2013. szeptember 21., szombat

Rövidkék

Először is: mint látható, megváltam a szép ződ almás háttértől, mert hiába mondtátok mindahányan, hogy tök jó, azért én mégis sötétnek éreztem. Így hát összeszerencsétlenkedtem egy olyasféle sablont, amilyet eredetileg akartam, és ami elég jól leírja szerény személyemet (úgyismint: betondzsungellakó, Angus Young-ért rajongó női személy, aki szereti a fákat és Philippe Petit-t választotta példaképének. vagy valami ilyesmi). Kicsit bénácska lett, de ez momentán nem nagyon érdekel, egy darabig így marad.

Másodszor: gyüjjék néhány rövid értékelés :)

Raymond Carver: Befognád, ha szépen kérlek?

Imádom ennek a könyvnek a címét. Magát a könyvet sajnos már annyira nem, vagyis kicsit felemásak az érzéseim: az elején és a végén nagyon tetszett, a közepén meg utáltam. (Utóbbi esetben nagy valószínűséggel az volt a gond, hogy nem voltam hozzá megfelelő hangulatban.)
Amit szerettem ezekben a novellákban, az az, hogy olyan... hétköznapiak. Biztos volt már pár ember, aki rásütötte, hogy ezek a történetek semmiről se szólnak - és ez annyiban igaz is, hogy nem történik semmi extra. Mert miről szólnak ezek a szösszenetek? Egy idióta férjről, aki fogyókúrára fogja a feleségét; vagy arról, hogy egy szabadságra utazó házaspár a szomszédnál adja le a kulcsot, hogy ugyan locsolgassák már a növényeket, míg távol vannak; egymást tépő szülők lógós fiáról; a féltékenységbe beleőrülő pasasról... Csupa olyasmiről, ami valóban megtörténhet velünk életünk során. És ez a hétköznapiság az, ami miatt folytatni fogom az ismerkedést az íróval, hátha a Kezdők vagy a Katedrális jobban bejön majd.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

A második olvasmányom az írótól, és határozottan nem az utolsó. Nagyon attól tartok, hogy ez a pasas be fog kerülni kedvenc szerzőim szűk körébe. Szeretem, ha egy író arra kényszerít, hogy elgondolkozzam a szavain, és Bradbury abszolút ilyen.
A Fahrenheit 451-ben elvette tőlünk a könyveket és a bennük rejlő tudást, és végignézette velünk az emberiség elhülyülését, ebben az esetben pedig arról elmélkedhetünk egy sort, hogy mi történne akkor, ha fejünkbe vennénk, mi birtoklási vágytól feszülő keblű emberkék, hogy meghódítunk egy másik bolygót. Egy olyan bolygót, ahol egy fejlett civilizáció él, méghozzá olyan tökéletes összhangban a környezetével, hogy azt őszintén szólva nehezemre esik elhinni :) Szép sorban végigvezet minket mindazon, ami szerinte történne, és komolyan, bár azt mondhatnám, hogy nem zsibbadt le a nyakam a sok bólogatástól...
Még Bradbury-t nekem, még!

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A Száz év magány-nak köszönhetően rendesen rácuppantam Márquez-re, sorban kölcsönzöm kifele a műveit, de valahogy egyik se az igazi. Úgy fest, a legjobbat sikerült elsőre kifognom.
Na ne értsetek félre, eddig minden írása tetszett, ez a kötet is rendben volt, szerintem minden novella remekül volt megírva, csak éppen nem nekem írta őket... Azt hiszem, ha elárulom, hogy a könyv címe tetszett a legjobban, meg az előszó, ami a novellák keletkezésének történetét írja le, azzal mindent elmondtam.



Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

Az úgy volt, hogy én ezt már a megjelenésekor is el akartam olvasni, de soha nem volt bent a könyvtárban. Olyannyira nem, hogy végül eluntam a várakozást, és levettem a könyvtárazós listámról. Legközelebb, mikor a Király utcában jártam, ott röhögött a polcon. Egy francos Murphy törvénykönyv az életem.
Mondom, mi benne a jó: az ötlet, hogy az ételek ízéből meg tudod mondani, hogy a készítője mit érez. Hogy kis gyakorlás után meg tudod mondani: a tojást, amiből a pite készült, Iowa vagy mondjuk Arkansas ege alatt tojta-e a tyúk. Ez tök érdekes. És könnyen lehet haladni a könyvvel, nagyon olvasmányos.
Lássuk, mi az, ami szerintem nem oké. Hát az, hogy ebben a családban senki se normális! De nem úgy értve, hogy van pár dilije, mint minden átlagembernek, nem, muszáj volt egy rakás X-Men-t beleszuszakolni a történetbe. Nekem ez így túl sok volt. Mikor kiderült, hogy Joe mit tud, kis híján falhoz vágtam a könyvet. Aztán még a kedves papa is előrukkolt egy kis meglepetéssel. Miért? Miért nem lehetett csak Rose-ra koncentrálni? Ha már nagy körvonalakban az egész családja szarik a fejére, legalább ez a történet lehetett volna csak az övé. A könyv végén meg csak pislogtam, hogy ki lopta el az utolsó két-három fejezetet? Szerintem nem lett rendesen lezárva.
A másik problémám már valószínűleg a fordító hibája, aki rendszeresen ezüstneműt ad a szereplők kezébe. Az evőeszköz szót emlékeim szerint csak a 'műanyag' jelző után volt hajlandó használni. Oké, hogy viszonylag jómódú család, de ahogy leírta az írónő a házukat, meg aztán a bérelt lakást... egyszerűen nem passzol a képbe az ezüst. És engem ezért rettentően idegesített, hogy minden alkalommal ezt tolták a képembe - lám, nekem is van dilim. Az ebédre elfogyasztott perecemet egy nagylelkűségi rohamát kiélő pék sütötte, aki két marokkal szórta a sót.

2013. szeptember 10., kedd

Rock 'n' roll ain't gonna die

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Eleinte egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Emlékszem, mikor kiderült, hogy kiadják magyarul, több ismerősöm is ujjongott, míg engem valamiért teljesen hidegen hagyott a dolog. Aztán addig ujjongtak, míg végre vettem a fáradságot, és elolvastam a fülszövegét - a harmadik sor után már biztos voltam benne, hogy ezt nekem is el kell olvasnom. Hogy miért? Mert rocker vagyok, ott pedig azt írták, ez egy rock 'n' roll regény. Ráadásul bedobtak még egy csalit: a 80-as, 90-es évek zenekarait. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy majd megvesszek a kíváncsiságtól. Két perccel azután, hogy megkaparintottam, már el is kezdtem olvasni, lépcsőzés közben, míg a metróhoz igyekeztem.

Kicsit másra számítottam. Koncertről koncertre járó, csápoló fiatalokra, lecsúszott rocksztárokra, halomnyi drogra és dalcímek rengetegére - ez mind megvolt, csakhogy én azt vártam, ezek lesznek a középpontban. De nem így van, vagy legalábbis úgy érzem, nem. Hogy mondjam... nem annyira azon van a hangsúly, hogy mit tesznek, hanem hogy milyen a személyiségük - hogy miért járnak csápolni, miért nyúlnak drogokhoz, miért csúsznak le vagy éppen emelkednek felül a múltbéli hibáikon. Nem azt kaptam hát, amit vártam, de így utólag örülök is neki.

Az egyik dolog, ami szokatlan ebben a regényben, az az, hogy nem lineárisan haladunk előre az időben. Az első két fejezet még rendben van ilyen szempontból, aztán egy jó nagyot ugrunk visszafelé. Aztán még egy kicsit. Aztán meg vissza a jövőbe. És ez végig így megy, én pedig egy idő után azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam kitalálni, a következő fejezet előre avagy hátra visz-e, és vajon melyik szereplő életéről tudok meg többet. A keszekusza sorrendnek hála szinte majdnem minden fejezetben elkottyant valamit az írónő, ami így gyakorlatilag egy kis spoilernek számít, hiszen csak később tudjuk meg pontosan mi is történt. Gondolok itt például egy szafarira, vagy arra, hogy egy szereplő családot alapít xy-nal, de még sorolhatnám. Nekem ez nagyon tetszett, és semmivel sem volt kevésbé érdekes úgy olvasni ezekről a dolgokról, hogy már tudtam, mi lesz az egésznek a vége.

Azt viszont nem árulhatom el, pontosan mi a másik, felettébb szokatlan dolog ebben a könyvben. Nem akarom elrontani a meglepetést, és ha te sem akarod idő előtt megtudni, mi az, nem pörgeted át a regény lapjait :) Csak annyit mondok, hogy az egyik fejezet igazán különlegesen - és szerintem nagyon ötletesen - van felépítve. Azt hiszem, tulajdonképpen ez tetszett a legjobban az egész könyvben. Meg az, hogy két részre, A és B oldalra van osztva, mint a régi lemezek, kazetták.

Bosco még nála is őrültebb...
Kép innen
Ami a szereplőket illeti, nekem Scotty és Sasha voltak a favoritjaim, róluk mindig szívesen olvastam (ami azt illeti, Scotty-ból egy kicsit többet is el tudtam volna viselni, mint amennyit kaptam). Volt viszont két szereplő, aki nem annyira érdekelt, vagy éppen unszimpatikus volt, a róluk szóló fejezetek nincsenek a kedvenceim között - ez a kettő Bennie felesége, illetve Dolly. Egyébként a Dolly-ról szóló rész közepénél jött el az a pillanat, amikor le kellett raknom a könyvet pár napra, hogy megemésszem a rengeteg információt, ami addig rám zúdult, és felvértezzem magam mindarra, ami abban a bizonyos fejezetben még megtörténhet - bár szerencsére nem volt annyira durva, mint amire számítottam.
Ja igen, Bosco, aki mellett "Iggy Pop úgy tűnt, mintha aludni járna a színpadra", szintén érdekes figura. Megpróbáltam elképzelni, ahogy megöregedve, borzalmasan elhízva őrjöng a színpadon... és muszáj volt mosolyognom, még akkor is, ha tudtam mit akar elérni vele.

Tudom, hogy már így is túl hosszú vagyok, de ez pont egy olyan könyv, amiről rengeteget lehet beszélni... És itt az ideje, hogy a zenéről beszéljünk, hiszen ezért akartam annyira elolvasni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fülszöveg horgára akadtam, vad tippelésbe kezdtem, hogy vajon kiket fognak megemlíteni a könyvben. 80-as, 90-es évek, és Amerika... Gondoltam, kell majd bele Guns, meg Aerosmith, meg Nirvana... kis Metallica, netán Green Day. Hát, ezek közül egyik se volt benne, vagy én voltam nagyon figyelmetlen :D Viszont egy kívánságom teljesült: ekkortájt hallgattam ugyanis újra a Raw Power c. albumot, és valamiért nagyon szerettem volna, ha megemlítik a Stooges-t. És lőn! Megemlítették! Nem is egyszer! Sőt, imádatom tárgya, az AC/DC is jelen van a történetben, bár csak egy pólóra nyomtatva.* Egyetlen negatívum, amit ezzel kapcsolatban muszáj megemlítenem: eleinte még olyan lelkes voltam, hogy mindenkitől, aki csak szóba került, meghallgattam valamit, ha konkrét dal volt, akkor azt. Ennek hála három napig megállás nélkül a Blondie Heart of Glass című száma zúgott a fejemben, egy életre elegem lett belőle.

\m/
Kép innen
Az utolsó (két) fejezetben felvázolt jövőkép számomra egy kicsit ijesztő. Leginkább azért, mert túlságosan is hihető. Ugyan nehezemre esik elképzelni, hogyan tölthetne le zenét egy csecsemő, de abban biztos vagyok, hogy a technika igenis egyre nagyobb teret nyer majd a gyerekek életében - hiszen sokan már most is mobiltelefonok gombjait nyomkodják, ahelyett hogy a Süsüt olvasnák, vagy lezúznák a térdüket görkorizás közben... Persze, a fejlődés jó dolog, csak kérdés, hogy az iránya is jó-e?
A környezetvédelemmel - szűkebb értelemben vett szakmámmal - kapcsolatos dolgokat pedig határozottan érdekesnek találtam: a lebomló pelenkától kezdve az éjszaka is működő napelemekig...

Már csak az van hátra, hogy a kiadásról ejtsek pár szót. A borító az egész egyszerűen telitalálat. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de őszintén gratulálok neki. Nem gyakran fordul elő, hogy egy könyv borítói közül a magyar sikerül a legjobban, de most ez a helyzet - a goodreadsen megnézhettek pár külföldi kiadást. Szerintem a cím is találó, pláne hogy a könyv elején egy Proust idézet szerepel. Egyetlen negatívum a sok gépelési hiba - ugyan láttam már rosszabbat, de azért jót tett volna a szövegnek, ha még egyszer átfésülik.

Nos, remélem azért akadtak páran, akik végigolvasták ezt a kicsit hosszúra sikerült posztot, és nem dőltek ki félúton - és néhányukat tán még arra is sikerült rávennem, hogy elolvassák ezt a regényt :) Szerintem mindenképpen érdemes belevágni, én biztos újraolvasom még legalább egyszer, mert fúrja az oldalam, milyen, ha kronologice haladok...

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad
Libri Kiadó, 2013.
Fordította: Simon Márton

*Egyébként a poszt címét is egy AC/DC szám szövegéből kölcsönöztem, a Rock And Roll Ain't Noise Pollution-ből, amit itt hallgathatsz meg. Én pedig megyek, és végighallgatom a legendás rock and roll csöndeket, mert azzal még adós vagyok...

2013. szeptember 7., szombat

Segíccség!

Na ilyen hülyeségről sem írtam még posztot. Legalábbis remélem. Nem, nem a még mindig zajló balhéról van szó :)
Arra kérném az ide tévedőket - és gondolok itt elsősorban azokra, akik viszonylag rendszeresen olvasnak -, hogy mondják már meg nekem, hogy olvasható-e így egyáltalán a szöveg, ha ilyen a sablon, látszik-e rendesen minden? Merthogy én totálisan belezúgtam ebbe az almás képbe, mert zöld, meg alma is van rajta, meg hát zöld, és történetesen alma is van rajta... (Mondom, bele vagyok zúgva.) Viszont kicsit sötét. Ha a linkeket világosra állítom, akkor meg szerintem hülyén néz ki. De mivel ideális esetben ezt a blogot nem magamnak írom, ezért elsősorban az számít, hogy Ti mit szóltok hozzá. Ha azt mondjátok, ez így nagyon nem oké, akkor találok más hátteret. És megpróbálom felkajtatni a képet, hogy berakhassam a gépen háttérnek :DD
Előre is köszönöm a válaszokat, azonkívül szép hétvégét mindenkinek, a nyírségiek meg ássák elő a macis flanelpizsit meg a tundrabugyit, most olvastam hogy vasárnap éjjel csúnya nagy hideg lesz.

2013. szeptember 2., hétfő

Fegyencedzés

E. M. Nathanson: A piszkos tizenkettő

Íme egy háborús regény, ami minden, csak nem háborús regény :) Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert hiszen a második világháború idején játszódik, sőt, a regény végén, cirka húsz oldalon (a hatszázból...) valóban történik némi németaprítás Rennes környékén. Csakhogy baromira nem ez a lényeg, és épp ezért van az, hogy a könyv, és a belőle készült film alig-alig hasonlít egymásra.

Tehát a történetünk azzal kezdődik, hogy Reisman százados 1944-ben kap egy különleges feladatot, amihez ki kell választania 12 fegyencet - halálra ítélteket, illetve olyanokat, akiknek hosszú-hosszú büntetést szabtak ki, azaz nem nagyon van veszítenivalójuk. Össze is szed egy válogatott bandát, aztán fölcuccolnak, és egy kastély parkjában ütnek tanyát, ahol kőkemény edzésbe kezdenek. Úgy dióhéjban ennyi. De ha tényleg csak ennyi lenne, nem lenne valami hű de izgalmas könyv, valljuk be őszintén :)

Szerencsénkre azonban Nathanson nagyon ért a karakterek kidolgozásához. Nem ismerünk meg mindenkit, illetve nem ugyanolyan mélységben, viszont azt ki lehet jelenteni, hogy minden szereplő egy külön egyéniség. Ott van mindjárt a százados a zavaros gyerekkorával, és a katonai múltjával. Kapunk egy hencegő pasast, aki minden alkalmat megragad, hogy eljátszhassa: ő a király, de fél pillanat alatt maga alá csinál, ha meglát egy bizonyos őrt. Van egy fekete ex-tisztünk, Napoleon White, aki dühös az egész világra, meg egy rasszista állat, akivel rendszeresen összeakasztják a bajuszt. De van itt ute indián, szentfazék, latino szakács, meg amit akarsz. Az ő történeteik, és az, ahogy szép lassan újra egész emberekké, összetartó csapattá válnak, ez az, ami érdekessé teszi ezt a regényt. Tudom, hogy mindaz, amit itt most leírtam, nem hangzik valami lelkesítően, de higgyétek el, ez egy baromi jó könyv, én biztos újraolvasom még.

És akkor a film. Az a helyzet, hogy én még régebben láttam vagy kétszer-háromszor, és nagyon szerettem, de mostanra kábé semmi emlékem nem maradt róla, úgyhogy tegnapelőtt családilag újranéztük. Úgy nagyjából kétpercenként hördültem fel, hogy micsoda marhaság ez, egyáltalán nem is így van a könyvben, satöbbi satöbbi satöbbi... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz a film. Nem az. Sőt, egy nagyon jó kis háborús akciófilm, csak épp tök más, mint a könyv. Szóval ha azt hiszed, hogy mivel láttad a movie-t, már mindent tudsz a sztoriról, felhomályosítalak: tévedésben élsz :)

Eredeti cím: The Dirty Dozen
Zrínyi Katonai Kiadó, 1982.
Fordította: Félix Pál