2012. május 24., csütörtök

Homokszín pergamenlapok

Gail Tsukiyama: A szamuráj kertje

1937 ősze van, a japánok teljes gőzzel próbálják meghódítani Kínát, és egy húszéves, tüdővészes hongkongi fiatalembert egy kis tengerparti Japán faluba, Tarumiba küld gyógyulni a családi kupaktanács. A honvággyal küszködő Stephen meg is érkezik, csomagjában egy homokszín pergamenlapokból álló füzettel, majdani naplójával. Több, mint egy évet tölt el a nyugalmas faluban, ahol mintha megállt volna az idő. Az első napokban egyetlen társasága a ház hallgatag gondnoka, Macu, aki egész életét a család szolgálatában töltötte. Stephen fest, úszik, és lassan belopja magát Macu szívébe. Megismerkedik Szacsival és Keikoval, a helyi szokásokkal, hős lesz és hősszerelmes, és rettegve várja az újabb híreket a japánok előrenyomulásáról...

Én nem is tudom elmondani, mennyire tetszett ez a könyv. Ziher, hogy szerzek majd belőle saját példányt, mert nem egyszer olvasós fajta.

Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: egy magányos, szűkszavú öregúr, aki sohasem hagyja el a falu környékét (jó oka van rá); egy kedves idős hölgy, aki szégyenében elbújt a világ elől; természeti csapások, tiltott szerelem, családi bonyodalmak, helyi ünnepek, és mindehhez a japán-kínai háború nyújt hátteret.

Amiről a legjobban szerettem olvasni - nem meglepő módon -, a kert. Ami azt illeti, kicsit keveselltem is az erről szóló leírásokat, no de Stephen nem kertész, és gyanítom a könyv olvasóinak java része sem az, úgyhogy azt hiszem kijelenthető, hogy ez csak nekem hiányzott. Nem mindenki olyan elvetemült, hogy hiányolja a könyv végéről a kert részletes alaprajzát ;) Macuért meg egyszerűen nem lehet nem rajongani, olyan szeretettel beszél a növényeiről.


De legalább ennyire szerettem olvasni Szacsi történetét (khm, amúgy neki is van egy csinos kis kertje...), vagy hogy miért, és hogyan jött létre Jamagucsi az erdő mélyén. Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy most nem éreztem olyan idegennek a japán szokásokat. Nem tudom, azért volt-e, mert már tudok egyet s mást a kultúrájukról, vagy azért, mert olyan természetesnek tűnt mindez, a cipőlevételtől kezdve addig, hogy háromszor tapsolni kell a szentélyben, hogy tudasd az istenekkel ottlétedet.

Viszont. Az szerintem zavaró, hogy sehol nincs egy kis szószedet a japán kifejezésekhez. Jó, oké, legtöbbször ki lehet következtetni a szövegből, hogy mi micsoda, és vélhetőleg senki nem kezd hosszas fejvakargatásba azon töprengvén, mit jelent az arigató vagy a konnicsiva, de például mikor valakit "Kicsi hana"-nak hívnak, akkor nem biztos, hogy mindenki tudni fogja, hogy a hana virágot jelent. Én is csak onnan tudom, hogy az egyik barátnőm tanult japánul, és megtanított pár szót. És jó lenne tudni, hogy pontosan mit jelent, hogy néz ki teszem azt a sódzsi meg a genken, mert nekem annyi nem elég, hogy fal, meg előszobaszerűség. Elfért volna a könyv végén egy 2-3 oldalas jegyzet, szerintem.

Eredeti cím: The Samurai's Garden
Európa Könyvkiadó, 2002.
Fordította: Molnár Katalin

Képek forrása: borítófa

2 megjegyzés:

  1. és a Sógun óta vonzódom a japán kultúrához, úgyhogy köszi, ez akkor megy a kívánságlistára.

    VálaszTörlés