Megnyílik az ég

Karen Marie Moning: Megnyílik az ég

"Egy évvel az FLU, vagyis a Fal Leomlása Után a tündérek szabadon vadásznak, az egész világ háborús övezet, és nem telik el nap békességben. Dani O'Malley ezekben a vészterhes időkben immár egyedül járja Dublin káosszal teli, sötét utcáit, és egyedül saját szabályait követi: Tedd, amit tenned kell a túlélésért!"

Azt hiszem, mielőtt erről a regényről kezdenék beszélni, nem árt néhány szóban összefoglalni, hogy is állok én ezzel a sorozattal - az első három részről született ugyan külön bejegyzés, de az utolsó kettőről nem (és nagy valószínűséggel már nem is fog). Szóval: azok közé tartozom, akiket ez a világ viszonylag lassan varázsolt el, Barrons pedig talán csak egy paraszthajszálnyit. Az első kötetet jónak láttam, a másodikat még jobbnak, a harmadikért rajongtam. Aztán jött egy jó nagy szünet, és utána bedaráltam a következő kettőt. És csalódtam, az a helyzet. A Rossz hold kelt fel-t még izginek találtam, viszont az Új nap virrad... Figyi, én igazán szeretem a fordulatos sztorikat, de szerintem van az a szint, amikor már egyszerűen túl sok a csavar. Ez pedig húsz méterrel efölött a szint fölött lebegett. Túlbonyolított volt. Nekem. Viszont a Danihez fűződő viszonyom 180 fokos fordulatot vett: eleinte rettenetesen idegesített, a végére meg annyira megkedveltem, hogy minden rossz szájíz ellenére el akartam olvasni az ő könyvét.

És milyen jól tettem! Pont annyira volt fordulatos, amennyire kell, és kivételesen még a függővég sem hozott ki a sodromból, mert úgyis tudom, hogy nem... khm. Plusz szerintem Dani sokkal jobb mesélő, mint Mac, Ryodan pedig százszor érdekesebb, mint Barrons. Persze azt azért nem mondhatom, hogy semmi problémám nem volt. Tartsatok nyugodtan maradinak, de akkor is zavar kissé, hogy felnőtt férfiak egy 14 éves kislányért bomolnak. A rendszeresen előforduló "húzd ki a fejed a seggedből" fordulatért sem rajongok annyira, mint az írónő (vagy a fordító?) - ami azt illeti, ennek gyakorisága már valamelyik előző részben is idegesített, ha jól rémlik. Az pedig kész kiszúrás, hogy Dani állandóan az egyik kedvenc csokimat habzsolja, mikor épp próbálnék leszokni a nassolásról. Hatalmas Snickers kupacokról fogok álmodni :)

Nos, mindig irigyeltem azokat, akik egy sorozat minden egyes darabjáról háromoldalas értékeléseket tudnak írni anélkül, hogy ismételnék magukat és huszonöt spoilert hintenének el a mondókájukban - én nem tartozom közéjük. Csupán annyit jegyeznék meg: ha hozzám hasonlóan elégedetlen voltál mindazzal, ami az Új nap virrad végére sült ki, tégy egy próbát ezzel a könyvvel. Velem újra megszerettette a sorozatot, hátha veled is így lesz :)

Eredeti cím: Iced

Cor Leonis, 2013.

Fordította: Laskay Ildikó

A zab, a kacsák, meg minden

J. D. Salinger: Zabhegyező

Nem szerettem ezt a könyvet. Azért azt se mondhatom, hogy utáltam - bár volt egy pont, úgy a századik oldal környékén, mikor kezdtem erősen kételkedni benne, hogy valaha is a végére érek.

Azt hiszem, két ponton szúrtam el a dolgot. Először is egész egyszerűen túl vén vagyok én már ehhez a magam 28 évével. Talán ha 16 évesen olvasom, amikor még marha nagy lázadónak képzeltem magam minden különösebb ok nélkül, talán akkor tetszett volna. A regény vége felé azt hiszem sikerült valamelyest megsejtenem a Holden körüli rajongás okát, volt egy-két jó gondolata is, de összességében most, így, öregecskén kurvára idegesítő volt a srác. Ez a helyzet. Neki majdnem minden és mindenki tetű, meg rohasztó. Gondolom az lett volna a dolgom, hogy össze-vissza sajnáljam a mérhetetlen lelki válsága miatt, de hé, ezen az egészen nagyjából minden tini átmegy, és nem mindegyikből lesz emiatt orbitális seggfej. Szóval bocs, de a sajnálkozás az elmaradt. A másik probléma, hogy botor módon nőnek születtem. Ha létezik fiús könyv, hát akkor szerintem ez az. (Elmondani nem tudom, mennyire idegesített például a pipizés meg babázás. Ennél már csak a tyúkért haragudtam volna jobban.)

A tenyérbemászó főszereplőnket izgató kérdésre pedig a lentebb látható képen adok választ, bár nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: Kedves Holden, ha csak egy kicsit is figyeltél volna biológia órán, tudtad volna a választ...

(A kép alatt van az idézet, talán spoiler, nem tudom eldönteni - ha még nem volt meg a könyv, de érdekel, inkább ne olvasd el.)

Central Park. Tél. Kacsák.
Kép innen

Végül aztán, mikor már egy jó darabot megtettünk, a sofőrrel kezdtem valami beszélgetésfélét. Horwitznak hívták. Sokkal belevalóbb volt, mint az előző sofőröm. Gondoltam, hátha ez tud valamit a kacsákról.

- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.

- Minek a környékén?

- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.

- Na és? Mi van vele?

- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?

- Kik hova mennek?

- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?

Eredeti cím: The Catcher in the Rye

Európa, 2005.

