2012. július 8., vasárnap

Egy lányról

Laurie Graham: A nagy férjvadászat

Poppy Minkellel tizenöt éves korában találkozunk először. Anyja és nagynénje füllekötő bandázs viselésére kényszeríti, bőrfehérítő krémmel kenegeti a nyakát, és minden egyéb módon azon vannak, hogy megfelelő feleséganyagot gyúrjanak belőle. Ám azon a napon, mikor bekapcsolódunk életébe, minden megváltozik. Édesapja meghal, ő pedig elégeti a füllekötőit. Anyja is meggondolja magát: nem kell már férjhez mennie, sokkal jobb lenne, ha otthon maradna, és gondozná megözvegyült, rém elkeseredett anyukáját. Ez tehát a kezdet, innentől Poppy élete csupa kaland: megfordul Párizsban, a francia tengerparton, egy angol vidéki kastélyban, túlél két háborút, és mindeközben rendíthetetlenül rajong saját magáért.

Azt hiszem, ez amolyan kánikulakönyv. Strandkönyv. Most, ebben a melegben elvoltam vele, de nem vagyok benne biztos, hogy télen nem hajigáltam volna ki az ablakon. A hátoldalon az Independent azt írja, Nick Hornby szellemességét fedezték fel benne, meg Helen Fielding humorát. Atyaég, nagyon remélem, hogy Hornby ennél jobb. Olvasmányos könyv, szó se róla, de egyetlen egyszer nem sikerült nevetnem rajta. Még csak mosolyogni se.

A fülszöveg (ami gyakorlatilag egyetlen ordasnagy spoiler, csak szólok) azt állítja, Poppy "butuska és önző,de minden rossz tulajdonságával együtt szeretnivaló". Az első kettő stimmt. Sőt. Poppy nem egyszerűen butuska. Sötét, mint az éjszaka. Nem kizárólag a saját hibájából, a szülei nem feccöltek nagy energiát az oktatásába. Egy feleség legyen dekoratív és illedelmes, más nem számít, ugyebár. De azért... hogy ennyire ostoba legyen valaki, az már tényleg csúcsteljesítmény. Tehát igen, buta és önző, nem is kicsit. De hogy szeretnivaló lenne... hát, marhára nem. Irritáló. Cirka tizenöt oldalanként csinált vagy mondott valamit, ami ledöbbentett, amitől még egy kicsit jobban utáltam.

És a többi szereplő sem törte magát azért, hogy megkedveljem. Az egész családja úgy ahogy van, defektes. Legszívesebben bezsuppolnám őket egy kisbuszba, és meg sem állnék egy agyturkászig. Egyedül Murray az, akit felnőtt korában egészen megszerettem.


De kanyarodjunk vissza egy pillanatra Poppy-hoz. Erős a gyanúm, hogy a brit írónő egy másik Poppy-ról mintázta szereplőjét, de talán csak én éreztem úgy, hogy a Csengetett, Mylord? kisasszonykájának amerikai változatáról olvasok. Mindketten önzők és egyikük sem észlény. Imádnak öltözködni, kacérkodni, és még a hajuk is hasonló...

Szóval: könnyen, gyorsan olvasható, helyenként bosszantó limonádé, kánikula vagy nyaralás idején épp megfelel, bár meggyőződésem, hogy léteznek ennél jobb strandkönyvek is.

Eredeti cím: The Unfortunates
Ulpius-ház, 2006.
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Poppy Meldrum képét innen szedtem

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése