2012. szeptember 26., szerda

Mogorva szemszög

Vavyan Fable: Ébredj velem!

A sorozatnak ebben a részében újabb klásszik krimitémák kerülnek terítékre, úgyismint: pornóbiznisz, skinhead problémák. Akad még fojtogatós és méregkeverős gyilkos, robbantgatás, miegymás is. Mindennek az ad egyedi ízt, hogy az elbeszélő ezúttal nem Denisa, a felvágott nyelvű zsaruhölgy, hanem Daniel Belloq, alias Mogorva. Denisa ugyanis amnéziával küzd, tarkón csapásból kifolyólag.

Az, hogy ezúttal férfi szemmel követhetjük az eseményeket, remek ötlet, de megmondom őszintén, én még jobban örültem volna, ha Denisával felváltva mesélik el a baleset után történteket. Kíváncsi lettem volna, mi zajlik abban a részlegesen kiradírozott elmében, s a hozzá tartozó lélekben.

Ami a többi szereplőt illeti, bizony van okom a panaszra: Rühl eltűnt, akár a kámfor, épp csak egy villanásnyit szerepel, én pedig fájón hiányolom vigyorfakasztó beszólásait. Dalia szintén bújócskázik, viszont kárpótlásul kapunk egy új szereplőt: Sandy, egy nagyszájú taxis képében...

"Sandy folytatja:
- Denisa, észrevetted, hogy a reklámszakemberek a legerogénebb zónájukon keresztül veszik célba a háziasszonyokat? A fülükre gondolok. Ugyebár minden ócskaság hirdetésére felkapjuk a fejünket, legyen az furulyafényesítő vagy önlocsoló virágcserép, ha ezeket mély férfihang ajánlja figyelmünkbe? Mély hang: nyert ügy.
Denisa bólogat:
- A mindenségit, tényleg! Kifigyelték a pszichénket!
- Mi az hogy! - helyesel Sandy. - Belloqnak olyan jó néger hangja van.
- Reggel okvetlenül szerezze be a furulyafényesítőt - felelem."

De hogy ne csak a bujdosó kedvenceket emlegessem fel e bénácska értékelésben, megjegyzem: Cyd továbbra is él és virul, Martin nemkülönben, tehát a röhincsélés újfent megvalósult. Ella is valamicskét többet lófrál a lapokon, ennek is lehet örülni. Továbbá komoly szerepet kapnak Fable kedvencei, a lovak is - ami azt illeti, kicsit furcsálltam, hogy a második-harmadik részben hanyagolta őket. A Mogorva család Tarzan nevű kutyája meg jó úton halad afelé, hogy kibékítsen a dobermanokkal, ami önmagában csoda lenne (gyakorlatilag ez az egyetlen kutyafajta, amitől félek).

Továbbra is roppantul élvezem a sorozat újraolvasását, még ha ez a mind fáradtabb-fárasztóbb posztokból nem is igen látszik - szóval folyt.köv. :)

Fabyen Kiadó, 2007.

A mókás lovas kép forrása a weheartit.com

2012. szeptember 21., péntek

Őszi hangulat

Az van, hogy tegnap óta teljességgel őszies hangulatban leledzem. Tudjátok, olyan zörgő avaros, alma és sült gesztenye illatú őszi hangulatban. Attól függetlenül, hogy még csak szeptember van, minden fa zöld (kivéve azt, ami az ablakom előtt áll, és amiről egy hónapja leszáradt a lomb, pedig egész nyáron locsolták...) és per pillanat a nap is minimum huszonhét ágra süt. Szerintem a jégcsappá fagyott végtagjaim miatt lehet. Bárhogy is, levadásztam egy csomó képet, amikből jó sokat ide is felrakok, mert miért ne. Jó nézelődést :)

[Kattintásra a képek jó nagyra híznak.]









Képek forrása:
1, 3, 8, 9, 11, 13: weheartit.com
2: ninainflorida.com
4: its-my-inspiration.tumblr.com
5: ram02ram.wordpress.com
6: undergroundsquare.com
7: shipofthefens.tumblr.com
10: moinhosshopping.com.br
12: smaller-sarah.blogspot.com
14: bbc.co.uk
15: mymodernmet.com

2012. szeptember 19., szerda

A szóló héttörpe esete

Vavyan Fable: Ki feküdt az ágyamban?

Csupán két kérdésem lenne:
1. Hol a frászban van Rühl?! (Jó nem tűnt el egészen, de alig-alig bukkan fel.)
2. Miért, ó miért kellett kedvenc Martinomat bohócnak öltöztetni?! Citraszín kezeslábas?! Flitteres öv?! Jóég.

Nos hát, a tényállás a következő: Denisa a tengerparton hasalva lesi a bűnt, hogy aztán mindenhol máshol üldözhesse, Mogorvából Goromba lesz, és kapunk két új szereplőt is. Egyikük egy ismeretlen amorózó - nevezzük Marcelnek -, aki többnyire Martin ágyában fetreng, és próbál életben maradni, másikuk pedig egy vijjogó-csipkedő kegyszerárus, Dalia. Utóbbi hölgyeménynek nem kevés vidám percet köszönhetek, különös tekintettel az önkéntes éjszakai szatírfogó őrjáratokra.

Minthogy ez a sorozat harmadik része, túl sokat nem tudok írni. Még mindig baromi jó, de a második részt nem überelte. Ami viszont érdekes, hogy kezdek kiábrándulni Martinból. Ezek a ruhák, kérlek... már két napja, hogy befejeztem a könyvet, de még mindig nem sikerült megemészteni. És ha ez nem lenne elég, Rühl szinte jelen sincs, Ella is csak pár pillanatig szerepel, Cyd meg gödörbe kerül, amivel a szívbajt hozza rám.

Na ez most egy halmozottan értelmetlen bejegyzés, ebből is látszik, hogy még két napot se várhatok az értékelések írásával, mert abból csak valami zagyvalék lesz... Sebaj, idevések egy részletet a könyvből, legalább ennyi jó legyen a posztban :)

Tehátlan, főzőtanfolyam á la Denisa:

"Egészen apró kockákra vagdosom a szalonnát, már-már miszlikbe, aztán serpenyőstől a tűzre teszem. A szalonna előbb diszkréten serceg, csak később kezd izgága módon viselkedni. Látható, amint egy-egy falatkája duzzadozik a benne feszülő zsírtól. Mielőtt azonban az energia szétvetné, vagy netán (mint dolga lenne) kicsordulna belőle, a miszlik virgoncan a levegőbe pattan, és sziszegve elhúz a vállam mellett. Társai lelkesen majmolják a példaképet. Egyik-másik szalonnakocka nem képes első felugrásra kiszabadulni az edényből, ám mihelyt visszapottyan, pattog egy keveset, és újra nekilendül. Ha ily módon sikerül végre pályára állnia, elzúg mellettem a hűtőgép, az ablak, a szélrózsa minden irányába.
Belloq szorosan mellettem áll, tekintete több mint érdeklődő. Alighanem el akarja lesni mesterfogásaimat. Ujjai hegyével gyakorta a nyakára suhint, mintha szúnyogot csapna agyon, pedig csak a tüzes miszlikek perzselgetik.
- Ilyet még nem láttam - suttogja. Kiérződik hangjából az irigység. - Eddig azt hittem, hogy nem tudsz főzni!
Méltósággal hallgatok. A kevésnyi zsírba zúdítom a hagymát, majd a húskockákat is. Aztán vértanúi türelemmel átválogatom a rizst, és attól, hogy az nem lencse, nem érzem magam kevésbé Hamupipőkének. Mégsem panaszkodom, hiszen ragaszkodtam ahhoz, hogy magam főzzek. Elvégre emancipált nő vagyok, s mint ilyen, belátom: nem csak a férfi köteles a konyhában robotolni. Végül szűrőbe sepregetem a szemenként átnyálazott rizst, és indulok megmosni főzés előtt.
Aztán rálépek egy dermedt szalonnamiszlikre. Egyensúlyom után hadonászva magam felé rántom a karomat, mire mind a hétmillió rizsszem ellenem árad a szűrőből, mégpedig lelkes lendülettel. Hajamra, arcomra, blúzom kivágásába, mindenüvé hófehér sörét pereg.
Az ember ne éljen vissza emancipált voltával. Kiegyenesedem, a hátam mögé hajítom a színüres szűrőt, és csettintek Belloqnak:
- Innen folytathatod."

Fabyen Kiadó, 2006.

2012. szeptember 10., hétfő

Taposódal

Chuck Palahniuk: Altató

Elnézegetvén a molyos értékeléseket, meg a könyv pontszámát a goodreads.com-on,  most megint én leszek az, aki kilóg a sorból. Tudniillik nem tetszett. Sugárzóan nem tetszett, ahogy Barret Grand mondaná.

Az alapsztori amúgy tök jó: van egy altató, amivel ölni lehet. Felolvasod, fejből vagy fejben szavalod, mindegy. Bárkit kinyírhatsz, bárhol. Ripsz-ropsz. A mentők meg csak vakargatják a fejüket, hogy hát mitől murdelt meg a jó nép. Ennek a bizonyos mondókának a halálos voltára jön rá főszereplőnk, egy kissé antipatikus újságíró, aki aztán hős lovagként útra kél, hogy megsemmisítse azokat a könyveket, amikben ez a pár sor szerepel. A képet színesíti - szó szerint - egy rózsaszín hajú, középkorú ingatlanos nőci mázsányi drágakővel ékítve, továbbá két fiatal: egy szőke hajú, vörös szakállú srác, intime piercinggel és a barátnője, színes raszta hajjal és csupasz nemi szervvel (mivel ezeket az altesti jellegű információkat az író többször is megemlíti, feltételezem olyan roppant fontossággal bírnak, hogy nélkülük élni nem lehet, maximum vegetálni).

Akkor most lássuk, mi volt a problémám a könyvvel. Első körben ott vannak a sűrűn elejtett, humorosnak szánt megjegyzések arról, hogy miféle idegborzoló zajtengerben is élünk mi városi népek, hála a szomszédainknak, akik bömböltetik a tévét, a rádiót, a hifit, a mindent. Amikor először írt erről, akkor még nagyban vigyorogtam, gondolván "Aha, ez ismerős!". Lakótelepen élek születésem óta, én is közöltem már a szüleimmel, hogy ha jól hallom épp most gyilkolja le Voldemort a gondnokékat, végighallgattam a jó ég tudja hány golyózáporos akciófilmet, és hajnalig tartó partizást a kettővel fölöttünk lévő lakásból. Meg vagy kétszázszor a Für Elise-t, még az előző gondnok idejében. Szóval nekem nem nagyon kell magyarázni, hogyan is megy ez. Így aztán amikor Palahniuk már ötödször lőtte el ugyanezt a poént, csak más szavakkal, akkor már azt gondoltam "Jaj, hagyjál már békén!". Hasonlóképp untam a számítógépes jelszavakkal való humorizálást. Egyszer, max kétszer oké, ennél többször már baromi idegesítő.
Aztán ott van az undorfaktor. Urambocsá' nem akarok oldalakon keresztül arról olvasni, hogy gennyes sebekben kurkásznak - tök fölösleges volt ilyen hosszan részletezni. És azt hiszem nem hiányzott az életemből egy nekrofil jelenet elolvasása sem. És még sorolhatnám.
Még egy dolgot említenék meg: Osztrigát, ezt az agresszív kismalacot meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Olyan szinten idegesített, hogy egyszerűen nem találok rá megfelelő szót. Nem tudom, hogy ez csak azért volt-e, mert rosszkor olvastam - a Harcosok klubjában is osztják az észt, de ott egyáltalán nem zavart. Sőt, az az egyik kedvenc könyvem.

Hát, ennyi. Még mindig kíváncsi vagyok az író összes könyvére, de azt hiszem most egy darabig pihentetem a dolgot.

Eredeti cím: Lullaby
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Totth Benedek

2012. szeptember 5., szerda

El Cyd

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a dzsinnek

Mint látszik: gyenge vagyok. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és újraolvastam a Halkirálynő sorozat következő részét is. És a helyzet az, hogy piszkosul élveztem, szóval senki ne lepődjön meg, ha év végéig a folytatások is felkerülnek ide... (a Vis Majorokat pedig azt hiszem jövőre veszem sorra - már persze abban az esetben, ha a világvége érdeklődés avagy egyéb meg nem határozott tényezők hiányában megint elmarad).

Nos, lássuk csak, miféle finomságokkal kényeztet minket e történetecske: van itten sok-sok gyilkosság, ez ugye egyértelmű; aztán vannak bomlott elméjű tagok, meg olyanok akiknek semmiféle elméjük nincs, izmaik viszont acélosak. Némi gyógyszer manipuláció is becsúszik; egy kis robbantgatás itt, egy kis lövöldözés amott, pofozkodás mindenütt; nyitott illetve zárt ablakon való kivetődés, jeges vízben merítkezés, satöbbi. Fincsi.

Ha létezik - és miért ne létezhetne? - ez a rész szerintem még jobb, mint az előző. Egyrészt összeszedettebbnek tűnt, másrészt viccesebb is. És ha már a humorfaktornál tartunk, két meglepetés is ért így a másodszori olvasás során. Először is döbbenten észleltem, hogy legkedvencebb Martinomnak komoly konkurenciája akadt egy sziporkákat és skulókat lövöldöző mesterlövész képében. Hogy én korábban hogy nem szúrtam ki magamnak Rühl-t, az rejtély. Teljesen idióta, következésképpen marhára bírom. S mivel nem tudom eldönteni, melyikük a lököttebb, Rühl avagy Martin, arra jutottam, hogy azé lesz a legkedvencebb szereplő kitüntető címe, aki jobban megnevettet. Eddig fej-fej mellett haladnak...

A másik meglepetés Cyd volt. Merthogy én teljesen úgy emlékeztem, hogy ő csak később, valamikor az ötödik rész táján bukkan fel, erre tessék, itt van teljes kancsi valójában, kaméleonmód forgatott szemeivel és lehengerlő dumájával. Cyd, aki ha épp nem a mocsodékokat dzsemesíti, akkor a korábban pürésített ellenről szóló anekdotákkal szórakoztatja kevéssé hálás közönségét. Egészen elfeledtem már, mekkora szövege van a Mandrónak, így aztán boldogan, a röhögéstől tizenkétrét görnyedve élveztem mondókáját.

Nos hát ennyi. Pár hónapja olvastam, hogy a régi kedvenc könyvek újraolvasása valami roppant jót tesz a léleknek. Tudjátok mit? Marhára igaz. Hamarosan ki is olvasom a következő részt, de előbb még más dolgom van...

Fabyen Kiadó, 2006.

2012. szeptember 4., kedd

Nokedli szereti Willt, Will szereti Nokedlit

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

Hát vééégreee! Tudtam én, hogy kell lennie olyan sékszpíri remeknek, amit szeretek! Romeot utáltam, Hamletet untam, Makrancos (bár csak filmen) felbőszített, Othello (na jó, ez is csak valami újhullámos film formájában, de) hidegen hagyott, ez viszont betalált, eörömebódottá! Eddig mindig hülyén éreztem magam, amiért nem kedvelem e pasast, úgyhogy vígságosabb nem is lehetnék :)

Na szóval van egy szerelmes ifjúnk, Claudio, ki feleségül készül venni egy szépséges leányt, Herót. Csakhogy az ifjú Claudionak nemcsak barátai, ellensége is van, aki jól megkavarja a masszát. A másik szál pedig két pengeéles nyelvű fiatal szerelembe forduló szócsatáiból áll. Ennyit, s nem többet regélek a cselekményről.

Első körben itt is a mozgóképhez volt szerencsém, és már akkor is remekül szórakoztam Kenneth Branagh és Emma Thompson kettősén, na meg a polgárőrökön - utóbbiak egyébként filmen hatásosabbak, szerintem. Most, hogy elolvastam végre, azt kell mondjam: papír formában is pöpec. Benedetto és Beatrice párbeszédein konkrétan besírtam, és Lasponya nyakatekert mondatai is vidám percekkel ajándékoztak meg. Egy aprócska problémám azért van: nem értem, egyszerűen nem értem, miért nem rugdossa meg senki Claudiót. Legalább egy kicsikét...

F: www.thefancarpet.com

Mostan csak ennyi voltam, eredetileg nem is akartam blogolni róla, de olyannyira örvendezek, hogy végre találtam egy nekem tetsző drámát Villám Sakasespeare bácsi életművéből, hogy muszájlott itt is világgá kürtölnöm boldogságomat, ha mégoly komolytalan módon is.

Ha valaki tud még hasonlóan mókás-röhögséges drámát e férfiú tollából, ne habozzék felhomályítani elmémet!

MEK-es olvasás volt, ha érdekel az iromány, itt találod.
Eredeti cím: Much Ado About Nothing
Fordította: Mészöly Dezső

2012. szeptember 2., vasárnap

Talpél ha csattan

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a Kommandó

Vajh' kell-e strapálnom magam holmi cselekményvázolással? Elvégre is a kortárs magyar szórakoztató irodalom egyik klasszikusáról van szó... Na de azért mégis, dióhéjban: van egy nagyszájú lány, foglalkozása szerint zsaru; egy mogorva pasas, foglalkozása szerint zsaru; nekik van sok barátjuk, foglalkozásuk szerint leginkább zsaruk... meg van egy nagy csomó rossz ember, akiket lehet kergetni. És vice versa. Ennél többet nem óhajtok elárulni, aki még nem tette, olvassa el, akkor majd megtudja... mit is?

Hát először is azt, hogy ez egy remekjó könyv, amennyiben az ember szereti az akciódús történetet, az időnkénti lelkizést és a nyelvújító humort. Itt kérem van minden, mint a búcsúba'. Korábban már legalább kétszer olvastam, (meg egyszer kölcsön is adtam, úgyhogy szegény könyv kezdi kicsit elhagyni magát, illetőleg az utolsó néhány lapját, és - fájdalom! - a gerince is többszörös törést szenvedett) de még mindig nem unom. Nem vált ki belőlem visítva nevetős reakciót, de a mosoly gyakran odaragad a szájam szélibe. Különösen, ha Martin Wry van a porondon, minthogy ez a teljességgel lökött fickó a legkedvencebb szereplőm.

Na és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra, hogy elrebeghessem: szeretem e könyv szereplőit. Nyilván nem a genyó gengszterekre célzok, hanem hát a fentebb emlegetett zsarukra és pereputtyukra. Ott van például Donald, az írói és vendéglátóipari vénával megáldott barát, akinek halpucovászati kísérletét egyszerűen nem lehet kibírni röhögés nélkül (és akinek a tóparti házát rendkívüli módon irigylem). Vagy Ella, az aprócska kislány, alig hét éves, de máris szinte felnőtt. Vagy a legújabb kedvencem, Rühl, a hórihorgas, csúnyácska mesterlövész, akiről most nem mondhatok semmi többet, mert utáljuk a spoilereket... És még hosszasan folytathatnám a sort, de ezt sem teszem, mert még valamelyik olvasóm unalmában bealszik itt nekem, és lefejeli a monitort, márpedig egy ilyen ronda baleset kiváltásával nem tudna megbirkózni lelkiösméretem.

Egy kis problémám azért mindig akad Fable regényeivel: a bunyók leírása. Időnként olyan rúgáskombinációkról olvasok, hogy követni nem tudom. Ha jól rémlik, ezért már többen beszóltak az írónőnek, nekem semmi ilyesféle szándokom nincsen. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy az életben mennyire megvalósíthatóak ezek a koreográfiák, de hogy kellő fantáziával elképzelhetőek az biztos - különben nem lehetett vón' írásban megörökíteni. Szóval részemről ennyit erről.

Mi mást írhatnék még? Ez most nagyon jól esett, éppen pont erre a könyvre volt szükségem. Most pedig erősen kacsingatok a folytatások felé, de még előbb a könyvtári könyveket kéne olvasnom, meg a Monte Cristót, ami fizikai adottságait tekintve valóságos tömegpusztító fegyver, szerintem még Csáknorriszt is ki lehetne ütni vele. Szóval ezer más könyv vár, de... majd meglátjuk.

Fabyen Kiadó, 2006.