, ami kezd beszivárogni országunkba, nekem ez tetszik a legjobban. Ráadásul bolondulok a múlt század eleji képeslapokért, és hát mit mondjak, az év legtökösebb napjára elég jókat találtak ki. Van köztük übercuki, van mókás, van bizarr, van mindenféle... Ezekből a képeslapokból mutatok meg most néhányat. Aki többre vágyik, csak pötyögje be a "vintage halloween card" varázsszavakat egy képkeresőbe, tegyen maga elé egy kis tálka tökmagot, és mulasson :-)

A képeket az images.google.com segített levadászni, a melléjük tálalt fárasztó kísérőszöveget én követtem el. Jó nézelődést :-)

(Mint rendesen, a képek kattintásra nagyobbra nőnek.)

Ismeritek azt a részt a Jóbarátokból, amikor Joey feje beleszorul egy pulykába? Na, szerintem a bal oldali hölgy hasonlóképp járt. A jobb oldalon látható, marhaparizer szeletekkel dúsan dekorált ruhában pompázó női személy pedig épp a tökgólemek hódolatát fogadja.

Egyik járgány tökösebb, mint a másik. Nem is beszélve a sofőrökről :-)

Míg a bőrsortos ürdög az ünnepi menün dolgozik, a töklegények besütiznek. Utóbbiak mindegyike egyéniség: balról jobb felé haladva láthatunk köztük jövendőbeli rocksztárt, szociopata sütigyilkost, csekélyértelmű tökbocsot (én legalábbis nem nagyon kalimpálnék ilyen merészen a nyílt láng közelében, ha kukoricacsőből lenne a karom), és csupa jóindulat szocmunkást.

Ez a 'fejelj a dézsába és harapj rá egy almára' játék nekem nem nagyon menne... És abban sem vagyok biztos, hogy szeretnék töklángon sült baglyot pirított almával. Vagy sült almát pirított bagollyal.

Kinek a pap, kinek a pumpkin... Míg a baloldali, eladósorban lévő ifjú hölgy szemmel láthatólag odavan tök jóvágású udvarlójáért, addig a jobb oldali kislány nyavalyatörős lett a félelemtől. Megjegyzem, ha egy ilyen képeslapot kaptam volna, engem is kirázott volna a hideg - ritka ronda, következésképp az egyik kedvencem.

A szimpatikus banyákok. Van, akinek csini tökkuckója, s van, akinek rúzsos szájú macskája van. Kinek mire telik, ugye.

Kukkolós hajlamú boszorka és töklak egereknek. Utóbbi nem tudom, mennyire macskabiztos...

A tökfödő veszélyei: először még roppant mókás, aztán egyszercsak két lábon járó tökfej lesz belőled, míg végül azon kapod magad, hogy kosárral a fejeden vigyorogsz, mint a tejbetök. Szomorú, igen szomorú sors ez.

És azoknak, akik még nem fáradtak le teljesen ökörködéseim olvastán, itt van három képeslap az übercuki kategóriából, levezetésképp.

Szellemes-kellemes-jellemes Halloweent mindenkinek! :-)