Fordította: Gyepes Judit

Rock 'n' roll ain't gonna die

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Eleinte egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Emlékszem, mikor kiderült, hogy kiadják magyarul, több ismerősöm is ujjongott, míg engem valamiért teljesen hidegen hagyott a dolog. Aztán addig ujjongtak, míg végre vettem a fáradságot, és elolvastam a fülszövegét - a harmadik sor után már biztos voltam benne, hogy ezt nekem is el kell olvasnom. Hogy miért? Mert rocker vagyok, ott pedig azt írták, ez egy rock 'n' roll regény. Ráadásul bedobtak még egy csalit: a 80-as, 90-es évek zenekarait. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy majd megvesszek a kíváncsiságtól. Két perccel azután, hogy megkaparintottam, már el is kezdtem olvasni, lépcsőzés közben, míg a metróhoz igyekeztem.

Kicsit másra számítottam. Koncertről koncertre járó, csápoló fiatalokra, lecsúszott rocksztárokra, halomnyi drogra és dalcímek rengetegére - ez mind megvolt, csakhogy én azt vártam, ezek lesznek a középpontban. De nem így van, vagy legalábbis úgy érzem, nem. Hogy mondjam... nem annyira azon van a hangsúly, hogy mit tesznek, hanem hogy milyen a személyiségük - hogy miért járnak csápolni, miért nyúlnak drogokhoz, miért csúsznak le vagy éppen emelkednek felül a múltbéli hibáikon. Nem azt kaptam hát, amit vártam, de így utólag örülök is neki.

Az egyik dolog, ami szokatlan ebben a regényben, az az, hogy nem lineárisan haladunk előre az időben. Az első két fejezet még rendben van ilyen szempontból, aztán egy jó nagyot ugrunk visszafelé. Aztán még egy kicsit. Aztán meg vissza a jövőbe. És ez végig így megy, én pedig egy idő után azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam kitalálni, a következő fejezet előre avagy hátra visz-e, és vajon melyik szereplő életéről tudok meg többet. A keszekusza sorrendnek hála szinte majdnem minden fejezetben elkottyant valamit az írónő, ami így gyakorlatilag egy kis spoilernek számít, hiszen csak később tudjuk meg pontosan mi is történt. Gondolok itt például egy szafarira, vagy arra, hogy egy szereplő családot alapít xy-nal, de még sorolhatnám. Nekem ez nagyon tetszett, és semmivel sem volt kevésbé érdekes úgy olvasni ezekről a dolgokról, hogy már tudtam, mi lesz az egésznek a vége.

Azt viszont nem árulhatom el, pontosan mi a másik, felettébb szokatlan dolog ebben a könyvben. Nem akarom elrontani a meglepetést, és ha te sem akarod idő előtt megtudni, mi az, nem pörgeted át a regény lapjait :) Csak annyit mondok, hogy az egyik fejezet igazán különlegesen - és szerintem nagyon ötletesen - van felépítve. Azt hiszem, tulajdonképpen ez tetszett a legjobban az egész könyvben. Meg az, hogy két részre, A és B oldalra van osztva, mint a régi lemezek, kazetták.

Bosco még nála is őrültebb...
Kép innen

Ami a szereplőket illeti, nekem Scotty és Sasha voltak a favoritjaim, róluk mindig szívesen olvastam (ami azt illeti, Scotty-ból egy kicsit többet is el tudtam volna viselni, mint amennyit kaptam). Volt viszont két szereplő, aki nem annyira érdekelt, vagy éppen unszimpatikus volt, a róluk szóló fejezetek nincsenek a kedvenceim között - ez a kettő Bennie felesége, illetve Dolly. Egyébként a Dolly-ról szóló rész közepénél jött el az a pillanat, amikor le kellett raknom a könyvet pár napra, hogy megemésszem a rengeteg információt, ami addig rám zúdult, és felvértezzem magam mindarra, ami abban a bizonyos fejezetben még megtörténhet - bár szerencsére nem volt annyira durva, mint amire számítottam.

Ja igen, Bosco, aki mellett "Iggy Pop úgy tűnt, mintha aludni járna a színpadra", szintén érdekes figura. Megpróbáltam elképzelni, ahogy megöregedve, borzalmasan elhízva őrjöng a színpadon... és muszáj volt mosolyognom, még akkor is, ha tudtam mit akar elérni vele.

Tudom, hogy már így is túl hosszú vagyok, de ez pont egy olyan könyv, amiről rengeteget lehet beszélni... És itt az ideje, hogy a zenéről beszéljünk, hiszen ezért akartam annyira elolvasni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fülszöveg horgára akadtam, vad tippelésbe kezdtem, hogy vajon kiket fognak megemlíteni a könyvben. 80-as, 90-es évek, és Amerika... Gondoltam, kell majd bele Guns, meg Aerosmith, meg Nirvana... kis Metallica, netán Green Day. Hát, ezek közül egyik se volt benne, vagy én voltam nagyon figyelmetlen :D Viszont egy kívánságom teljesült: ekkortájt hallgattam ugyanis újra a Raw Power c. albumot, és valamiért nagyon szerettem volna, ha megemlítik a Stooges-t. És lőn! Megemlítették! Nem is egyszer! Sőt, imádatom tárgya, az AC/DC is jelen van a történetben, bár csak egy pólóra nyomtatva.* Egyetlen negatívum, amit ezzel kapcsolatban muszáj megemlítenem: eleinte még olyan lelkes voltam, hogy mindenkitől, aki csak szóba került, meghallgattam valamit, ha konkrét dal volt, akkor azt. Ennek hála három napig megállás nélkül a Blondie Heart of Glass című száma zúgott a fejemben, egy életre elegem lett belőle.

\m/
Kép innen

Az utolsó (két) fejezetben felvázolt jövőkép számomra egy kicsit ijesztő. Leginkább azért, mert túlságosan is hihető. Ugyan nehezemre esik elképzelni, hogyan tölthetne le zenét egy csecsemő, de abban biztos vagyok, hogy a technika igenis egyre nagyobb teret nyer majd a gyerekek életében - hiszen sokan már most is mobiltelefonok gombjait nyomkodják, ahelyett hogy a Süsüt olvasnák, vagy lezúznák a térdüket görkorizás közben... Persze, a fejlődés jó dolog, csak kérdés, hogy az iránya is jó-e?

A környezetvédelemmel - szűkebb értelemben vett szakmámmal - kapcsolatos dolgokat pedig határozottan érdekesnek találtam: a lebomló pelenkától kezdve az éjszaka is működő napelemekig...

Már csak az van hátra, hogy a kiadásról ejtsek pár szót. A borító az egész egyszerűen telitalálat. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de őszintén gratulálok neki. Nem gyakran fordul elő, hogy egy könyv borítói közül a magyar sikerül a legjobban, de most ez a helyzet - a goodreadsen megnézhettek pár külföldi kiadást. Szerintem a cím is találó, pláne hogy a könyv elején egy Proust idézet szerepel. Egyetlen negatívum a sok gépelési hiba - ugyan láttam már rosszabbat, de azért jót tett volna a szövegnek, ha még egyszer átfésülik.

Nos, remélem azért akadtak páran, akik végigolvasták ezt a kicsit hosszúra sikerült posztot, és nem dőltek ki félúton - és néhányukat tán még arra is sikerült rávennem, hogy elolvassák ezt a regényt :) Szerintem mindenképpen érdemes belevágni, én biztos újraolvasom még legalább egyszer, mert fúrja az oldalam, milyen, ha kronologice haladok...

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad

Libri Kiadó, 2013.

Fordította: Simon Márton

*Egyébként a poszt címét is egy AC/DC szám szövegéből kölcsönöztem, a Rock And Roll Ain't Noise Pollution-ből, amit itt hallgathatsz meg. Én pedig megyek, és végighallgatom a legendás rock and roll csöndeket, mert azzal még adós vagyok...

Zombie News

Mira Grant: Feed - Etetés

Wow. Ha akár csak egy évvel ezelőtt is azt mondja nekem valaki, hogy zombis regényt fogok olvasni, hát simán a képébe röhögök. Valahogy a természetfölötti lények ezen csoportja sosem érdekelt igazán. Jó, persze, megnéztem a Zombieland-et, és jól szórakoztam rajta, de ez is csak Woody Harrelsonnak köszönhető :)

Aztán jött ez a könyv, egyre több érdekes értékelést olvastam róla - és ezzel egyenes arányban egyre kíváncsibb lettem. Később pedig úgy alakult, hogy Lobo játékot hirdetett a blogján, és ez volt a nyeremény. Játszottam, és nagyon meg akartam nyerni. És vagyok akkora piszok mázlista, hogy így is lett. Lobo, ha ezt most olvasod: köszönöm. Már akkor is borzasztóan örültem, mikor megnyertem, de most aztán annyira örülök, hogy... hogy... hogy nagyon.

Azt már tudtam előre, hogy nem egy szimpla "feltámadtak a holtak és meg akarnak enni minket, jujj fussunk, jujj lőjük már le őket" sztori lesz, ezért is érdekelt annyira. De azért erre nem számítottam. És hogy mennyire szeretek így pofára esni, arra nincs is szó :) Mert ez a történet nemcsak a nyöszörgő-csoszogó élőhalottakról szól, hanem a testvéri szeretetről, a barátságról és a politika, meg a tudósítás árnyoldaláról is.

Nem akarok túl hosszan regélni a sztoriról, a lényeg annyi, hogy 2014-ben elszabadult egy vírus, amitől az emberek java része hirtelen nagy rajongója lett a friss emberhusinak. 2039-re, amikor történetünk kezdődik, a túlélők már megtanultak együtt élni a ténnyel, hogy bármikor uzsonna lehet belőlük. Namost, van egy bloggercsapatunk, akik lehetőséget kapnak rá, hogy végigkísérjenek egy szenátort az elnökválasztási kampányán. Ebben a bizonyos csapatban pedig van egy testvérpár, Georgia és Shaun Mason, akik akkor sem lehetnének jobban összenőve, ha sziámi ikrek lennének. George, az elbeszélőnk a komoly, óvatos tudósító, aki bármit megtenne, hogy kiderítse az igazságot. Az öccse, Shaun pedig egy irwin, ami jelen esetben kábé annyit tesz, hogy a zombiirtás a kedvenc hobbija - a kezdő jelenetben egy hokiütővel piszkálgat egy élőhalottat, halálra idegesítve ezzel a nővérét. Ők, és a verselő technikusuk, Buffy belekeverednek egy csúnya politikai összeesküvésbe.

Zombik ide vagy oda, szerintem ez a könyv annyira horror, amennyire én húsvéti nyuszi. Ez kérem egy politikai thriller, méghozzá nem is akármilyen. Volt ugyan egy fordulat, amit már jóval előbb kitaláltam, mint kellett volna, de még így is, max félórára bírtam letenni. Mármost lehet, hogy csak azért izgultam halálra magam, mert amúgy mostanában nem sok thrillert (vagy horrort, vagy krimit) olvasok, de ezt nem nagyon hiszem.

A világ felépítése szerintem jó. Szépen el van magyarázva, hogy honnan jött, és hogy terjedt el a vírus - és hogyan hatott ez a biztonságtechnika fejlődésére és az otthonülő életmód népszerűségére... A legijesztőbb az egészben az, hogy a dolog orvosi része tök hihető. Annyira azért én sem vagyok elvarázsolt, hogy elhiggyem: a holtak egyszer majd feltámadnak és elkezdenek utánunk kajtatni szaftos porcikáink után nyújtózva, de azt bármikor elhiszem, hogy egy emberi mulasztásnak/hülyeségnek köszönhetően egyszer rászabadulhat a világra valami borzalmas betegség. A történelem útja elődeink rossz döntéseivel van kikövezve. Szóval nem lennék túlzottan meglepve. De ha így nézne ki a dolog, mint ebben a könyvben, akkor már inkább háborúzom az ivóvízkészletért.

