2012. szeptember 10., hétfő

Taposódal

Chuck Palahniuk: Altató

Elnézegetvén a molyos értékeléseket, meg a könyv pontszámát a goodreads.com-on,  most megint én leszek az, aki kilóg a sorból. Tudniillik nem tetszett. Sugárzóan nem tetszett, ahogy Barret Grand mondaná.

Az alapsztori amúgy tök jó: van egy altató, amivel ölni lehet. Felolvasod, fejből vagy fejben szavalod, mindegy. Bárkit kinyírhatsz, bárhol. Ripsz-ropsz. A mentők meg csak vakargatják a fejüket, hogy hát mitől murdelt meg a jó nép. Ennek a bizonyos mondókának a halálos voltára jön rá főszereplőnk, egy kissé antipatikus újságíró, aki aztán hős lovagként útra kél, hogy megsemmisítse azokat a könyveket, amikben ez a pár sor szerepel. A képet színesíti - szó szerint - egy rózsaszín hajú, középkorú ingatlanos nőci mázsányi drágakővel ékítve, továbbá két fiatal: egy szőke hajú, vörös szakállú srác, intime piercinggel és a barátnője, színes raszta hajjal és csupasz nemi szervvel (mivel ezeket az altesti jellegű információkat az író többször is megemlíti, feltételezem olyan roppant fontossággal bírnak, hogy nélkülük élni nem lehet, maximum vegetálni).

Akkor most lássuk, mi volt a problémám a könyvvel. Első körben ott vannak a sűrűn elejtett, humorosnak szánt megjegyzések arról, hogy miféle idegborzoló zajtengerben is élünk mi városi népek, hála a szomszédainknak, akik bömböltetik a tévét, a rádiót, a hifit, a mindent. Amikor először írt erről, akkor még nagyban vigyorogtam, gondolván "Aha, ez ismerős!". Lakótelepen élek születésem óta, én is közöltem már a szüleimmel, hogy ha jól hallom épp most gyilkolja le Voldemort a gondnokékat, végighallgattam a jó ég tudja hány golyózáporos akciófilmet, és hajnalig tartó partizást a kettővel fölöttünk lévő lakásból. Meg vagy kétszázszor a Für Elise-t, még az előző gondnok idejében. Szóval nekem nem nagyon kell magyarázni, hogyan is megy ez. Így aztán amikor Palahniuk már ötödször lőtte el ugyanezt a poént, csak más szavakkal, akkor már azt gondoltam "Jaj, hagyjál már békén!". Hasonlóképp untam a számítógépes jelszavakkal való humorizálást. Egyszer, max kétszer oké, ennél többször már baromi idegesítő.
Aztán ott van az undorfaktor. Urambocsá' nem akarok oldalakon keresztül arról olvasni, hogy gennyes sebekben kurkásznak - tök fölösleges volt ilyen hosszan részletezni. És azt hiszem nem hiányzott az életemből egy nekrofil jelenet elolvasása sem. És még sorolhatnám.
Még egy dolgot említenék meg: Osztrigát, ezt az agresszív kismalacot meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Olyan szinten idegesített, hogy egyszerűen nem találok rá megfelelő szót. Nem tudom, hogy ez csak azért volt-e, mert rosszkor olvastam - a Harcosok klubjában is osztják az észt, de ott egyáltalán nem zavart. Sőt, az az egyik kedvenc könyvem.

Hát, ennyi. Még mindig kíváncsi vagyok az író összes könyvére, de azt hiszem most egy darabig pihentetem a dolgot.

Eredeti cím: Lullaby
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Totth Benedek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése