Boldog karácsonyt!

Minthogy holnap tutira nem fog eszembe jutni, hogy ide írjak (meg gyakorlatilag alkalmam se lesz rá, mivel nem leszek itthon...), bölcs előrelátásról tevén tanúbizonyságot ma teszem meg. Mondjuk ha figyelembe veszem, hogy ma délelőtt elkészült a négy rúd bejgli, tegnap pedig sikeresen felcsicsáztam a fát, máris totál aktuális a dolog. Tehát:

BOLDOG KARÁCSONYT!

(vagy Hanukát, vagy egyéb akármit)

Pihenjetek, egyetek, vigyorogjatok, lazuljatok sokat :)

kép innen

Hirtelen felindulásból

Emlékeztek arra a részre a Reszkessetek, betörők!-ből, mikor Kevin ráébred, hogy csak az övé az egész ház? Tudjátok, mikor karját lengetve rohangál fel s alá a folyosón azt rikoltozva: "Szabad vagyok, szabaad!"

Valami egészen hasonló élményben van részem. Tegnap gondoltam egyet, és töröltem az összes váró-, és kívánságlistámat. Könyvest, filmest egyaránt. Írmagja se maradt. Mennyei érzés. Tele lett a hócipőm azzal, hogy állandóan rendezgetni, selejtezni kellett, meg úgy egyáltalán, elegem volt belőle és kész. Különben is hiszek benne, hogy azok a könyvek, amiket tényleg el kell olvasnom, megtalálnak. Akkor, amikor szükség lesz rájuk. Amiknek pedig a polcomon kell lenniük, azok eszembe fognak jutni ha vásárolni megyek. A többi meg le van tojva :)

Legközelebb, ha megyek a könyvtárba azt tehetem, amit a legjobban szeretek: bóklászhatok a polcok közt és találomra választhatok könyvet, anélkül hogy azon gondolkoznék, vajh' mik is vannak a kilométeres várólistámra pakolva - csak arra figyelve, hogy melyik az, ami úgy hív magához, mint Micimackót a tizenkét csuprok. Már előre élvezem :)

Elmélkedés a méretekről

és azok miértjéről...

Biztos sokan megírták már ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaikat, de sebaj, azért én is megírom az enyémet. Hogy hát mégis mit gondolok én a könyvek méretével kapcsolatban. Ehhez most kicsit vissza kell utaznom az időben...

Október vége felé jár az idő, és épp a könyvtár polcai közt keringőzöm a kis listámmal, amin a legújabb akarom-könyvek szerepelnek. Végre bent van megint az Arno Camenisch, az kell nekem! Rövid, meg svájci, meg olyan vicces-sznobnak tűnik. Besorolok a C betűhöz, lázasan kutatok a könyv után - Ugye nem vette ki még senki?! -, majd rá is bukkanok. Következő reakcióm: "Hát ez meg mi ez a féltégla? Úgy voltam informálva a mindentudó internet által, hogy ez csak egy 250 oldalas kis szösz! Hát de hát ez van vagy 400!" Döbbenten bámulom a könyvet, próbálnék belelapozni, de fél kézzel nem megy. Pörgök néhányat a tengelyem körül, kerítek egy széket, rápakolom az összevadászott könyvstószot. Aztán fogom a svejci rejtélyt, és megnézem, mennyi az annyi. "255. Oké, hát akkor mégse olyan hosszú ez. De hogy fogom én ezt a többi mellé bepréselni?" Jelentem: nem volt egyszerű, de végül mindent sikerült beszuszakolni a táskámba. Imádom ezt a szütyőt, egy fél elefántot is elbírna.

Gondolom ti is jártatok már így: a bengáról kiderül, hogy kétszáz oldal sincs, a kis nyiszlett zsebregény meg hatszáz oldal hosszas. Megmondom őszintén, az egyik dolog, amit nagyon szeretek a néhány évtizeddel ezelőtti könyvekben, az az, hogy garzonbarát méretűek. Nem tudom, hogy akkoriban miért preferálták jobban a kiadók az esetenként hártyavékony papírt, a kisebb betűméretet, meg úgy egyáltalán a kompaktabb méreteket, de határozottan barátságosabbnak tűnnek, mint a mostani kisbusz utánzatok. Itt van például anya egyik Maupassant könyve: három regény van benne, 740 oldal, és vékonyabb, mint a könyvtárból kihozott újdonság. Nem hiszed? Hát tessék, itt a fényképes bizonyíték:

Íme Dávid és Góliát. De melyik melyik? :)

Persze nem kell hozzá öt diploma, hogy rájöjjünk miért nőnek úgy a könyvek, mint proteinportól a muszklik. Minél vastagabb, annál többet lehet érte kérni. Ez így rendben is van, tök megértem, tényleg. Nade. Teszem azt, egy-egy könyv kisebbre sikerül, kevesebbet kérek érte - több embernek lesz rá pénze, több fogy belőle, örül a fejem. Kiadhatok megint egy kis helyest elfogadható áron, azt is megveszik. Mert szívesebben adunk ki többször keveset, mint egyszer sokat, nem? Nálam egész biztosan így működik a dolog.

Meg aztán ott van az a kérdés, hogy mekkora lakásokban élünk mi olvasó emberek. Bizonyára van néhány könyvbolond a csillagászati fizetést kaszálók közt is, de gyanítom a legtöbben azért nem palotában élünk, tehát előbb-utóbb gondot fog okozni a könyvtár elhelyezése. Vagyis ha a többség szava döntene, megint a kis helyes könyvek nyernének, amiket könnyebb elrámolni, meg több fér belőlük a polcra.

Ugyanakkor, míg ezen a kérdéskörön gondolkodtam, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok a papírgyártásról. Mert ha a régi, hártyavékony papírok előállítása akár csak egy hajszálnyit is környezetszennyezőbb, mint a mostani helyigényes testvéreiké, egy szót sem szóltam. Fogalmam sincs, van-e valami végső határ, amíg lapítani lehet mondjuk egy újrapapírt. És ez zavar, elvégre - ha csak szegről-végről is, de - a szakmámhoz tartozik. Miért nem beszéltünk erről hulladékgazdálkodás vagy környezetvédelem órán, Vermes tanár úr?

De vékony papír ide, vastag papír oda, a kiadók piszkos kis trükkjeit már igencsak nehezemre esnék elnézni. Mert mit lehet még tenni, hogy növeljük egy könyv méretét? Például nagyobb betűket használunk. Rá lehet fogni, hogy mindez a gyengén látók kedvéért van, de szerintem ez baromság. Aztán lehet kilométeres margókat hagyni mindenhol, hogy minél kevesebb szöveg férjen egy oldalra; lehet játszani a sorközzel, térközzel, behúzással. Hogy az olvasó esetleg bosszankodni fog, mert három mondat után lapoznia kell? Kit érdekel?! Amiért még a legkevésbé haragszom, az az, ha az új fejezetet szigorúan egy új, jobb oldali lapon kezdik. Az úgy elegántos, kedvelem is.

Nos, efféle gondolatok kavarogtak a fejemben az elmúlt napokban. Ti mit szóltok a túlméretes könyvek divatjához?

A klaviatúracséplés szent helye

Avagy itt készül a blog. Asztalnál, mert nem laptopon írom (ez remélhetőleg jövő ilyenkor már másképp lesz). A fejem fölött Fable gyűjteménnyel, a karcos asztalon kidobásra váró izzóval és két szem töretlen pisztáciával, ami június óta várja, hogy megegyem... És hát ja, tulajdonképpen most rend van. Dizájnos, úgy-e? :)

(Bocs a rossz képminőségért, de egyrészt nem vagyok egy nagy fotós, másrészt a fényviszonyok finoman szólva nem voltak ideálisak.)

Nézz körül a többi bloggernél is :)

Anaria

Ilweran

Jeffi

Katacita

Nita Könyvgalaxis

Megnyílik az ég

Karen Marie Moning: Megnyílik az ég

"Egy évvel az FLU, vagyis a Fal Leomlása Után a tündérek szabadon vadásznak, az egész világ háborús övezet, és nem telik el nap békességben. Dani O'Malley ezekben a vészterhes időkben immár egyedül járja Dublin káosszal teli, sötét utcáit, és egyedül saját szabályait követi: Tedd, amit tenned kell a túlélésért!"

Azt hiszem, mielőtt erről a regényről kezdenék beszélni, nem árt néhány szóban összefoglalni, hogy is állok én ezzel a sorozattal - az első három részről született ugyan külön bejegyzés, de az utolsó kettőről nem (és nagy valószínűséggel már nem is fog). Szóval: azok közé tartozom, akiket ez a világ viszonylag lassan varázsolt el, Barrons pedig talán csak egy paraszthajszálnyit. Az első kötetet jónak láttam, a másodikat még jobbnak, a harmadikért rajongtam. Aztán jött egy jó nagy szünet, és utána bedaráltam a következő kettőt. És csalódtam, az a helyzet. A Rossz hold kelt fel-t még izginek találtam, viszont az Új nap virrad... Figyi, én igazán szeretem a fordulatos sztorikat, de szerintem van az a szint, amikor már egyszerűen túl sok a csavar. Ez pedig húsz méterrel efölött a szint fölött lebegett. Túlbonyolított volt. Nekem. Viszont a Danihez fűződő viszonyom 180 fokos fordulatot vett: eleinte rettenetesen idegesített, a végére meg annyira megkedveltem, hogy minden rossz szájíz ellenére el akartam olvasni az ő könyvét.