Egy-két dolgot azért hiányoltam. Szóba kerültek a mezőgazdasági területek, az állattenyésztés, az iskolák, vagy hogy milyen macerás bejutni egy épületbe és hogy hányféle módon iktatják ki a fertőzötteket. De. Először is, többször szóba kerül, hogy a Mason testvérek generációja, meg a még fiatalabbak nincsenek hozzászokva a tömeghez, félnek tőle, hiszen minél több az ember, annál nagyobb a fertőzésveszély. Ugyanakkor járnak iskolába. Egy iskolában pedig általában sok gyerek van. Tehát akkor hogy is van ez, hogy nincsenek hozzászokva a nagyobb csoportokhoz? Aztán ott van ez az otthonülős dolog. Miből élnek, ha nem mennek el otthonról - és nem is bloggerek? Honnan veszik az ételt? Hol és kik gyártják le a rengeteg elektronikus kütyüt, miegyebet? Talán csak én vagyok túl szőrözős, de érdekelnének a válaszok.

Aztán ott van Georgia és Shaun. Akárhogy gondolkozom rajta, ilyen szépen megírt testvéri kapcsolatot eddig életemben egyszer olvastam, Rob Thurman Éjvilág c. könyvében. És igazából ők ketten tehetnek róla, hogy annyira szerettem ezt a regényt. Hogy mi lesz a szenátorral, sikeres lesz-e a kampánya, ezt igazából pont leszartam. Engem az érdekelt, hogy mi lesz ezzel a két elszánt testvérrel, miattuk izgultam, együtt nevettem és együtt gyászoltam velük. Ők tették különlegessé a könyvet, és ők tehetnek róla, hogy mikor a történet végére értem, úgy éreztem magam, mint akit megcsócsáltak, kiköptek és az aszfaltba tiportak. 

Regélhetnék még a gépelési hibákról, vagy arról hogy mennyire idegesített a "Vow!" szócska, meg még sok egyéb dologról, de nincs kedvem. Mint minden könyvnek, ennek is vannak hiányosságai, hibái, de ezekkel együtt is szerettem. És kíváncsi leszek a trilógia további két részére is, bár ha meggebedsz is, kedves Mira, ilyen jó akkor sem lesz, ezt már most tudom.

Eredeti cím: Feed

Fordította: Antoni Rita

Lazi Könyvkiadó, 2012.

Óda a petróleumhoz

Ray Bradbury : Fahrenheit 451

és más történetek

Képzelj el egy olyan világot, ahol tilos könyveket olvasni, ahol a tudás veszélyes, ezért üldözendő. Képzelj el egy olyan világot, ahol ha könyvet rejtegetsz a házadban, felgyújtják az otthonodat. Ahol végtelenül buta tévéműsorokkal zsibbasztják az agyadat álló nap. Képzeld el, hogy mondjuk minden áldott nap Győzike vakerál neked a falméretű képernyőről. Szeretnél ilyen világban élni? Nem hiszem...

Guy Montag tűzőr, vagy ha úgy tetszik: hivatásos könyvégető. Bizony, ebben a kifordult világban a tűzőrök nem oltják, hanem előidézik a tüzet. Montag élvezi a munkáját, tökéletesen elégedett petróleumszagú életével. Míg aztán egy este találkozik egy furcsa lánnyal, aki a Holdról meg fahéj illatú falevelekről beszél neki, és hogy ebben a rohanó világban hétszáz láb hosszúra kellett növelni az út menti reklámtáblákat, hogy az ész nélkül hajtó autósok észrevegyék azokat. Clarisse szavai szép lassan beeszik magukat Montag lelkébe, és fenekestül felforgatják az életét...

Ezt a rövid kis történetet szívem szerint minden könyvbolond kezébe belenyomkodnám. Nem tökéletes könyv, viszont ad némi gondolkodnivalót. Például: Te mit tennél, ha holnaptól tilos lenne könyveket birtokolnod? Eldugnád őket a padláson, aztán reménykednél, hogy a szomszédod nem akkora tetű, hogy feljelentsen? Szépen behódolnál a hatalomnak, és saját magad dobálnád őket a kályhába? Vagy leülnél a kedvenc könyveddel az asztalhoz, és megpróbálnád kívülről megtanulni, hogy ha el is égetik, legyen aki emlékszik rá, aki ha úgy adódik, újra le tudja írni azt? Ami engem illet, azt hiszem összeszedném a szívemnek legkedvesebbeket, berámolnám őket valami vastag műanyag zsákba, és elásnám. Aztán reménykednék, hogy nem találják meg se a tűzőrök, se a természet falánk talajlakó teremtményei. Bár még mindig inkább egy kukackolónia végezzen a könyveimmel, mint a lángok.

Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy a Biblia is tiltólistán van, ezt volt a legnehezebb elképzelni. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az egész keresztény vallásnak össze kéne omlania. Nem mintha nem történhetne meg, csak nehéz elképzelni, pláne ha Húsvét előtt három nappal olvasol róla :)

Volt néhány olyan rész is, ami erőteljes szemöldökvonogatást váltott ki belőlem, például mikor valaki (azt hiszem Montag) felveti, hogy talán egy szép napon visszatérnek az azbeszt használatához... Hát huh, reméljük nem így lesz :) Később volt még valami hasonló furcsaság, de ha figyelembe vesszük, hogy a könyv 1953-ban jelent meg először, akkor máris érthetővé válik a dolog.

Ami a kötet végén szereplő történeteket illeti, azoktól annyira nem vagyok elájulva. Jó, az első, a Tűz és jég egész izgi volt, ez arról szól, hogy réges-rég egy kupac ember vetődött egy barátságtalan bolygóra, ahol az erős sugárzás miatt felgyorsult az élet, és így nyolc nap alatt pereg le mindenki élete. A menekülésre, a normális hosszúságú életre egyetlen lehetőség van, az utolsó épen maradt űrhajóhoz kéne eljutni. Persze, ez nem is olyan egyszerű feladat... Igazából egy gondom volt ezzel a sztorival: hogy lehet, hogy korábban még senki sem volt olyan kemény legény, hogy megtegye azt, amit Sim? Érthetetlen. Na mindegy. A könyv erősen ajánlott :)

Eredeti cím: ugyanaz :)

Fordította: Loránd Imre (ill. a novellákat Török Krisztina és Pék Zoltán)

Agave Könyvek 2013.

Memóriakisokos

Joshua Foer: Einsteinnel a Holdra

Mindig kicsit félve közelítek azokhoz az okos könyvekhez, amik nem az én szakmámmal kapcsolatosak (=környezetgazdálkodás, kertészet). Mert mi van, ha minden harmadik szóhoz elő kell kapnom az idegen szavak szótárát, és minden negyedik bekezdésnél valami egyéb lexikont, hogy legalább valami ködös elképzelésem legyen róla, miről is van szó éppen. Emiatt a félsz miatt nem szoktam efféle könyveket olvasni. Legalábbis eddig így volt, de idén megváltozott a helyzet, hála Else Roesdahl vikinges, és pláne Josh memóriaboncolós könyvének, ami nemcsak érthető, de még szórakoztató is.

Viszont ne tessenek beugrani a borítóra vésett reklámfogásnak, idézem: "Hogyan emlékezzünk a világon mindenre?". Ez a könyv nem a különböző memóriatrükkök vég nélküli és aprólékos bemutatásáról szól. Persze van benne pár tipp, ami használhatónak tűnik - én például még most, három-négy nap után is emlékszem egy eszement tizenöt tételes listára, amit az írónak kellett memorizálnia, és ami olyan dolgokból áll, mint például a rénszarvaskolbász, e-mail Sophiának és barométer... -, de a hangsúly úgy hiszem nem ezen van.

Tehát. Most hogy leírtam mi az, amit ne nagyon akarjunk megtalálni ebben a könyvben, talán ejthetnék pár szót arról is, hogy mi az, amiről valójában olvashatunk. Nos, olvashatunk az emlékezés művészetének történetéről: hogy kik voltak az elsők, akik - legalábbis a legenda szerint - kifundálták ezeket a bizonyos trükköket, kik írtak róla először, milyen őrült ötletek születtek ebben a témában, hogyan merült csaknem feledésbe ez az egész tudomány, és hogyan hasznosít(hat)juk azt a mai világban. Aztán olvashatunk még kirívó esetekről: olyan emberről, aki mindent megjegyez és olyanról, akinek a rövid távú memóriája egy súlyos agykárosodás miatt csak az utolsó gondolatáig terjed. Arról, hogy mi az a kevés, amit tudunk az emberi agy működéséről, és mi az a sok, amit nem. És persze ott van még a két memóriabajnokság leírása, és a kettő közt Joshua készülődése a megmérettetésre egy enyhén lökött brit memóriabajnok, Ed Cooke segítségével.

Ami nagyon tetszett nekem, hogy pont kellő mennyiségű humor volt benne ahhoz, hogy az ismeretterjesztő könyvek szerelmesei is komolyan vegyék, és a magamfajta, ilyen könyvekkel csak hébe-hóba találkozó emberkék is élvezzék. Ajánlom tehát minden olyan könyvbarátnak, akit egy kicsit is érdekel, mi zajlik a fejében - most is, mikor e sorokat olvassa :)

Íme Amerika Kapitány ipari fülvédője, egy mókás szemüveg, és a mögötte rejtőző szerző.

U.i. Igen, nem véletlenül egyezik a családnév: Joshua édestestvére Jonathan Safran Foer-nak :)

Eredeti cím: Moonwalking with Einstein

XXI. Század Kiadó, 2012.

Fordította: Simonyi Ágnes

A szerző képének forrása: guardian.co.uk

Taposódal

Chuck Palahniuk: Altató

Elnézegetvén a molyos értékeléseket, meg a könyv pontszámát a goodreads.com-on,  most megint én leszek az, aki kilóg a sorból. Tudniillik nem tetszett. Sugárzóan nem tetszett, ahogy Barret Grand mondaná.

Az alapsztori amúgy tök jó: van egy altató, amivel ölni lehet. Felolvasod, fejből vagy fejben szavalod, mindegy. Bárkit kinyírhatsz, bárhol. Ripsz-ropsz. A mentők meg csak vakargatják a fejüket, hogy hát mitől murdelt meg a jó nép. Ennek a bizonyos mondókának a halálos voltára jön rá főszereplőnk, egy kissé antipatikus újságíró, aki aztán hős lovagként útra kél, hogy megsemmisítse azokat a könyveket, amikben ez a pár sor szerepel. A képet színesíti - szó szerint - egy rózsaszín hajú, középkorú ingatlanos nőci mázsányi drágakővel ékítve, továbbá két fiatal: egy szőke hajú, vörös szakállú srác, intime piercinggel és a barátnője, színes raszta hajjal és csupasz nemi szervvel (mivel ezeket az altesti jellegű információkat az író többször is megemlíti, feltételezem olyan roppant fontossággal bírnak, hogy nélkülük élni nem lehet, maximum vegetálni).

Akkor most lássuk, mi volt a problémám a könyvvel. Első körben ott vannak a sűrűn elejtett, humorosnak szánt megjegyzések arról, hogy miféle idegborzoló zajtengerben is élünk mi városi népek, hála a szomszédainknak, akik bömböltetik a tévét, a rádiót, a hifit, a mindent. Amikor először írt erről, akkor még nagyban vigyorogtam, gondolván "Aha, ez ismerős!". Lakótelepen élek születésem óta, én is közöltem már a szüleimmel, hogy ha jól hallom épp most gyilkolja le Voldemort a gondnokékat, végighallgattam a jó ég tudja hány golyózáporos akciófilmet, és hajnalig tartó partizást a kettővel fölöttünk lévő lakásból. Meg vagy kétszázszor a Für Elise-t, még az előző gondnok idejében. Szóval nekem nem nagyon kell magyarázni, hogyan is megy ez. Így aztán amikor Palahniuk már ötödször lőtte el ugyanezt a poént, csak más szavakkal, akkor már azt gondoltam "Jaj, hagyjál már békén!". Hasonlóképp untam a számítógépes jelszavakkal való humorizálást. Egyszer, max kétszer oké, ennél többször már baromi idegesítő.

Aztán ott van az undorfaktor. Urambocsá' nem akarok oldalakon keresztül arról olvasni, hogy gennyes sebekben kurkásznak - tök fölösleges volt ilyen hosszan részletezni. És azt hiszem nem hiányzott az életemből egy nekrofil jelenet elolvasása sem. És még sorolhatnám.

Még egy dolgot említenék meg: Osztrigát, ezt az agresszív kismalacot meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Olyan szinten idegesített, hogy egyszerűen nem találok rá megfelelő szót. Nem tudom, hogy ez csak azért volt-e, mert rosszkor olvastam - a Harcosok klubjában is osztják az észt, de ott egyáltalán nem zavart. Sőt, az az egyik kedvenc könyvem.

Hát, ennyi. Még mindig kíváncsi vagyok az író összes könyvére, de azt hiszem most egy darabig pihentetem a dolgot.

Eredeti cím: Lullaby

Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.

Fordította: Totth Benedek

Rettenthetetlen Harcias Ludak Ármádiája

Shannon Hale: A suttogó

Ezt az olvasást most nagyon jól időzítettem. Sőt, túl jól. Úgy olvasnám még... Szerintem ha háromszor ilyen hosszú lett volna, akkor se lett volna elég. Ámbátor, mint azt most megtudtam, van folytatása, méghozzá három egész kötetnyi. Üröm az örömben, hogy magyarul egyik se jelent meg. (Naná.)

Ez a regény A libapásztorlány c. Grimm mesét dolgozza fel - amit én személy szerint nem ismerek, de most néztem meg egy közepesen béna rajzfilm formájában. A történet dióhéjban annyi, hogy van egy koronahercegnő, aki beszél a madarak nyelvén, ezért bolondnak nézik és bezárják a palotába. A négy fal közt cseperedik fel, elzárva minden állattól - csupán a lovaglást engedélyezik neki. Egy nap aztán megtudja, hogy eljegyezték a szomszéd királyság trónörökösével. Hamarosan útra is kel az udvarhölgyével és egy csapat testőrrel. Na, itt kezdődnek a bonyodalmak, de hogy mifélék, arról húsz méter mélyen hallgatok.

Ebben a mesében szinte senki sem az, akinek látszik, hercegnőnknek így igencsak meg kell gondolnia, kiben bízik meg. Azért szerencsére nincsen hiány szerethető karakterekből, sőt. Viszont humoros részekben nem bővelkedik a történet, szóval ha valaki krokodilkönnyes kacagásra vágyik, ne ezt kapja le a polcról. (Bár mit tudom én, a nálamnál fiatalabbak tán remekjókat nevetnek rajt'. Nem én vagyok a célközönség, ugye.) Egyszer-kétszer jót kuncogtam olvasás közben, de a hangosan hahotázós vidulás, na az elmaradt. Vigyorgásban ugyanakkor nem volt hiány, megvallom őszintén, a lelkem egyik rejtett zugában éldegélő, romantikus ábrándozásokra hajlamos kislány kissé belehabarodott Gericbe... Azt is örvendetesnek találom, hogy Shannon Hale nem nyomta teli kardozós-kaszabolós fejezetekkel a könyvet - akad benne egy-két vérengzős rész, de nincs túlsúlyban, nem nyomja agyon a történetet. (És nem tudom, mond-e ez nektek valamit, de míg a Digitális erőd semmiféle izgalmat nem váltott ki belőlem, addig itt a torkomban dobogó szívvel olvastam, hogyan menetel a kis csapat a végső csatába. Szóval azért tud valamit az írónő.)

Amúgy most kissé bosszús vagyok, mert éjjel - úgy fél kettő körül -, míg az ágyamban feküdtem pihentető álmomra várva, a koffeintúladagolástól éberen kattogó aggyal olyan jól megfogalmaztam az értékelést erről a könyvről, de most persze semmire nem emlékszem belőle. Úgyhogy marad ez a bénácska verzió.

Végezetül még idebiggyesztem a könyv folytatásait, amiket fentebb említettem. Egy szép nap tán lefordítják őket magyarra. Vagy egy szép nap tán prímán értem majd az angol nyelvet, és akkor majd magasról tehetek rá, hogy kiadják-e magyarul.

Enna Burning, 2004.

River Secrets, 2006.

Forest Born, 2009.

U.i. Imádom azokat a borítókat, amiket Alison Jay készített a könyvekhez. Meg úgy kábé mindent, amit Alison Jay csinál.

Eredeti cím: The Goose Girl

General Press, (?)

Fordította: Németh Anikó

Professzor Szupermen

Dan Brown: Digitális erőd

Kérném a mélyen tisztelt Dan Brown rajongókat, hogy ebben a szent minutában meneküljenek innen. Ez most nem lesz egy kedves poszt. Nagyon nem. Dühös vagyok és gonosz.

Szóval. Az imént azon gondolkoztam, hogyan is lehetne röviden s tömören összefoglalni, miről is szól ez a... izé... thriller(?) Mármost egész nyugodtan lehet gúnyosan horkantgatni, illetőleg nevetni - kinek-kinek ízlése szerint -, de az első, ami eszembe jutott, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme c. film egyik betétdala volt, kis igazítással pont passzol: "Szarban van a haza, morál meg nincs, a lelakatolt szüzesség kriptográfus a legnagyobb kincs. Hősre van szükség, akárki lássa, aki a zsarnok sírját ássa..." Tudom, hogy ez így nagyon béna, de nagyjából ez a helyzet. Veszélyben vannak az USA bizalmas dokumentumai, tobzódunk az erkölcstelen népekben és egy szuperintelligens kriptográfus csapdába esik. És van egy professzorunk is, aki szupermen lesz, erről még később beszélünk.

Eleinte még egész jól elvoltam ezzel a könyvvel, csakhogy Mr. Brown már megint elcseszerintette. Adva van egy közepesen izgalmas sztori, amit még élvezhet is az ember, ha eltekint az időnként kissé gyökkettő fogalmazási módtól, szirupos párbeszédtől és a kódtörő néni hisztijeitől. És akkor Mr. Brownon elhatalmasodik a grafománia. Nem képes abbahagyni a szövegelést. Még egy kis csűrés itt, egy kis csavarás amott, nem, még mindig nem elég, ide kell még valami furmányos fordulat... Nem, édesem, nem kell. Tök jó, hogy tele vagy ötletekkel, igazán, de nem muszáj mindet egyetlen könyvbe belezsúfolni. Tessék szelektálni: a király ötleteket megtartani, a többit kivágni a kukába, vagy félretenni későbbre. Komolyan azt gondolom, hogy DB szép karriert futhatott volna be a nyolcvanas, kilencvenes években, ha Steven Seagal-nak írt volna forgatókönyveket. Ez a könyv meg sokkal jobb lehetett volna, ha mondjuk 150-200 oldallal rövidebb. Ez az egyik dolog.

A másik, hogy illenék egy kicsit jobban odafigyelni a részletekre, meg a szereplőkre. A legnagyobb baki, amitől felvijjogott a sziréna a fejemben, ez volt. Négyszáz oldalon keresztül ismételgette nekem, hogy ez a bérgyilkos pasas siket, erre meghallja ahogy XY a lépcsőre puffan. Ne már... Írja azt, hogy az őrült rohanás közben a talpával érezte, hogy megremeg a lépcső, és hah! ez biztos a célszemély lesz, ezt még hajlandó vagyok elhinni, de hogy egy harminc éve siket fickónak hirtelen pár másodpercre visszatér a hallása, na azt már nem.

Aztán itt van a kedvencem, Miss Kriptográfus Zseni, alias Susan. Gyönyörű, 170 az IQ-ja, munkaköri leírása szerint kisfőnök és körülrajongott istennő. Az a baj, hogy Dan Brown milliószor a szánkba rágja, hogy ez a nő mennyire nagyon okos, csakhogy mi, egyszerű, gyopár kis olvasók minimum húsz oldallal előbb rájövünk minden fontos fordulatra. Susan meg csak áll, és kétségbe van esve, és nem tudja mit tegyen. Az egyik legszebb példa erre egy bizonyos jelszó, amire a briliáns agyával sehogy se tud rájönni, csak az utolsó előtti másodpercben vágja tarkón egy isteni szikra, míg mi, enyhén dühös olvasók már rég tudjuk a pofonegyszerű választ.

És akkor a Szupermen. Ő egy csodálatos, meg jóképű, meg intelligens nyelvész prof, nem mellesleg Susan vőlegénye. Erre a fickóra bíznak egy igen fontos feladatot, nemzetbiztonsági címkével ellátva. És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Ez a könyv gyakorlatilag teli van pakolva ultramodern elektronikus kütyükkel. És 1998-ban jelent meg először, tehát már jó ideje létezett az a remek kis szerkezet, amit úgy hívnak: mobiltelefon. Akkor már az apámnak is volt mobilja. El tudjuk képzelni, hogy egy szupertitkos, szuperfontos nemzetbiztonsági ügyben eljáró amerikai manusnak nem adnak telefont? Hogy telefonfülkékbe rohangál, meg vár a kapcsolásra? Miközben egy másik alak a szemüvegébe épített hipermodern számítógépről küld e-mailt egy személyi hívóra? Én nemigen tudom elhinni. De sebaj, talán a kütyümentesség edzi meg oly mértékben hősünket, hogy a végén repülni is megtanul. Csodálkozni tetszenek? Pedig én nem tudok jobb magyarázatot... Elmesélem, hogyan is történt a dolog, de vigyázat, kicsit SPOILERes leszek!

Tehát. Képzeljünk el egy jó magas tornyot. Egyetlen bejárat, kanyargós csigalépcső a fenti teraszig, bent csupán néhány keskeny ablak ad némi fényt. Veszélyes hely ez, az író igyekszik felhívni rá a figyelmünket, mily halálos pálya, elmeséli, hogy több turista törte már ki a nyakát e szent helyen. Ilyen véletlen nyaktörésben reménykedik az is, aki kergetőzni szalad be a toronyba - nyelvész professzorunkat üldözi roppant elszántan. Felfelé hármasával vett lépcsőfokokról olvasunk, már ezt is furcsállottam kissé, de ráfogtam az adrenalinra. A killer felfut a teraszra, ott kissé meglepődik, aztán rohanvást indul lefelé. Meg a prof is, méghozzá ötösével véve a lépcsőfokokat. Neked mi jutna eszedbe először, ha azt olvasnád, hogy egy nyakroppantós típusú lépcsőn, a falhoz lapulva, elkocsonyásodott lábizmokkal, de sebesen fut lefelé egy totál bepánikolt ember, csupán minden ötödik lécsőt használva? Okvetlenül el kell vágódnia, odavernie magát minden falhoz, lépcsőhöz, és rongybabaként gurulni a földszintig. Vagy ha nem is szenved irreverzibilis károkat, legalább egy kis csúszás, vagy időben megfékezett zuhanás kellene hogy legyen. De nem itt! Minthogy ez szerintem ellentmond minden logikának, úgy döntöttem, a fickó repült. Szupermen lett, tán egy második, utólag törölt epilógusban kap is egy feszülős kék dresszt meg piros gumibugyit a menyasszonyától.

SPOILER VÉGE.

