2012. október 10., szerda

Thornfield titka

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Úgy hiszem az alaptörténet többé-kevésbé közismert: Jane Eyre, a szegény árva lány jómódú nagynénje házában él, aki csak azért tűri meg maga mellett, mert néhai férje megeskette rá, hogy gondoskodik a kislányról. Soha nem sikerül megszeretnie Jane-t (bár nem is igen próbálkozik), s végül olyannyira elege lesz belőle, hogy egy intézetbe száműzi, Lowoodba. Itt a kislány végre barátokra lel, és nyolc év után már mint nevelőnő hagyja el a lányneveldét. Thornfieldben, Mr. Rochester kastélyában kap állást Adéle, egy csacsogó francia lányka mellett. Azt hiszem - remélem - ezzel így még semmiféle poént nem lőttem le.

Az a helyzet, hogy én ezt a könyvet már olvastam egyszer, iszonyat régen. Még általánosba jártam, és attól tartok akkoriban, mikor ez a regény a kezembe került, még igencsak távol állt tőlem az efféle romantika. Nem szerettem ezt a könyvet, finoman fogalmazva. Később még próbálkoztam az írónő egy másik művével, a Shirley-vel, de az se vett le a lábamról. Aztán pár hete megnéztem a tavalyi feldolgozást (IMDb link), ami olyannyira tetszett, hogy úgy döntöttem, ideje újraolvasni Jane történetét. Ezúton is köszönöm Michael Fassbendernek, hogy holmi vattacukorrózsaszín ködképződést idézett elő szemeim előtt, mivelhogy így másodszori nekifutásra a könyv is belopta magát a szívembe.

F: movies.nytimes.com

Egy dolgot azonban erősen hiányoltam: a sokak által emlegetett sötét, borzongató hangulatot. Megvallom őszintén, nekem ez a sztori nem sötétebb és borongósabb egy október végi délutánnál. Igen, akad benne rejtély, ráadásul a rejtélyes dolgok leginkább az éjszaka közepén történnek, vagy legalábbis sötétben, de nekem ennyi kevés a libabőrözéshez. Bár már korábban is előfordult, hogy a mások szerint borzongós könyv rám nem úgy hatott, mint kellett volna, szóval talán csak hiányoznak a borzongóizmaim. Fene tudja.

Ezen kívül csupán egy dolog van még, amivel nem vagyok kibékülve: néha egy kissé mintha túl lenne cukrozva. Persze romantikus regény, tehát számítani lehet néminemű szirupra, de Edward néha túlzásba viszi a dolgot, már legalábbis szerintem.

Ami a szereplőket illeti: akad köztük szerethető és utálható is szép számmal, én személy szerint St. John-t utáltam a legjobban. Bármily jó szándékúnak van is feltüntetve, én bizony szívesen megcirógattam volna az ülepét egy hólapáttal.

F: veryjaneausten.com

Nos tehát jelenleg úgy áll a dolog, hogy a kezdeti utálkozás helyét átvette egy sokkal barátibb érzelem. Rajongás nem lett belőle, de biztos előveszem még egyszer-kétszer. Olvasás közben eszembe jutottak a Zenka által emlegetett vámpírregényekre vadászó nénikék (a bejegyzést sajna nem találom), és elképzeltem, én vajon mit fogok olvasni annyi idősen.* Hát ezt, meg Austent, meg ki tudja még mit, de Lara Adriant és társait biztos nem :D

Ami a filmadaptációkat illeti, az bizony van egy pár, a fentebb említetten kívül engem még a 2006-os BBC verzió érdekelne (IMDb), titkos forrásom szerint abból nem hagyták ki a cigányasszonyos részt, amit a fentebb ajnározott variációból így utólag hiányolok.

Európa Könyvkiadó, 1984.
Fordította: Ruzitska Mária

*Ebben a minutában jutott eszembe, hogy egyszer én is találkoztam a könyvtárban egy nénivel, aki romantikus regényeket kölcsönzött, de ő Catherine Andersonban utazott. És amúgy nagyon aranyos volt :)

2 megjegyzés:

  1. Én se borzongtam rajta, de jó kis hangulata volt számomra. Az Üvöltő szelek viszont tényleg sötét (bocsi, lusta vagyok utánanézni, olvastad-e már).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aha, az Üvöltő szelek az tényleg nyomasztó volt, alig vártam hogy szabaduljak tőle, aztán utána rohantam Fable-t olvasni.
      Ez viszont nekem egy sima, jófajta romantikus könyv volt, ennek megfelelő hangulattal :)

      Törlés