És milyen jól tettem! Pont annyira volt fordulatos, amennyire kell, és kivételesen még a függővég sem hozott ki a sodromból, mert úgyis tudom, hogy nem... khm. Plusz szerintem Dani sokkal jobb mesélő, mint Mac, Ryodan pedig százszor érdekesebb, mint Barrons. Persze azt azért nem mondhatom, hogy semmi problémám nem volt. Tartsatok nyugodtan maradinak, de akkor is zavar kissé, hogy felnőtt férfiak egy 14 éves kislányért bomolnak. A rendszeresen előforduló "húzd ki a fejed a seggedből" fordulatért sem rajongok annyira, mint az írónő (vagy a fordító?) - ami azt illeti, ennek gyakorisága már valamelyik előző részben is idegesített, ha jól rémlik. Az pedig kész kiszúrás, hogy Dani állandóan az egyik kedvenc csokimat habzsolja, mikor épp próbálnék leszokni a nassolásról. Hatalmas Snickers kupacokról fogok álmodni :)

Nos, mindig irigyeltem azokat, akik egy sorozat minden egyes darabjáról háromoldalas értékeléseket tudnak írni anélkül, hogy ismételnék magukat és huszonöt spoilert hintenének el a mondókájukban - én nem tartozom közéjük. Csupán annyit jegyeznék meg: ha hozzám hasonlóan elégedetlen voltál mindazzal, ami az Új nap virrad végére sült ki, tégy egy próbát ezzel a könyvvel. Velem újra megszerettette a sorozatot, hátha veled is így lesz :)

Eredeti cím: Iced

Cor Leonis, 2013.

Fordította: Laskay Ildikó

A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas

"Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést*, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra."

Ez a könyv valami hihetetlenül aranyos. Emlékszem, néhány éve olyan érzésem volt, mintha mindenki ezt olvasná, és épp ezért kerültem messziről (valahogy az ilyen túlzott érdeklődés egy-egy kötet iránt engem kissé taszít). Mostanáig. Nemrég ugyanis elkezdett érdekelni, de veszettül ám, Amadea húgom is többször megjegyezte, hogy ez milyen remek könyv, szóval végül csak kikölcsönöztem. Anya még aznap lecsapott rá, én pedig két-három napon keresztül hallgathattam jókedvű kuncogását - valamint a kérést, hogy olvassam el gyorsan, mert szeretne róla beszélgetni. Kicsit megvárattam ugyan, de ma reggel már vigyorogva diskuráltunk a francia miniszterelnök zavaráról a kezdő jelenetben, na meg a puha fedeles könyvek előnyeiről.

A fedősztori szerint ez a történet a királynőn eluralkodó olvasási lázról szól, valójában inkább az olvasó emberekről. Mindenkiről, aki igazán, őszintén, szívből rajong a könyvekért - és ezzel jobb esetben csak néhány furcsálló pillantást, rosszabb esetben gonoszkodást vált ki környezetéből. Most, míg ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott egy eset: épp a szakmai gyakorlatomon voltam egy hivatalban - dolgom alig akadt, hát mindig volt nálam egy könyv. Egyszer aztán az egyik fiatal kolléga pont akkor hozott nekem egy kupac iratot, amikor fülig merültem a Sosehol történetébe. Először, biztos ami biztos megkérdezte, olvasok-e, majd igenlő válaszom után közölte velem, hogy ő soha nem olvas, csak újságot. Meg az ismerősei is. Nem hangzott dicsekvésnek, nem arról van szó... inkább úgy hatott, mintha számára egészen hihetetlennek tűnne, hogy valaki szabadidejében könyvet olvas. Mintha azt tudta volna meg rólam, hogy hétvégenként rózsaszín tütüben állok a teraszon, és labdát pörgetek az orromon, vagy mit tudom én. És itt jön az a rész, amikor azt kéne mondanom, hogy földönkívülinek éreztem magam emiatt. Csakhogy én őt éreztem annak. Mert ahogy ő (meg a hozzá hasonló többi ember) nem érti az én olvasási mániámat, úgy én sem értem, hogy lehet képes valaki életben maradni könyvek nélkül. A bennük rejlő tudás és az általuk nyújtott öröm nélkül. El tudom képzelni, milyen fejet vágna, ha elárulnám neki: míg A királynő olvas-t bújtam úgy éreztem, egy szobalány vagyok a brit udvarban, és titokban vígan mosolygok az uralkodó új hóbortján, miközben próbálom kilesni aktuális olvasmányát. Hogy míg ő ezt az egy életet koptatta, én száz másikat éltem át, és még ezer újabb vár rám. Ezt a napilapok és a hírportálok nem adhatják meg nekem. A filmek sem (csak nagyon ritkán). De nagyon elkalandoztam :) Mint említettem, ez egy remek könyv, a kuncogós fajtából. Egyetlen hibát találtam csak benne: a káromkodásokat. Ebbe a történetbe szerintem nem illettek, bántották a szemem.

Ha tehát azok közé tartozol, akik bolondulnak a könyvekért; ha bosszankodva, egyszersmind izgatottan tapasztalod, hogy aktuális olvasmányod ötven másikat ajánl a figyelmedbe; ha érezted már úgy, hogy kilógsz a tömegből, csak mert egy félkilós regényt szorongatsz a kezedben, ez a Te könyved. Olvasd, és élvezd. És készíts magad mellé tollat, papírt, mert ez a könyv is legalább ötven másik írót ajánl majd a figyelmedbe.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Magvető, 2009.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa

*Ez kérem nem igaz. Nem nézi meg negyedszerre a Niagarát, ugyanis éppen rossz kedve van bizonyos okokból, melyeket itt nem tárhatok fel, mert spoiler lenne.

A zab, a kacsák, meg minden

J. D. Salinger: Zabhegyező

Nem szerettem ezt a könyvet. Azért azt se mondhatom, hogy utáltam - bár volt egy pont, úgy a századik oldal környékén, mikor kezdtem erősen kételkedni benne, hogy valaha is a végére érek.

Azt hiszem, két ponton szúrtam el a dolgot. Először is egész egyszerűen túl vén vagyok én már ehhez a magam 28 évével. Talán ha 16 évesen olvasom, amikor még marha nagy lázadónak képzeltem magam minden különösebb ok nélkül, talán akkor tetszett volna. A regény vége felé azt hiszem sikerült valamelyest megsejtenem a Holden körüli rajongás okát, volt egy-két jó gondolata is, de összességében most, így, öregecskén kurvára idegesítő volt a srác. Ez a helyzet. Neki majdnem minden és mindenki tetű, meg rohasztó. Gondolom az lett volna a dolgom, hogy össze-vissza sajnáljam a mérhetetlen lelki válsága miatt, de hé, ezen az egészen nagyjából minden tini átmegy, és nem mindegyikből lesz emiatt orbitális seggfej. Szóval bocs, de a sajnálkozás az elmaradt. A másik probléma, hogy botor módon nőnek születtem. Ha létezik fiús könyv, hát akkor szerintem ez az. (Elmondani nem tudom, mennyire idegesített például a pipizés meg babázás. Ennél már csak a tyúkért haragudtam volna jobban.)

A tenyérbemászó főszereplőnket izgató kérdésre pedig a lentebb látható képen adok választ, bár nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: Kedves Holden, ha csak egy kicsit is figyeltél volna biológia órán, tudtad volna a választ...

(A kép alatt van az idézet, talán spoiler, nem tudom eldönteni - ha még nem volt meg a könyv, de érdekel, inkább ne olvasd el.)

Central Park. Tél. Kacsák.
Kép innen

Végül aztán, mikor már egy jó darabot megtettünk, a sofőrrel kezdtem valami beszélgetésfélét. Horwitznak hívták. Sokkal belevalóbb volt, mint az előző sofőröm. Gondoltam, hátha ez tud valamit a kacsákról.

- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.

- Minek a környékén?

- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.

- Na és? Mi van vele?

- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?

- Kik hova mennek?

- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?

Eredeti cím: The Catcher in the Rye

Európa, 2005.

Fordította: Gyepes Judit

Őszieses

Kicsit szégyellem magam. Az utóbbi időben mást se csináltam itt, mint rinyáltam valami miatt. Szörnyű.

Szóval azt hiszem éppen itt az ideje, hogy valami szépet s jót is felvéssek ide. Példának okáért azt, hogy sok-sok év után ma végre megint láttam szivárványt. Igazit. Nem olyat, amit az üvegpoháron megtörő fény rajzol az asztallapra és a falakra. Nem olyat, amit nyáron, viráglocsolás közben látsz. Igazit. Egy nagy szürke felhő tövében volt, mintha ő tartotta volna azt a hatalmas égi fekete bárányt. Gyönyörű volt. Szerintem ráhoztam anyára a frászt, mert amint megpillantottam, felsikítottam: "Szivárvááány!" Mint valami ötéves kislyány :D

Eme épületes történetkezdemény után kaptok egy pár képet, mert most ilyen képnézegetős hangulatom van.

Ha kíváncsi vagy a tavalyi avarrugdalós hangulatban fogant posztra, itt megnézheted.

(Nagyításhoz katt a képre.)

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9

Virtuális sikoly

...mert már nagyon elegem van, de ezt élőszóban nem tudom elrikoltani. Mert élőszóban momentán még annyit se bírok kinyögni, hogy nem. És ez halál igazságtalan. Kézjelekkel, meg egy rohadt jegyzettömbbel kommunikálok a szüleimmel. Ami egy ember szájában és légcsövében ki tud sebesedni, az nekem mind kisebesedett. Múlt vasárnap óta szinte megállás nélkül köhögök, szlopálom a rohadt kamillateát, amit utálok, úgy nyelem az égetett cukrot meg a narancs-méz ízű szopogatótablettát, mint kacsa a nokedlit, és képtelen vagyok normálisan kialudni magam. Ez a legrosszabb. Majdnem minden pozíciót próbáltam már, kivéve a gyertya-, ill.fejen állásban való alvást, de azokhoz meg alapból se lennék elég zen, nemhogy így lepusztulva. Teli a bokacsizmám az egésszel. Fele országomat egy pihentető, köhögőrohamok által meg nem szakított alvásért! A másik felét meg a hangomért, hát könyörgöm, még Spielberg óriás gumicápáján se tudtam egy jóízűt röhögni! Please! A szívatásnak is van határa, nem? 

Nyafi vége. Nem tudom, mikor jövök normális poszttal.

Bulvárszösz

Szoktál-e bulvárhíreket bújni? S ha igen? Hébe-hóba? Naponta háromszor? Hangosan szidod a kollégáid előtt a mocskolódó firkászokat, aztán otthon izgatottan olvasod Liptai asszonyság újabb vallomásait?

Elmondom nálam hogy van ez. Egészen a közelmúltig (olyan 2-3 évvel ezelőttig talán) rendszeresen olvastam a pletyirovatot a tévéújságban, meg a neten is gyakran botlottam hangzatos szalagcímekbe, amik aztán holmi hölgyújságok oldalaira kalauzoltak, helyesírási hibáktól hemzsegő cikkeket kínálván fel szellemi táplálékul. Többnyire a következő témák voltak jellemzőek:

• Úristen! Ez a színésznő hogy elhízott!
• Úristen! Ez a színésznő borzalmasan lefogyott!
• Jajj! Mr. Handsome és Miss Beautiful szakított!
• Ahh! Újra összejöttek!

De ezt talán senkinek sem kell bemutatni... Na, ez az átlagtémakör semmit nem változott azóta se, én már inkább. Nem mondom, hogy mai napság már soha nem olvasok ilyesmit. Miért hazudnék? Dehogynem. Még mindig veszünk tévéújságot, és néha bele is lapozok. Még mindig sokat lógok a neten. Ha pedig kilépek a citromail-ről, akkor a Startlap szokott beúszni a képernyőre, seregnyi hangzatos szalagcímszerű izével. Mindig van legalább egy haláleset (Tragédia! A híres hálivúdi szívtipró meghalt - ez általában egy erősen nyugdíjas fickót szokott jelenteni, akiről még az életben nem hallottam), valami hazai celebhír (Liptai bevallotta! meg Stohl sajnálja! típusú dolgok) meg persze politikai botrány, szóval a szokásos - hangulattól függően - zsibbasztó avagy hergelő marhaságok. Általában egy fél pillantásnál többet nem is fecsérlek rá az időmből, de olyan is van, hogy hármat-négyet elolvasok. Fáradtságom, illetőleg unottságom mértékétől függ.

Aztán a vége többnyire az, hogy felhúzom magam. Például azon, hogy a címnek semmi köze a cikkhez. Vagy azon, hogy a bulvárfirkászok rendszeresen otthon felejtik a helyesírási szabályzatukat. Vagy hogy milyen marhaságokat tudnak elkövetni szimpla figyelmetlenségből, például itt van egy friss-ropogós, mai eset: csábító cím a Startlapon - ide figyuzz, itt van egy újabb fincsi botrány, a menő színész házas nőt ejtett teherbe, na nézzed már! Én gyarló női személy kíváncsi lettem, hogy ki az a huncut férfiú, így megnéztem a linket. Ezt a linket: http://www.cosmopolitan.hu/te_te_te/2013/10/10/owen-wilson-gyereket-var-egy-hazas-notol/#a3 Így most már tudom, hogy Owen Wilson gyereket vár egy házas nőtől. Nem hétköznapi eset, az már biztos, általában fordítva szokott lenni... (Megfigyeltétek már, milyen érdekesek ezek a linkek? Ritkán fordul elő, hogy a cikk címe szerepel bennük, többnyire inkább afféle kis összefoglaló, meg se kell nyitni az oldalt, hogy megtudd a lényeget.)

De leginkább azon szoktam kiakadni, hogy olyan pofátlanul vájkálnak a hírességek életében. Bő felső van az énekesnőn? Terhes! Felszedett három gramm zsírt? Kocahájat növesztett, fúj! Olyan girhes, hogy zörögnek a csontjai? Vasakarattal csodás alakra tett szert - kicsit talán sovány, de milyen jól áll neki és fúj de randa volt kövéren! Együtt ment egy pasassal valami bulira? Közeli barátok szerint már zúgnak az esküvői harangok! Szakított az aktuálissal? Megint összetörték a szívét, vajh kiheveri-e az újabb csalódást? - reméljük nem, boldogságról cikkezni nem kifizetődő, szenvedj még egy kicsit! És így tovább... Nem tudom, ki hogy van ezzel, én mindig kicsit szégyellem magam, ha ilyesmit olvasok, mert mindig ott bujkál a gondolataim közt egy aprócska kérdés: ugyan mégis mi közöm hozzá? Mi közöm xy szerelmi életéhez, súly- vagy drogproblémáihoz, üdülési szokásaihoz vagy bármi egyéb, személyes dolgához? A világon semmi. Vannak persze feltűnési viszketegségtől szenvedő sztárok, akik félhullának éreznék magukat, ha nem szerepelnének legalább hetente egyszer egy magazin címlapján, de vannak olyanok is, akiknek cseszettül elegük van a lesifotósok hadából és a bulvártámadásokból. És a francba is, őket igenis sajnálom. És sajnálom azokat a tiniket is, akik ilyen szarokat olvasnak, és meg vannak győződve róla, hogy ha nem gyönyörűek és karcsúak mint a legzsengébb tavaszi nádszál, akkor semmit sem érnek. Meg ha nincs menő napszemcsijük, szívdöglesztő párjuk, akkor senkik. Részben igenis ebből lesznek az étkezési zavarok meg mindenféle lelki bajok, köszönjük szépen.

Szóval tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy nem értem, miért ilyen rosszindulatú a világ. Oké, időnként atomszar az élet, de tényleg van olyan, aki attól érzi magát jobban, ha arról olvas, hogy mondjuk a kedvenc színésznője elvonón van? Ha nekem szar, neki legyen még szarabb? Ha felszed egy kilót, örvendezik, hogy de jó, valami nem sikerült neki? Komolyan nem értem, miért mindig a negatív dolgokat kell kiemelni. A cukormáztól fuldokló írások se valami üdítőek, de még mindig inkább azokat olvasnám, ha választani lehet. Miért örülünk a mások bajának? - kiáltotta Nokedli az Univerzumnak, s az így felelt neki: Tudja tököm...

U.i. Azt hittem, ez csak egy 6-8 soros kis szösz lesz, aztán ekkorára dagadt. Ezer bocs, kedveseim, de egyszer muszáj volt már kiírnom magamból, még ha zavarosan is. Béka veletek!

A helyesírási hibákról

Olyan mindenkinek van. Maximalista nyelvészeknek talán csak háromévente egy csúszik be, írásaikra kevésbé igényesek meg tíz hibát vétenek egyetlen, három szóból álló mondatban, de az az egy biztos, hogy mindenki hibázik valahányszor. Emberek volnánk, vagy mi. (És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a gépek is hibáznak, a Word kész katasztrófa ilyen szempontból.) De nem is igazán erről akarok beszélni, hanem arról, hogy melyek lehetnek vajon a legidegesítőbb hibák? Nektek mi a gyengétek? Azt már tudom, hogy engem melyik hoz ki a sodromból, hála - többek között - a mai olvasmányomnak, az Új nap virradnak. Idézem:

"...amíg nem kapja meg tőle, amit akar - a hallhatatlanság titkát..."

Valami hihetetlen módon idegesít, ha a halált összekeverik a hallással. Mert azért már bocsánat, de kurvára nem mindegy, hogy nem tudok kipurcanni, vagy képtelen vagyok a levegőben terjedő hangokat a fülemmel érzékelni. Kaparja a torkomat a sikíthatnék, ha ezt a kettőt összekeverik. Hogy miért pont ettől pöccenek be, azt nem igazán tudom. Talán azért, mert olyan egyszerű a szabály. Egyébként fent nevezett könyvben volt még egy "meghallhat" is, és nem, nem attól féltek, hogy túl hangosan recseg az üvegtörmelék a bakancsuk talpa alatt.

És piszkosul haragszom a helyesírási hibáktól hemzsegő könyvekre. Mert már nincs nyelvtanórám, és egy elszánt tanárom, aki vastagon, vörös tintával aláhúz minden hülyeséget, amit leírtam a dolgozatomban. Mert egykor igenis baromi jó voltam ilyen téren, de az egyetemi tankönyvek, és később a regények összezavartak. Az első néhány évben még morogtam, ha valami hibát leltem teszem azt a Növénygenetika című rendkívül olvasmányos könyvemben. Néhány kötet elején talán még mindig ott van a kis ceruzával írt jegyzetem, oldalszámokkal és a melléjük firkantott elírásokkal. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem vagyok biztos benne, hibát látok-e. Utálom ezt a bizonytalanságot. Utálom, hogy kézközelben kell tartanom a helyesírási szabályzatot, mikor ide írok, mert annyira nem vagyok biztos magamban. És utálom, hogy erről pont a könyvek tehetnek, amik újra és újra a rossz írásmódot tolták a szemem elé. Utálom, hogy a regények, amiknek szórakoztatniuk kellene, esetenként csurig vannak hibával, ami kétszeresen is idegesít - egyrészt a felfedezett hibák okán, másrészt mert azon aggódom, hogy jézusom, vajon hány olyan hiba volt, amit már észre se vettem?! Utálom ezt. Követelem, hogy a kiadók legyenek igényesebbek! Punktum.

