2012. június 13., szerda

Én félnék

Niccoló Ammaniti: Én nem félek

Michele egy kilencéves kisfiú Acqua Traverséből, egy kis olasz faluból - ha lehet egyáltalán falunak nevezni azt a négy kopott házból és egy szál kúriából álló kis porfészket. Tombol a nyár, körös-körül aranyló búzatáblák perzselődnek a napon, ifjú hősünk pedig a szomszéd gyerekekkel és a kishúgával bandázik: bringáznak, fociznak, versenyeznek, hogy ki ér fel előbb a dombra - szóval élvezik a vakációt. Aztán egy nap Michele játék közben egy szörnyű titokra bukkan.

Tetszik ennek a könyvnek a címe. Szinte hallom, ahogy ez a kisfiú dacosan kijelenti "Én nem félek", miközben versenyt remeg a szája széle a térdével. Persze, hogy fél. Fél attól, amit felfedezett, a szörnyektől és boszorkányoktól, amik csak a fantáziájában élnek és a nagyon is létező rémektől. Fél a szülei haragjától, és attól, hogy valaki felfedezi a titkát - márpedig arról nem tudhat senki, az csakis az övé, hiszen ő talált rá először...

Hatásos - azt hiszem, ez a szó illik legjobban erre a regényre. Ideget borzol, elgondolkodtat, nagy néha mosolyt fakaszt. Míg olvastam, megállás nélkül vitáztam magammal: azért fohászkodtam, hogy Michele tegye  meg azt, amit a helyében bármelyik felnőtt tenne, aztán letorkoltam magam, mert hát a mindenségit, ő még csak egy kisfiú, fel se fogja igazán, mi történik körülötte. Látja, de nem érti. Csak annyit érez, hogy valami nagyon nem stimmel. És próbál segíteni. 

Az a legszörnyűbb ebben a történetben, hogy bármikor előfordulhat a való életben is hasonló. Az emberek bármire képesek, pláne ha pénzről van szó. Talán furcsa, de mikor a könyv befejezése után az olvasottakon gondolkoztam, Csokonai jutott eszembe, pontosabban az ő egyik versének két sora, amit ha jól emlékszem középiskolában meg is kellett tanulni:
"Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle."
Én sem a Rothschild család sarja vagyok, tisztában vagyok vele, milyen rossz csórónak lenni. De vannak esetek, amikor a szegénység sem szolgálhat mentségként. Ez a könyv az egyik ilyen esetet írja le, nem is akárhogy. Olvassátok.


Hogy véletlenül se tűnjék végtelen dicshimnusznak e bejegyzés, megjegyzem: apró szépséghibák azért előfordulnak a könyvben: időnként elcsúsznak a vesszők, és a "kiáltottam suttogva" kifejezést kissé szerencsétlennek érzem, de amúgy teljesen rendben van ez a kiadás. Egy dolog van, ami nagyon zavart: egyszerűen nem tudom elképzelni, milyen házban lakik Michele és a családja. Mert nem emlékszem rá, hogy emeletes házat említett volna. Lépcső az van, az stimmt (mármint a bejárati ajtó előtt). De a 'gyerekszoba' az ebédlő-konyha-nappali kombóra nyílik, és egyébként is, nekem teljesen úgy tűnt, hogy ez egy szegényes, földszintes kis épület. De akkor hogy a nyavalyába állhat be a gyerekek ablaka alá a teherautó úgy, hogy még a ponyvatető is annyival alatta legyen, hogy jó nagyot kelljen ugorni rá? Azért egy teherautó nem egy alacsony jószág... Tudom apróság, és nem kéne rajta fennakadni, de engem sikerült kizökkentenie a ritmusból.

+ Film is van, itt a leírás a Porton és az IMDb-n. Én még nem láttam, de ha valamikor belebotlok, megnézem.









Eredeti cím: Io non ho paura
Európa Könyvkiadó, 2008.
Fordította: Matolcsi Balázs

Képek forrása: borítóbúzatáblaposzter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése