Legszebbek mégis a nyírfaerdők...

Itt most néhány idézet következik a Nyugaton a helyzet változatlan c. könyvből. Nektek kedvcsinálónak, nekem emlékeztetőnek. Szerintem egyik sem spoileres.

"Csodálatos, gondolattalan órák ezek. Fölöttünk kéklik az ég. A láthatáron napsugárban fürdő rögzített, sárga léggömbök s az elhárító ágyúk lövedékeinek fehér felhőcskéi. Néha kéve alakban törnek fölfelé, amikor egy repülőt üldöznek.

A front tompa moraját csak mint nagyon távoli vihart halljuk. A mellettünk elzizzenő poszméhek hangosabbak nála.

És körülöttünk mindenfelé a virágos rét. A fűszálak gyöngéd bugái ringatóznak, káposztalepkék röpködnek, libegnek a vénasszonyok nyarának lágy, meleg szellőjében, leveleket és újságokat olvasunk, füstölünk, lekapjuk a sapkánkat, és magunk mellé tesszük, a szél játszadozik hajunkkal, szavainkkal és gondolatainkkal.

A három kis bódé ott áll a ragyogó piros pipacsok között.

Térdünkre rakjuk a margarinos bödön födelét. Nagyszerű asztal a skatjátékhoz. Kropp magánál hordja a kártyát. Minden játszma után beszúrunk egy kis ramslit. A világ végéig elülnénk így."

"Kropp ellenben gondolkozó fő. Azt indítványozza, hogy a hadüzenet legyen afféle népünnepély, belépőjegyekkel és muzsikával, mint a bikaviadal. Az arénában a két ország miniszterei és tábornokai fürdőnadrágban, dorongokkal fölfegyverkezve menjenek neki egymásnak. Aki életben marad, annak az országa győzött. Ez egyszerűbb és jobb volna, mint a mostani háború, amelyben nem azok harcolnak egymással, akiknek kellene."

"A front kalitka, ahol az embernek idegesen kell várnia arra, ami történni fog. A gránátok röppályájának rácsa alatt fekszünk, s a bizonytalanság feszültségében élünk. Fölöttünk a véletlen lebeg. Ha egy lövedék jön, lebújhatok, ennyi az egész; hogy hova csap be, azt nem tudhatom pontosan, és nem is változtathatok rajta semmit.

Ez a véletlen az, ami közönyössé tesz bennünket. Néhány hónappal ezelőtt egy föld alatti fedezékben ültem, és skatot játszottam; egy idő múlva fölálltam, s elmentem, hogy meglátogassam egy másik fedezékben levő ismerőseimet. Mire visszajöttem, az elsőnek nyoma sem volt már, egy súlyos találat széttiporta. Visszamentem a másodikba, s éppen jókor érkeztem, hogy segítsek kiásni. Közben beomlott.

Éppoly véletlenül, mint ahogy eltalálnak, életben is maradhatok. A gránátbiztos fedezékben rapityává téphetnek, s a szabad mezőn sértetlenül állhatok tíz óra hosszat pergőtűzben. Minden katonát csak ezer véletlen tarthat életben. És minden katona hisz és bízik a véletlenben."

"Egy egész délelőttön át két lepke játszadozik az árkunk előtt. Citromlepkék, sárga szárnyukon piros pontok. Ugyan mi szél hozhatta őket erre? Semmiféle növény, semmiféle virág nincs itt sehol. Megpihennek egy koponya fogain. Éppen ilyen gondtalanok a madarak is, régóta megszokták a háborút. A két front közt minden reggel pacsirták szállnak a magasba. Tavaly még a költésüket is megfigyelhettük, s föl is nevelték a fiókáikat."