Rövidkék

Először is: mint látható, megváltam a szép ződ almás háttértől, mert hiába mondtátok mindahányan, hogy tök jó, azért én mégis sötétnek éreztem. Így hát összeszerencsétlenkedtem egy olyasféle sablont, amilyet eredetileg akartam, és ami elég jól leírja szerény személyemet (úgyismint: betondzsungellakó, Angus Young-ért rajongó női személy, aki szereti a fákat és Philippe Petit-t választotta példaképének. vagy valami ilyesmi). Kicsit bénácska lett, de ez momentán nem nagyon érdekel, egy darabig így marad.

Másodszor: gyüjjék néhány rövid értékelés :)

Raymond Carver: Befognád, ha szépen kérlek?

Imádom ennek a könyvnek a címét. Magát a könyvet sajnos már annyira nem, vagyis kicsit felemásak az érzéseim: az elején és a végén nagyon tetszett, a közepén meg utáltam. (Utóbbi esetben nagy valószínűséggel az volt a gond, hogy nem voltam hozzá megfelelő hangulatban.)

Amit szerettem ezekben a novellákban, az az, hogy olyan... hétköznapiak. Biztos volt már pár ember, aki rásütötte, hogy ezek a történetek semmiről se szólnak - és ez annyiban igaz is, hogy nem történik semmi extra. Mert miről szólnak ezek a szösszenetek? Egy idióta férjről, aki fogyókúrára fogja a feleségét; vagy arról, hogy egy szabadságra utazó házaspár a szomszédnál adja le a kulcsot, hogy ugyan locsolgassák már a növényeket, míg távol vannak; egymást tépő szülők lógós fiáról; a féltékenységbe beleőrülő pasasról... Csupa olyasmiről, ami valóban megtörténhet velünk életünk során. És ez a hétköznapiság az, ami miatt folytatni fogom az ismerkedést az íróval, hátha a Kezdők vagy a Katedrális jobban bejön majd.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

A második olvasmányom az írótól, és határozottan nem az utolsó. Nagyon attól tartok, hogy ez a pasas be fog kerülni kedvenc szerzőim szűk körébe. Szeretem, ha egy író arra kényszerít, hogy elgondolkozzam a szavain, és Bradbury abszolút ilyen.

A Fahrenheit 451-ben elvette tőlünk a könyveket és a bennük rejlő tudást, és végignézette velünk az emberiség elhülyülését, ebben az esetben pedig arról elmélkedhetünk egy sort, hogy mi történne akkor, ha fejünkbe vennénk, mi birtoklási vágytól feszülő keblű emberkék, hogy meghódítunk egy másik bolygót. Egy olyan bolygót, ahol egy fejlett civilizáció él, méghozzá olyan tökéletes összhangban a környezetével, hogy azt őszintén szólva nehezemre esik elhinni :) Szép sorban végigvezet minket mindazon, ami szerinte történne, és komolyan, bár azt mondhatnám, hogy nem zsibbadt le a nyakam a sok bólogatástól...

Még Bradbury-t nekem, még!

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A Száz év magány-nak köszönhetően rendesen rácuppantam Márquez-re, sorban kölcsönzöm kifele a műveit, de valahogy egyik se az igazi. Úgy fest, a legjobbat sikerült elsőre kifognom.

Na ne értsetek félre, eddig minden írása tetszett, ez a kötet is rendben volt, szerintem minden novella remekül volt megírva, csak éppen nem nekem írta őket... Azt hiszem, ha elárulom, hogy a könyv címe tetszett a legjobban, meg az előszó, ami a novellák keletkezésének történetét írja le, azzal mindent elmondtam.

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

Az úgy volt, hogy én ezt már a megjelenésekor is el akartam olvasni, de soha nem volt bent a könyvtárban. Olyannyira nem, hogy végül eluntam a várakozást, és levettem a könyvtárazós listámról. Legközelebb, mikor a Király utcában jártam, ott röhögött a polcon. Egy francos Murphy törvénykönyv az életem.

Mondom, mi benne a jó: az ötlet, hogy az ételek ízéből meg tudod mondani, hogy a készítője mit érez. Hogy kis gyakorlás után meg tudod mondani: a tojást, amiből a pite készült, Iowa vagy mondjuk Arkansas ege alatt tojta-e a tyúk. Ez tök érdekes. És könnyen lehet haladni a könyvvel, nagyon olvasmányos.

Lássuk, mi az, ami szerintem nem oké. Hát az, hogy ebben a családban senki se normális! De nem úgy értve, hogy van pár dilije, mint minden átlagembernek, nem, muszáj volt egy rakás X-Men-t beleszuszakolni a történetbe. Nekem ez így túl sok volt. Mikor kiderült, hogy Joe mit tud, kis híján falhoz vágtam a könyvet. Aztán még a kedves papa is előrukkolt egy kis meglepetéssel. Miért? Miért nem lehetett csak Rose-ra koncentrálni? Ha már nagy körvonalakban az egész családja szarik a fejére, legalább ez a történet lehetett volna csak az övé. A könyv végén meg csak pislogtam, hogy ki lopta el az utolsó két-három fejezetet? Szerintem nem lett rendesen lezárva.

A másik problémám már valószínűleg a fordító hibája, aki rendszeresen ezüstneműt ad a szereplők kezébe. Az evőeszköz szót emlékeim szerint csak a 'műanyag' jelző után volt hajlandó használni. Oké, hogy viszonylag jómódú család, de ahogy leírta az írónő a házukat, meg aztán a bérelt lakást... egyszerűen nem passzol a képbe az ezüst. És engem ezért rettentően idegesített, hogy minden alkalommal ezt tolták a képembe - lám, nekem is van dilim. Az ebédre elfogyasztott perecemet egy nagylelkűségi rohamát kiélő pék sütötte, aki két marokkal szórta a sót.

Rock 'n' roll ain't gonna die

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Eleinte egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Emlékszem, mikor kiderült, hogy kiadják magyarul, több ismerősöm is ujjongott, míg engem valamiért teljesen hidegen hagyott a dolog. Aztán addig ujjongtak, míg végre vettem a fáradságot, és elolvastam a fülszövegét - a harmadik sor után már biztos voltam benne, hogy ezt nekem is el kell olvasnom. Hogy miért? Mert rocker vagyok, ott pedig azt írták, ez egy rock 'n' roll regény. Ráadásul bedobtak még egy csalit: a 80-as, 90-es évek zenekarait. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy majd megvesszek a kíváncsiságtól. Két perccel azután, hogy megkaparintottam, már el is kezdtem olvasni, lépcsőzés közben, míg a metróhoz igyekeztem.

Kicsit másra számítottam. Koncertről koncertre járó, csápoló fiatalokra, lecsúszott rocksztárokra, halomnyi drogra és dalcímek rengetegére - ez mind megvolt, csakhogy én azt vártam, ezek lesznek a középpontban. De nem így van, vagy legalábbis úgy érzem, nem. Hogy mondjam... nem annyira azon van a hangsúly, hogy mit tesznek, hanem hogy milyen a személyiségük - hogy miért járnak csápolni, miért nyúlnak drogokhoz, miért csúsznak le vagy éppen emelkednek felül a múltbéli hibáikon. Nem azt kaptam hát, amit vártam, de így utólag örülök is neki.

Az egyik dolog, ami szokatlan ebben a regényben, az az, hogy nem lineárisan haladunk előre az időben. Az első két fejezet még rendben van ilyen szempontból, aztán egy jó nagyot ugrunk visszafelé. Aztán még egy kicsit. Aztán meg vissza a jövőbe. És ez végig így megy, én pedig egy idő után azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam kitalálni, a következő fejezet előre avagy hátra visz-e, és vajon melyik szereplő életéről tudok meg többet. A keszekusza sorrendnek hála szinte majdnem minden fejezetben elkottyant valamit az írónő, ami így gyakorlatilag egy kis spoilernek számít, hiszen csak később tudjuk meg pontosan mi is történt. Gondolok itt például egy szafarira, vagy arra, hogy egy szereplő családot alapít xy-nal, de még sorolhatnám. Nekem ez nagyon tetszett, és semmivel sem volt kevésbé érdekes úgy olvasni ezekről a dolgokról, hogy már tudtam, mi lesz az egésznek a vége.

Azt viszont nem árulhatom el, pontosan mi a másik, felettébb szokatlan dolog ebben a könyvben. Nem akarom elrontani a meglepetést, és ha te sem akarod idő előtt megtudni, mi az, nem pörgeted át a regény lapjait :) Csak annyit mondok, hogy az egyik fejezet igazán különlegesen - és szerintem nagyon ötletesen - van felépítve. Azt hiszem, tulajdonképpen ez tetszett a legjobban az egész könyvben. Meg az, hogy két részre, A és B oldalra van osztva, mint a régi lemezek, kazetták.

Bosco még nála is őrültebb...
Kép innen

Ami a szereplőket illeti, nekem Scotty és Sasha voltak a favoritjaim, róluk mindig szívesen olvastam (ami azt illeti, Scotty-ból egy kicsit többet is el tudtam volna viselni, mint amennyit kaptam). Volt viszont két szereplő, aki nem annyira érdekelt, vagy éppen unszimpatikus volt, a róluk szóló fejezetek nincsenek a kedvenceim között - ez a kettő Bennie felesége, illetve Dolly. Egyébként a Dolly-ról szóló rész közepénél jött el az a pillanat, amikor le kellett raknom a könyvet pár napra, hogy megemésszem a rengeteg információt, ami addig rám zúdult, és felvértezzem magam mindarra, ami abban a bizonyos fejezetben még megtörténhet - bár szerencsére nem volt annyira durva, mint amire számítottam.

Ja igen, Bosco, aki mellett "Iggy Pop úgy tűnt, mintha aludni járna a színpadra", szintén érdekes figura. Megpróbáltam elképzelni, ahogy megöregedve, borzalmasan elhízva őrjöng a színpadon... és muszáj volt mosolyognom, még akkor is, ha tudtam mit akar elérni vele.

Tudom, hogy már így is túl hosszú vagyok, de ez pont egy olyan könyv, amiről rengeteget lehet beszélni... És itt az ideje, hogy a zenéről beszéljünk, hiszen ezért akartam annyira elolvasni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fülszöveg horgára akadtam, vad tippelésbe kezdtem, hogy vajon kiket fognak megemlíteni a könyvben. 80-as, 90-es évek, és Amerika... Gondoltam, kell majd bele Guns, meg Aerosmith, meg Nirvana... kis Metallica, netán Green Day. Hát, ezek közül egyik se volt benne, vagy én voltam nagyon figyelmetlen :D Viszont egy kívánságom teljesült: ekkortájt hallgattam ugyanis újra a Raw Power c. albumot, és valamiért nagyon szerettem volna, ha megemlítik a Stooges-t. És lőn! Megemlítették! Nem is egyszer! Sőt, imádatom tárgya, az AC/DC is jelen van a történetben, bár csak egy pólóra nyomtatva.* Egyetlen negatívum, amit ezzel kapcsolatban muszáj megemlítenem: eleinte még olyan lelkes voltam, hogy mindenkitől, aki csak szóba került, meghallgattam valamit, ha konkrét dal volt, akkor azt. Ennek hála három napig megállás nélkül a Blondie Heart of Glass című száma zúgott a fejemben, egy életre elegem lett belőle.

\m/
Kép innen

Az utolsó (két) fejezetben felvázolt jövőkép számomra egy kicsit ijesztő. Leginkább azért, mert túlságosan is hihető. Ugyan nehezemre esik elképzelni, hogyan tölthetne le zenét egy csecsemő, de abban biztos vagyok, hogy a technika igenis egyre nagyobb teret nyer majd a gyerekek életében - hiszen sokan már most is mobiltelefonok gombjait nyomkodják, ahelyett hogy a Süsüt olvasnák, vagy lezúznák a térdüket görkorizás közben... Persze, a fejlődés jó dolog, csak kérdés, hogy az iránya is jó-e?

A környezetvédelemmel - szűkebb értelemben vett szakmámmal - kapcsolatos dolgokat pedig határozottan érdekesnek találtam: a lebomló pelenkától kezdve az éjszaka is működő napelemekig...

Már csak az van hátra, hogy a kiadásról ejtsek pár szót. A borító az egész egyszerűen telitalálat. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de őszintén gratulálok neki. Nem gyakran fordul elő, hogy egy könyv borítói közül a magyar sikerül a legjobban, de most ez a helyzet - a goodreadsen megnézhettek pár külföldi kiadást. Szerintem a cím is találó, pláne hogy a könyv elején egy Proust idézet szerepel. Egyetlen negatívum a sok gépelési hiba - ugyan láttam már rosszabbat, de azért jót tett volna a szövegnek, ha még egyszer átfésülik.

Nos, remélem azért akadtak páran, akik végigolvasták ezt a kicsit hosszúra sikerült posztot, és nem dőltek ki félúton - és néhányukat tán még arra is sikerült rávennem, hogy elolvassák ezt a regényt :) Szerintem mindenképpen érdemes belevágni, én biztos újraolvasom még legalább egyszer, mert fúrja az oldalam, milyen, ha kronologice haladok...

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad

Libri Kiadó, 2013.

Fordította: Simon Márton

*Egyébként a poszt címét is egy AC/DC szám szövegéből kölcsönöztem, a Rock And Roll Ain't Noise Pollution-ből, amit itt hallgathatsz meg. Én pedig megyek, és végighallgatom a legendás rock and roll csöndeket, mert azzal még adós vagyok...

Segíccség!

Na ilyen hülyeségről sem írtam még posztot. Legalábbis remélem. Nem, nem a még mindig zajló balhéról van szó :)

Arra kérném az ide tévedőket - és gondolok itt elsősorban azokra, akik viszonylag rendszeresen olvasnak -, hogy mondják már meg nekem, hogy olvasható-e így egyáltalán a szöveg, ha ilyen a sablon, látszik-e rendesen minden? Merthogy én totálisan belezúgtam ebbe az almás képbe, mert zöld, meg alma is van rajta, meg hát zöld, és történetesen alma is van rajta... (Mondom, bele vagyok zúgva.) Viszont kicsit sötét. Ha a linkeket világosra állítom, akkor meg szerintem hülyén néz ki. De mivel ideális esetben ezt a blogot nem magamnak írom, ezért elsősorban az számít, hogy Ti mit szóltok hozzá. Ha azt mondjátok, ez így nagyon nem oké, akkor találok más hátteret. És megpróbálom felkajtatni a képet, hogy berakhassam a gépen háttérnek :DD

Előre is köszönöm a válaszokat, azonkívül szép hétvégét mindenkinek, a nyírségiek meg ássák elő a macis flanelpizsit meg a tundrabugyit, most olvastam hogy vasárnap éjjel csúnya nagy hideg lesz.

Fegyencedzés

E. M. Nathanson: A piszkos tizenkettő

Íme egy háborús regény, ami minden, csak nem háborús regény :) Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert hiszen a második világháború idején játszódik, sőt, a regény végén, cirka húsz oldalon (a hatszázból...) valóban történik némi németaprítás Rennes környékén. Csakhogy baromira nem ez a lényeg, és épp ezért van az, hogy a könyv, és a belőle készült film alig-alig hasonlít egymásra.

Tehát a történetünk azzal kezdődik, hogy Reisman százados 1944-ben kap egy különleges feladatot, amihez ki kell választania 12 fegyencet - halálra ítélteket, illetve olyanokat, akiknek hosszú-hosszú büntetést szabtak ki, azaz nem nagyon van veszítenivalójuk. Össze is szed egy válogatott bandát, aztán fölcuccolnak, és egy kastély parkjában ütnek tanyát, ahol kőkemény edzésbe kezdenek. Úgy dióhéjban ennyi. De ha tényleg csak ennyi lenne, nem lenne valami hű de izgalmas könyv, valljuk be őszintén :)

Szerencsénkre azonban Nathanson nagyon ért a karakterek kidolgozásához. Nem ismerünk meg mindenkit, illetve nem ugyanolyan mélységben, viszont azt ki lehet jelenteni, hogy minden szereplő egy külön egyéniség. Ott van mindjárt a százados a zavaros gyerekkorával, és a katonai múltjával. Kapunk egy hencegő pasast, aki minden alkalmat megragad, hogy eljátszhassa: ő a király, de fél pillanat alatt maga alá csinál, ha meglát egy bizonyos őrt. Van egy fekete ex-tisztünk, Napoleon White, aki dühös az egész világra, meg egy rasszista állat, akivel rendszeresen összeakasztják a bajuszt. De van itt ute indián, szentfazék, latino szakács, meg amit akarsz. Az ő történeteik, és az, ahogy szép lassan újra egész emberekké, összetartó csapattá válnak, ez az, ami érdekessé teszi ezt a regényt. Tudom, hogy mindaz, amit itt most leírtam, nem hangzik valami lelkesítően, de higgyétek el, ez egy baromi jó könyv, én biztos újraolvasom még.

És akkor a film. Az a helyzet, hogy én még régebben láttam vagy kétszer-háromszor, és nagyon szerettem, de mostanra kábé semmi emlékem nem maradt róla, úgyhogy tegnapelőtt családilag újranéztük. Úgy nagyjából kétpercenként hördültem fel, hogy micsoda marhaság ez, egyáltalán nem is így van a könyvben, satöbbi satöbbi satöbbi... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz a film. Nem az. Sőt, egy nagyon jó kis háborús akciófilm, csak épp tök más, mint a könyv. Szóval ha azt hiszed, hogy mivel láttad a movie-t, már mindent tudsz a sztoriról, felhomályosítalak: tévedésben élsz :)

Eredeti cím: The Dirty Dozen

Zrínyi Katonai Kiadó, 1982.

Fordította: Félix Pál

A hőség, a könyvek meg a fülférgek

Hellósziaszevasz, van nálatok terasz?

Hű de rég jártam itt... Az az igazság, hogy az utóbbi időben inkább csak olvasni volt kedvem, viszont hogy írjak is a könyvekről, na ez a lehetőség egyáltalán nem csábított. Mivel mégse kenhetek mindent a Nesquik nyuszira - aki egyébként közeli, úgy is mondhatnám: kebelbarátom -, ezt most a hőségre fogom. Dögletes meleg volt, olyannyira dögletes, hogy napokig a gépet is csak egy-két órára kapcsoltam be késő este, mikor már hűvösebb volt (mert hát ugye a számítógép is fűt, száz fokban kinek hiányzik az, de most őszintén?). Node. Tegnap felnyomtam pár verset a másik blogra, imígyen szembesülvén a ténnyel, miszerint június közepe óta itten se kép, se hang. Ez pedig már mégiscsak gáz, ugye.