"De legszebbek mégis a nyírfaerdők. Minden pillanatban változtatják a színüket. Most a legvilágosabb fehér színben csillognak a törzsek, selymesen és levegősen lebeg köztük a lombok pasztellzöldje; a következő pillanatban opáloskékre változik az egész, a háncs ezüstös színe elmossa a zöldet; de egy helyen tüstént majdnem feketévé mélyül a szín, ha felhő vonul át a nap előtt. S az árnyék kísértetként fut végig a most fakónak látszó törzsek között, s tovább a pusztán, a látóhatár felé; közben pedig a nyírfák már fehér nyelű, ünnepi zászlók gyanánt állanak az újra színeződő lomb aranyosvörös lobogásában."

"Látom sötét alakjukat. Szakálluk lobog a szélben. Semmit sem tudok róluk, csak azt, hogy foglyok, s éppen ez az, ami megráz. Az életük névtelen és bűntelen; ha többet tudnék róluk, hogy mi a nevük, hogyan élnek, mit várnak, mi nyomja a lelküket, akkor volna valami célja ennek a megrázkódtatásnak, s részvétté válhatnék bennem. De így csak a teremtett lények fájdalmát érzem bennük, az élet szörnyű szomorúságát s az emberek könyörtelenségét.

Egy parancs ellenségeinkké tette ezeket a csöndes alakokat; egy másik parancs barátainkká változtathatná. Valahol egy asztalon néhány ember, akit senki sem ismer közülünk, aláír valami okmányt, s aztán esztendőkig legfőbb célunkká válik az, amit a világ máskülönben megvetésével és legsúlyosabb büntetésével sújt. Ki tud itt még különbséget tenni, amikor ezeket a gyerekarcú, apostolszakállú, csöndes embereket látja! Minden altiszt gonoszabb ellensége a regrutának, minden tanár a diáknak, mint ők nekünk. És mégis újra rájuk lőnénk, ők meg miránk, ha szabadok volnának.

Megijedek: ezt nem szabad továbbgondolnom. Ez az út a mélységbe visz. Nincs még itt az ideje; de nem akarom elveszíteni ezt a gondolatot, megőrzöm, elzárom, amíg vége nincs a háborúnak. A szívem dobog: itt van a cél, a nagy, az egyszeri cél, amelyre a lövészárokban gondoltam, amelyet kerestem, mint életlehetőséget minden emberiességnek e katasztrófája után - vajon olyan feladat lesz ez a következő életre, amely méltó a borzalom éveihez?

Előszedem a cigarettáimat, mindegyiket kétfelé töröm, s odaadom az oroszoknak. Meghajolnak és rágyújtanak. Most egyik-másik arc közepén piros pont izzik. Megvigasztalnak ezek a pontok: mintha sötét falusi házak apró ablakai volnának, amelyek elárulják, hogy mögöttük menedéket adó szobák vannak."

"Nyúlik, nyúlik a hallgatás! Beszélek, beszélnem kell! Megszólítom hát a halottat. Elmondom neki:

- Bajtárs, nem akartalak megölni. Ha még egyszer beugranál ide, nem tenném meg, föltéve, hogy te is okosan viselkednél. De azelőtt csak egy gondolat, egy lehetőség voltál nekem, amely az agyamban élt, és elhatározást szült: ezt a lehetőséget döftem le. Csak most látom, hogy te is olyan ember vagy, mint én. Akkor a kézigránátjaidra, a szuronyodra, a fegyvereidre gondoltam - most a feleségedet látom, az arcodat, a közösségünket. Bocsáss meg, bajtárs! Ezt mindig későn látjuk meg. Miért nem mondják meg nekünk újra meg újra, hogy ti éppen olyan szegény kutyák vagytok, mint mi, hogy az anyátok éppen úgy aggódik, mint a miénk, és egyformán félünk a haláltól, és egyformán halunk meg, egyforma fájdalommal. Bocsáss meg, bajtárs, hogy is lehettél te az ellenségem! Ha ezt a fegyvert, ezt az egyenruhát ledobjuk, éppen úgy testvérem lehetnél, mint Kat és Albert. Végy el tőlem húsz esztendőt, bajtárs, és kelj fel; végy többet is, hisz úgysem tudom, mit kezdjek vele!"