Az a korszakalkotóan zseniális ötletem támadt mert előttem még senki nem csinált hasonlót, uggyan dehhogy, hogy néhány sorban becses figyelmetekbe ajánlok pár könyvet, amit legutóbbi jelentkezésem óta olvastam, és erőst szerettem. Legyen mondjuk három könyv, ha már valamely - számomra rejtélyes - okból kifolyólag három a magyar igazság.

Kezdjünk egy könnyedebbel, Darvasi László Trapitijével. Egy csuda ez a könyv, nem tudom, lehet hogy az ifjabb olvasóknak tényleg kicsit hosszúnak tűnik, de én abszolút imádtam minden sorát, semmit se vennék el belőle. Vannak benne banyák, meg virágáruslány, meg egy újraköltött Piroska és a farkas, hogy mást ne mondjak. Egyetlen mellékhatása van: ahányszor eszembe jut, tökfőzelékre vágyom. Jó sokra.

A következő tippjem azoknak szól, akik komolyabb könyvre vágynak, ez pediglen A pestis, á la Albert Camus. Valamiért nagyon megszerettem. Tetszett, ahogy a betegségről írt, arról, ahogy leigáz egy várost és arról, hogy hogyan hat egy közösségre, ha kényszerűségből összezárják őket egy városban, falai közt a halálos kórral. Azt hiszem a wikin olvastam, hogy tulajdonképp Camus itt a háborúról írt. Nos, én ahhoz túl suttyó voltam, hogy erre magamtól rájöjjek, de ígérem, mikor újraolvasom (mert újraolvasom, az fix) majd erre is odafigyelek.

Végül jöjjön egy kis dráma. Olvastatok már Arthur Millert? Ha nem, hát tessék pótolni. Én egy olyan válogatást olvastam, amiben öt darab szerepelt, és azt kell mondjam: mindegyik tetszett. Nem egyforma mértékben, de hát na, mind jó volt. Nem volt unalmas, nem volt érthetetlen. Személyes kedvenceim A salemi boszorkányok volt, illetve a Közjáték Vichyben - előbbit gondolom nem nagyon kell bemutatni (egen, ez volt a mozifilm alapja), utóbbi pedig a második világháború idején játszódik és... és nem mondok róla többet, akit érdekel az a korszak és szereti a drámát, olvassa el.

Mármost csupán annyi van hátra, hogy megvilágítsam a címben szereplő harmadik tétel - úgyismint fülféreg -, ittlétének okát. Na hát az meg a cseri hibája, aki nemrég írt egy karcot a molyon errül. Hogy hát ugye ez a lenyűgözően gusztustalan elnevezés (a szolidabb verzió, alias dallamtapadás olyan uncsi, hogy nem vagyok hajlandó azt használni) nem mást jelent, mint az ember fejében zümmögő random dallamokat. Én meg ma reggel úgy ébredtem, hogy egy Cutting Crew dal férgesedett a fülembe bele, amiről eszembe jutott a cseri karca, és kíváncsi lettem, hogy vajon hány dalt ad le egy nap a Nokedli Rádió FM 85.6, így aztán elkezdtem írni a naptáramba. Szerintem át fogok csúszni a szomszédos nap rubrikáiba, mert máris 13-nál tartok, pedig még alig múlt dél, és egyet vagy kettőt így is elfeledtem felírni... Egyébként jelenleg ezt dúdolom, meg még riszálok is kissé, igen, széken ülve is tudok.

Na. Remélhetőleg most már visszatér az írhatnékom, és hamarosan lesznek rendes unalmas posztok is. Addig is legyetek jók ha tudtok, és élvezzétek a nyarat, már nem sok van belőle. Pápuszi

A szerelmes Kafka

Jacqueline Raoul-Duval: Kafka, az örök vőlegény

Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Amolyan 'minek nevezzelek?' típusú gondban. Elvileg regény, ugyanakkor telis-teli van pakolva levél- és naplórészletekkel, néha pedig olyan, mintha tankönyvet olvasna az ember. Egy nagyon jól megírt tankönyvet. Mert bármilyen kategóriába szuszakoljuk is be, az biztos, hogy abszolút olvasmányos, gördülékeny stílusban íródott. És még érdekes is. Ha érdekel Kafka, és még nem olvastál róla semmi komolyabb életrajzot, vagy ha szívesen olvasnál egy furcsa, különc író szerelmeiről, ez a te könyved. Feltételezem, hogy azok, akik már alaposabban utánajártak K. életének, nem sok újdonságot találnak ebben a vékonyka kötetben.

Ami magát Kafkát illeti... hát, én bizony vele is gondban vagyok :) Nem tudom eldönteni, hogy utáljam, vagy kedveljem. De ha eszembe jut egy kislány, meg az ő babája, utóbbi felé billen a mérleg, olvassátok csak:

Az ősz eleje langyos és napfényes volt. Franz egészen a növénykertig elsétált; élvezettel szívta be a hársfaillatot, végigjárta a trópusi üvegházakat, figyelte a lomb színváltásait, a csendes sétányokon hallotta az első elszáradt levelek roppanását a léptei nyomán.

Egyik nap, amint a park rácsos kapuján kilépett, zokogó kislányt pillantott meg. Odament hozzá. Szép, fehér bőrű, piros arcú szőke kislány volt, amilyen ritkaság arrafelé. Megkérdezte tőle:

- Miért sírsz?

- Elvesztettem a babámat.

- Dehogy vesztetted - mondja Franz.

- Megtaláltad?

- Nem, nem, nem találtam meg; elutazott a babád.

- Honnan tudod?

- Levelet kaptam tőle.

- Mutasd.

- Otthon hagytam; de ha akarod, holnap háromkor elhozom neked. Ide, a padhoz.

- Hogy hívnak?

- Franznak. És téged?

- Malunak.

Hazafelé menet Franz azon töpreng, vajon Ottla mit mondana idősebbik kislányának, ha balszerencséjére elvesztené a babáját, Lolottét, amelyet még legmélyebb álmában is magához szorít.

Másnap a megadott időben Malu és Franz találkozik a padnál. Franz kalapot emelve köszönti a kislányt, és átnyújt neki egy borítékot, amelyen rajta van a neve meg egy használt bélyeg.

Malu vállat von:

- Nem tudok olvasni.

Franz felolvassa neki. A baba e szavakkal fejezte be levelét: "Sok puszit küldök neked, és mindennap írok."

Malu elgondolkodik, azután megkérdi:

- Akkor holnap másik levelet hozol?

Másnap és a következő napokon Franz újabb levelet vitt a kislánynak. Malu dobogó szívvel hallgatta a felolvasást: a babája színházba, moziba, cirkuszba, operába ment, Bécsbe, Párizsba, lovagolt, táncolt, zenekari kísérettel énekelt, szédítő volt.

Egy szó mint száz: én szerettem olvasni. Kicsit furcsa felépítésű volt ugyan, de azért lehetett követni, és nekem személy szerint sok újat tudott mondani (hol van már a tavalyi hó, meg a középiskolai irodalom óra...).

Eredeti cím: Kafka, l'éternel fiancé

Ab Ovo, 2012.

Fordította: Szoboszlai Margit

U.i. Az angol kiadás borítója irtóra tetszik.

Habemus papam

Alois Uhl: Pápák gyermekei

Annyira szomorú ez így. Itt egy tök érdekes korszak, ezen belül egy szintén tök érdekes téma, és mindez olyan borzalmas tálalásban, hogy jajj. Azt elképzelni se merem, hogy mennyi kutatás áll mögötte, amiért le a kalappal a szerző előtt, de jó lett volna, ha talál egy szerzőtársat, aki tud írni. Olvasmányosan. Élvezhetően.

Ez a könyv a reneszánsz kori pápák gyerekeiről szól, közülük is főleg azokról, akik bizonyítottan pápák sarjai. Amit jónak tartok benne, az egyrészt a felépítés. Előbb körülnézünk egy kicsit a reneszánsz korban, aztán szépen sorban megismerkedünk a pápákkal és szülötteikkel, végül a témával kapcsolatos irodalmat tekintjük át röviden. Ez így teljesen logikus. A másik dolog, amiért jár a piros pont Uhlnak, az az, hogy nem ítélkezik, és hogy igyekszik a tényekre koncentrálni.

Hogy mi a rossz? Sokszor zavaros. Össze-vissza dobálózik a nevekkel - a pápákat hol polgári nevükön, hol a pápaként választott nevükön említi, mindezt úgy váltogatva, hogy egy idő után már meg se kíséreltem rájönni, most akkor például Leóban tulajdonképpen kit is tisztelhetek. Az egyetlen, akit sikerült megjegyeznem, az Rodrigo Borgia, alias VI. Sándor. Szerintem őt is csak azért, mert népes családjának hála róla esett talán a legtöbb szó. Biztos sokan vannak, akiknek ez nem jelent gondot, nekem igen. Nem kaptam vallásos nevelést, a tudásom ezen a téren a béka hátsóbbik fele alatt van. Jó lett volna, ha úgy írják meg ezt a könyvet, hogy a hozzám hasonlók is tudják követni.

Aztán ott van a stílus. Legtöbbször taplószáraz, egymás után hajigált életrajzi adatokból áll, amit megintcsak nem nagyon lehet követni. De még ez a jobbik eset. Időnként ugyanis valami humorosnak, játékosnak szánt stílusban ír le egy-egy eseményt, nem túl nagy sikerrel. Nem, sajnálom, de nagyon nem tud nekünk, egyszerű népeknek írni. Maga a kiadás sem tartozik a legigényesebbek közé, sok benne a hiba.

Mindezek ellenére, ha érdekel a téma, feltétlenül próbálkozz meg vele, mivel amennyire látom, magyar nyelven más könyv nem jelent meg erről. Ha valamennyivel informáltabb vagy vallási téren, mint én, valószínűleg fogyaszthatóbb is lesz.

Eredeti cím: Papstkinder

General Press

Fordította: Sütő Gyöngyi

Pink csokréta díj

Nikkincs bloggerinától kaptam egy ilyen kislányos-csokros díjat, amit ezúton is köszönök :)

Most pedig fel kéne sorolnom 4 bloggert, akinek kevesebb mint 200 feliratkozója van, és általnyújtani a díjat. De ezt a szabályt én most megszegem. Egyrészt nem is nagyon tudom, kik kapták meg eddig - a napokban több helyütt is belefutottam, de hogy pontosan hol, arról már fogalmam sincs -, másrészt úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli, aki energiát feccöl a blogolásba. Sablonnal vacakolunk, órákat ülünk a bejegyzések fölött, amiket mi magunk írunk, mert lopkodós bloggert én személy szerint nem ismerek, kommentekre válaszolunk, satöbbi, szóval egy csomó időt és energiát áldozunk rá. Tehát: fogadjátok tőlem szeretettel ezt a hajpántos kislányt, mindahányan. L'Oréal.

Leányvásár

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ez a könyv olyannyira alapmű, hogy már szinte semmi újat nem lehet róla elmondani. Tele van vele az internet, írtak róla hivatásos kritikusok, bloggerek, beszélt róla a legjobb barátnő, a szomszéd néni, az akárki. Egyvalamit azonban még senki nem mesélt el erről a könyvről, ez pedig az én személyes, elfogult kis véleményem a regényről. És mivel az egyik legkedvesebb történetemről van szó, muszáj írnom róla pár sort itt, akkor is, ha mindenkinek a könyökén csöpög már kifelé Eliza Bennet és Mr. Darcy. Legfeljebb senki nem olvassa el, mit írtam :)

Viszonylag későn - értsd: húszas éveim elején - találtam rá erre a sztorira, majdhogynem véletlenül. A tévében adták a hat részes BBC-s sorozatot, és gondoltam belenézek, hátha jó. Ha jól emlékszem, nagyjából az első rész felénél tartottunk, mikor mint az őrült rohantam a polchoz, hogy feltúrjam egy üres kazettáért, azt bevágtam a magnóba, és miközben guvadt szemmel figyeltem a folytatást, azért szidtam magam, hogy nem kezdtem mindjárt az elejétől rögzíteni... Szerettem, a jó ég tudja, hányszor néztem végig, jóval később egy vagyonért megvettem dvd-n (amiről kiderült, hogy hibás, de olyan sokára, hogy már nem lehetett kicserélni. ez a méreg, nem a cián), és persze nagyon el akartam olvasni. Akkoriban még nem jártam könyvtárba, itthon nem volt meg, megvenni nem volt pénzem. Viszont megtaláltam a MEK-en. Odazsibbadtam a székre, olyan szinten elgémberedtem, hogy minden mozdulat fájt, de megérte. Elolvastam, egyhuzamban. És a mai napig emlékszem, mennyire örültem, hogy a szöveg egyes részeit szó szerint átvették a sorozatban. Aztán pár évvel később meglett a könyv is, egy kicsit roggyant, kopott, de praktikus vászonkönyvjelzős példány (nem tudom, említettem-e már, de ezek a kis könyvjelzők a gyengéim). Azóta időről időre előveszem.

F: bundleofbooks.org

Azt, hogy mit szeretek ebben a regényben, nagyon könnyű összefoglalni: a szereplőket. Szeretem Eliza csipkelődő modorát, ahogy Mr. Bennet ugratja a feleségét, Mrs. Bennet rikácsolását és idegeit, sőt, még Mr. Collinst is, mert ahol ő megjelenik, ott a röhögés garantált. Vannak megfontolt, okos szereplők és olyanok is, akiknek világítana a szájában a Negro. Vannak sokan, akiket lehet szeretni, és vannak páran, akiket csakis utálni lehet. Egész egyszerűen tökéletesen vannak összeválogatva, ennyi. Az már egy kicsit problémásabb, hogy kiből mennyit kapunk - megvallom őszintén, azt a részt, ami egy kicsit hosszasabban taglalja Lydia sorsát, unni szoktam, bár ennek talán az az oka, hogy az egész regényben őt utálom a legjobban, és minden egyes alkalommal elcsodálkozom azon, hogy soha senki nem pofozza fel. De hát ők a 19. századi Anglia nemesemberei, én meg egy betemetett szemétlerakóra épült lakótelepen nőttem fel - kicsit más a hátterünk/vérmérsékletünk :D

Amit első alkalommal furcsállottam, az a párbeszédek ritkasága. Pedig tulajdonképpen nem is olyan ritkák azok, csak nem gondolatjelek mögött, hanem hosszú bekezdések sorai között bujkálnak. És azt hiszem, jobb is így. Megpróbáltátok már elképzelni, milyen lett volna, ha minden diskurzust szórul szóra leírt volna Austen néni? Én azt hiszem, szörnyen unalmas lenne. Így csak a lényeget kapjuk meg, a hatsoros udvarias körülírások nélkül.

Azt hiszem, többször olvastam mások véleményében azt, hogy ez a könyv unalmas. Úgy gondolom, lehet benne némi igazság, hiszen mindenkinek más az ízlése. Elhiszem, hogy vannak, akiknek ez a történet túl lassan csordogál, ráadásul nem is nagyon szól másról, mint a nemes hölgyek férjvadászásáról. Társadalomkritika is van benne, persze, de az sem olyasmi, amire az izgalmas szót használnám :) Szóval akik a pörgős sztorikat szeretik, és idegbajt kapnak attól, ha néha oldalakon keresztül nem történik semmi, biztos unják ezt a regényt. Meg az összes többi Austen regényt. Ami engem illet, cirka ötödszöri olvasásra is faltam az oldalakat, és ugyanúgy élveztem, de tényleg pont ugyanúgy, mint első alkalommal. Mert megnevettet, mert kikapcsol, és mert lapozgatás közben az utolsó olvasás óta rátelepedett por mellett egy kis rózsaszín ködöt is a szemembe fúj, és ez néha nagyon jól tud esni.

F: zummer.blogspot.com

U.i. Mint az a fentebbiekből sejthető, a BBC-s 1995-ös sorozatot erősen ajánlom. Láttam a 2005-ös mozis verziót is, az se volt éppen rossz, de engem baromira idegesített benne az állandó vihorászás. Viszont a forgatási helyszínek, anyám, hát már azért megéri megnézni...

U.u.i. Most vettem észre, hogy gyakorlatilag semmit nem írtam a könyv tartalmáról. De már nem is fogok :P Aki már olvasta, bizonyára nem igényli, aki még nem, az seperc alatt talál hozzá elmés-nemes fülszöveget :)

Eredeti cím: Pride and Prejudice

Európa Könyvkiadó, 1958.

Fordította: Szenczi Miklós

Zombie News

Mira Grant: Feed - Etetés

Wow. Ha akár csak egy évvel ezelőtt is azt mondja nekem valaki, hogy zombis regényt fogok olvasni, hát simán a képébe röhögök. Valahogy a természetfölötti lények ezen csoportja sosem érdekelt igazán. Jó, persze, megnéztem a Zombieland-et, és jól szórakoztam rajta, de ez is csak Woody Harrelsonnak köszönhető :)

Aztán jött ez a könyv, egyre több érdekes értékelést olvastam róla - és ezzel egyenes arányban egyre kíváncsibb lettem. Később pedig úgy alakult, hogy Lobo játékot hirdetett a blogján, és ez volt a nyeremény. Játszottam, és nagyon meg akartam nyerni. És vagyok akkora piszok mázlista, hogy így is lett. Lobo, ha ezt most olvasod: köszönöm. Már akkor is borzasztóan örültem, mikor megnyertem, de most aztán annyira örülök, hogy... hogy... hogy nagyon.

Azt már tudtam előre, hogy nem egy szimpla "feltámadtak a holtak és meg akarnak enni minket, jujj fussunk, jujj lőjük már le őket" sztori lesz, ezért is érdekelt annyira. De azért erre nem számítottam. És hogy mennyire szeretek így pofára esni, arra nincs is szó :) Mert ez a történet nemcsak a nyöszörgő-csoszogó élőhalottakról szól, hanem a testvéri szeretetről, a barátságról és a politika, meg a tudósítás árnyoldaláról is.

Nem akarok túl hosszan regélni a sztoriról, a lényeg annyi, hogy 2014-ben elszabadult egy vírus, amitől az emberek java része hirtelen nagy rajongója lett a friss emberhusinak. 2039-re, amikor történetünk kezdődik, a túlélők már megtanultak együtt élni a ténnyel, hogy bármikor uzsonna lehet belőlük. Namost, van egy bloggercsapatunk, akik lehetőséget kapnak rá, hogy végigkísérjenek egy szenátort az elnökválasztási kampányán. Ebben a bizonyos csapatban pedig van egy testvérpár, Georgia és Shaun Mason, akik akkor sem lehetnének jobban összenőve, ha sziámi ikrek lennének. George, az elbeszélőnk a komoly, óvatos tudósító, aki bármit megtenne, hogy kiderítse az igazságot. Az öccse, Shaun pedig egy irwin, ami jelen esetben kábé annyit tesz, hogy a zombiirtás a kedvenc hobbija - a kezdő jelenetben egy hokiütővel piszkálgat egy élőhalottat, halálra idegesítve ezzel a nővérét. Ők, és a verselő technikusuk, Buffy belekeverednek egy csúnya politikai összeesküvésbe.

Zombik ide vagy oda, szerintem ez a könyv annyira horror, amennyire én húsvéti nyuszi. Ez kérem egy politikai thriller, méghozzá nem is akármilyen. Volt ugyan egy fordulat, amit már jóval előbb kitaláltam, mint kellett volna, de még így is, max félórára bírtam letenni. Mármost lehet, hogy csak azért izgultam halálra magam, mert amúgy mostanában nem sok thrillert (vagy horrort, vagy krimit) olvasok, de ezt nem nagyon hiszem.

A világ felépítése szerintem jó. Szépen el van magyarázva, hogy honnan jött, és hogy terjedt el a vírus - és hogyan hatott ez a biztonságtechnika fejlődésére és az otthonülő életmód népszerűségére... A legijesztőbb az egészben az, hogy a dolog orvosi része tök hihető. Annyira azért én sem vagyok elvarázsolt, hogy elhiggyem: a holtak egyszer majd feltámadnak és elkezdenek utánunk kajtatni szaftos porcikáink után nyújtózva, de azt bármikor elhiszem, hogy egy emberi mulasztásnak/hülyeségnek köszönhetően egyszer rászabadulhat a világra valami borzalmas betegség. A történelem útja elődeink rossz döntéseivel van kikövezve. Szóval nem lennék túlzottan meglepve. De ha így nézne ki a dolog, mint ebben a könyvben, akkor már inkább háborúzom az ivóvízkészletért.

Egy-két dolgot azért hiányoltam. Szóba kerültek a mezőgazdasági területek, az állattenyésztés, az iskolák, vagy hogy milyen macerás bejutni egy épületbe és hogy hányféle módon iktatják ki a fertőzötteket. De. Először is, többször szóba kerül, hogy a Mason testvérek generációja, meg a még fiatalabbak nincsenek hozzászokva a tömeghez, félnek tőle, hiszen minél több az ember, annál nagyobb a fertőzésveszély. Ugyanakkor járnak iskolába. Egy iskolában pedig általában sok gyerek van. Tehát akkor hogy is van ez, hogy nincsenek hozzászokva a nagyobb csoportokhoz? Aztán ott van ez az otthonülős dolog. Miből élnek, ha nem mennek el otthonról - és nem is bloggerek? Honnan veszik az ételt? Hol és kik gyártják le a rengeteg elektronikus kütyüt, miegyebet? Talán csak én vagyok túl szőrözős, de érdekelnének a válaszok.

Aztán ott van Georgia és Shaun. Akárhogy gondolkozom rajta, ilyen szépen megírt testvéri kapcsolatot eddig életemben egyszer olvastam, Rob Thurman Éjvilág c. könyvében. És igazából ők ketten tehetnek róla, hogy annyira szerettem ezt a regényt. Hogy mi lesz a szenátorral, sikeres lesz-e a kampánya, ezt igazából pont leszartam. Engem az érdekelt, hogy mi lesz ezzel a két elszánt testvérrel, miattuk izgultam, együtt nevettem és együtt gyászoltam velük. Ők tették különlegessé a könyvet, és ők tehetnek róla, hogy mikor a történet végére értem, úgy éreztem magam, mint akit megcsócsáltak, kiköptek és az aszfaltba tiportak. 

Regélhetnék még a gépelési hibákról, vagy arról hogy mennyire idegesített a "Vow!" szócska, meg még sok egyéb dologról, de nincs kedvem. Mint minden könyvnek, ennek is vannak hiányosságai, hibái, de ezekkel együtt is szerettem. És kíváncsi leszek a trilógia további két részére is, bár ha meggebedsz is, kedves Mira, ilyen jó akkor sem lesz, ezt már most tudom.

Eredeti cím: Feed

Fordította: Antoni Rita

Lazi Könyvkiadó, 2012.

Festett hangok

Ezt a posztot már akkor tervbe vettem, mikor elindítottam a pemzli rovatot, de valahogy sosem tűnt alkalmasnak az idő a megalkotására. Mostanáig.

Tegnap a Murr kandúr életszemlélete c. könyvet ajánlottam becses figyelmetekbe, és ez a könyv telis-tele van hangszerekkel. Nagy részükről még csak nem is hallottam korábban. Viszont olvasás közben gyakran eszembe jutott az egyik kedvenc festményem, John White Alexander A Ray of Sunlight c. képe, amiről viszont az jutott eszembe, hogy akár meg is kreálhatnám végre ezt a hangszeres-festményes bejegyzést. Úgyhogy íme egy kis válogatás azokból a képekből, amiken a zenélés van a középpontban. Jó nézelődést :)

Fenti kép: Sir Henry Raeburn - The Marchioness of Northampton, Playing a Harp

Hermann Seeger - Music in the Dunes

John William Godward - Sweet Sounds

Thomas Wilmer Dewing - The Piano

William A. Breakspeare - The Reluctant Pianist

Balra: Thomas Wilmer Dewing - Lady with a Lute

Jobbra: John White Alexander - A Ray of Sunlight

(A képeket az images.google.com segített levadászni.)

Ergo bibamus!

E.T.A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete

valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza

Ha jól rémlik, húsvét táján olvastam ki ezt a könyvet, szóval emlékeim már nem éppen harmatfrissek, de mindenképpen írni akartam pár sort róla a blogon. Mert ez egy furcsa könyv, amit érdemes elolvasni, amennyiben az ember szereti a hibbant szereplőket, vagy a macskákat, vagy a zenét...

De lássuk mivel is van dolgunk. Ez egy - sajnálatos módon - befejezetlen regény első két része, ahol felváltva olvashatjuk Murr kandúr önéletírását és Kreisler életrajzát, vagy valami affélét - a mókás az a dologban, hogy mindkettő töredezett, mintha elveszett volna néhány lap, a maradék meg összekeveredett volna.

Nekem eleinte Murr sztorizása tetszett jobban, de be kell valljam, ez később jelentékenyen megváltozott, mondhatni kissé untam kandúrunk hosszas fejtegetéseit. Macskafanok viszont biztos végig élveznék :) Végigkövethetjük ahogy szertelen kölyökből tanult ifjú lesz, ott vagyunk mikor először szerelmes lesz, mikor összebarátkozik egy kutyával, vagy épp mikor egy macskabandához csapódik. Az ő története szerintem nagyjából kerek is így, a befejező rész nélkül.

Olvasás közben egyébként gyakran eszembe jutott Sam Savage Firmin c. regénye, ott egy patkány viselkedett emberként, itt meg a cinyók (ráadásul egy koponyadudor-tudós is szóba kerül, akárcsak Firminnél). Ha a rágcsálós sztorit szeretted, akkor valószínűleg ez is tetszeni fog.

(Ami viszont zavarba ejtett, méghozzá nem is kicsit, az az, hogy Murr imád szalonnát meg kolbászt enni. Viszont én úgy tudom, hogy a macskáknak nem szabad disznószármazékot enniök. Rosszul tudom?)

Ami a karmester történetét illeti... hát nézzük csak. Van egy hercegünk, aki nem is igazán herceg, és aki szeret álruhában mászkálni, és nem veszi észre, hogy bármit aggat magára, mindenki felismeri. Van egy fia, aki agyilag zokni, és aki szeret madarakat durrantani szét a játékágyújával vagy mivel. Van egy roggyant idegrendszerű hercegkisasszonyunk, aki hobbiszinten ájuldozik. És hát hercegünknek felesége is van, de ő nem sokat szerepel, annyit azonban megállapíthatunk, hogy a terhelt családtagok számát figyelembe véve élete nem valami irigylésre méltó... Van aztán egy törtető nőszemély - ha jól emlékszem kulcsárnő -, meg az ő dalos pacsirta típusú lánykája. Johannes, mint egyes számú hősszerelmes, és az ő egykori tanára, Ábrahám mester. Hektor herceg, a kettes számú hősszerelmes, aki biztos ami ziher alapon két vasat tart a tűzbe. Mindehhez vegyünk még hozzá egy pityókás szerzetest (az ő kedvenc mondását vettem kölcsön a bejegyzés címéhez), és az ő rendtársait. Úgy nagyjából ők a főbb szereplők :) Azt már szerintem mindenki el tudja képzelni, micsoda kavarások származhatnak abból, ha egy ilyen csapatot összeeresztenek.

Itt már azért hiányzik a folytatás... mondanám, hogy simán kikövetkeztethető, hogy pontosan mi is lett volna a vége, ha elkészül, de... szóval az van, hogy olyan csavarok vannak a történetben, hogy én már igazán semmiben sem vagyok biztos. Ugyanakkor jó móka azon agyalni, hogy te hogyan fejeznéd be a regényt.

Amit nagyon szerettem ebben a könyvben, az az író humora. Nem az a sírva röhögős fajta, ez inkább az az eset, amikor csöndesen mosolyogva konstatálod, hogy ez a Hoffmann, ez egy lökött fazon... Féltem, hogy nehezen vergődöm majd át rajta, de valami két-három nap alatt átszaladtam rajta. Jó volt. Nem kiemelkedően jó, de jó. Újraolvasós :)

Eredeti cím: Lebensansichten des Katers Murr

Fordította: Szabó Ede

Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.