Egyébként gyakorlatilag egész végig, míg a könyvet olvastam, az motoszkált a fejemben, hogy bázz, Dan Brown hőseinek több krimit kéne olvasniuk/nézniük. Olyan alap dolgokra nem gondolnak. Kábé olyan szintű hülyeségek vannak benne, mint amikor egyik cégtárs azzal fenyegeti az erőszakos természetű másikat, hogy kizárja a buliból (tegye fel a kezét, aki nem látott még minimum két ilyen részt a Columbo-ból). Itt például az egyik szereplő nem figyel arra, hogy ne lássa meg az árnyékát az üldözője, miközben épp egy ablakból kukkol kifele, aminek az árnyéka az üldözője lába elé vetül. Hát no comment.

És nem, még mindig nem fogytam ki a panaszból. Igazából az a rész tette fel a pontot az i-re, amiről most fogok mesélni, ettől szállt el az agyam messzi vidékekre. De ezt viszont tényleg nem tudom ordasnagy spoiler nélkül leírni, úgyhogy aki nagyon szeretné a későbbiekben elolvasni ezt a remeket, ne guruljon tovább.

SPOILERHEGYEK!

Tehát. Közel a végkifejlet. Egy hatalmas vezérlőben vagyunk, köröttünk millió számítógép, ott van Susan, a Zseniális Kódtörő Bajnok, onlány kapcsolatban a Szupermen, meg egy rakás okos technikus, meg cégigazgató, meg ilyenek. Hogy elkerüljék a katasztrófát, be kell pötyögniük egy jelszót a gépbe, az viszont el van rejtve egy kódnak a kódjának a kódjának a kódjába. Kábé. Namost: Susan csak áll, és teljesen oda van, és nem bír rájönni a dolgok nyitjára. De szerencsére itt van a prof, aki elmagyarázza kedvesének azt, amit alapból tudnia kéne, így aztán rájönnek, hogy hogy kell sorba rendezni egy rakás betűt, és nagy nehezen eljutnak odáig, hogy ezt az ábrát kapják:

P   O   S   L   H   I   S   O

R   L   E   O   I   E   Z   L

  I   D   L   N   R   S   A   K

M   O   E   B   O   A   K   O

A   K   M   S   S   N   I   Z

M   U   I   E   I   A   P   O

E   L   K   G   M   G   O   T

G   C   U   A   A   A   K   T

Azt is tudják, hogy ezt felülről lefelé kell olvasni, a bal fölső sarokból indulva, és akkor meglesz a megoldás, juhé! Remek, remek, gondoltam én, haladunk! Szépen el is olvastam a szöveget, összeállt a kép, boldog voltam, hogy mindjárt vége. Erre tessék:

"- Hat perc! - kiáltotta oda az egyik technikus.

Susan parancsokat osztogatott. - Gépelje be újra felülről lefelé! Lefelé olvassa, ne keresztbe!"

Megvallom őszintén, ez sokkolt. Komolyan újra be kell ezt gépelni? Simán el lehet olvasni... De mondom, jól van, biztosra mennek. Akkor kijön nekik ez a meglehetősen egyértelmű betűfolyam:

PRIMAMEGOLDOKULCSELEMIKULONBSEGA

HIROSIMAIESANAGASZAKIPOKOLKOZOTT

Ez már igazán elég kell legyen, nem? Nem.

"- Tegyük be a szóközöket és az ékezeteket! - rendelkezett Susan. - És megkapjuk a rejtvényt, amit meg kell fejtenünk."

Jajjnekem.

Egyébként az is nagyon érdekes, hogy végig totál ideg mindenki, mert csak néhány percük van megmenteni az országot-világot, ehhez képest mindenki mindenkitől magyarázatot követel... mindenre. Könyörgöm, kevesebb dumával hatszor hatékonyabbak lennének. Az már csak hab a tortán, hogy a jelszóra is hamarabb rájövünk, mint hogy Miss 170IQ-nak és társainak leesne a tantusz. Mindegy.

SPOILER ÉS ÉRTÉKELÉS VÉGE.

Ezt a könyvet többet nem akarom látni.

Eredeti cím: Digital Fortress

Gabo, 2005.

Fordította: Bori Erzsébet

Homokszín pergamenlapok

Gail Tsukiyama: A szamuráj kertje

1937 ősze van, a japánok teljes gőzzel próbálják meghódítani Kínát, és egy húszéves, tüdővészes hongkongi fiatalembert egy kis tengerparti Japán faluba, Tarumiba küld gyógyulni a családi kupaktanács. A honvággyal küszködő Stephen meg is érkezik, csomagjában egy homokszín pergamenlapokból álló füzettel, majdani naplójával. Több, mint egy évet tölt el a nyugalmas faluban, ahol mintha megállt volna az idő. Az első napokban egyetlen társasága a ház hallgatag gondnoka, Macu, aki egész életét a család szolgálatában töltötte. Stephen fest, úszik, és lassan belopja magát Macu szívébe. Megismerkedik Szacsival és Keikoval, a helyi szokásokkal, hős lesz és hősszerelmes, és rettegve várja az újabb híreket a japánok előrenyomulásáról...

Én nem is tudom elmondani, mennyire tetszett ez a könyv. Ziher, hogy szerzek majd belőle saját példányt, mert nem egyszer olvasós fajta.

Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: egy magányos, szűkszavú öregúr, aki sohasem hagyja el a falu környékét (jó oka van rá); egy kedves idős hölgy, aki szégyenében elbújt a világ elől; természeti csapások, tiltott szerelem, családi bonyodalmak, helyi ünnepek, és mindehhez a japán-kínai háború nyújt hátteret.

Amiről a legjobban szerettem olvasni - nem meglepő módon -, a kert. Ami azt illeti, kicsit keveselltem is az erről szóló leírásokat, no de Stephen nem kertész, és gyanítom a könyv olvasóinak java része sem az, úgyhogy azt hiszem kijelenthető, hogy ez csak nekem hiányzott. Nem mindenki olyan elvetemült, hogy hiányolja a könyv végéről a kert részletes alaprajzát ;) Macuért meg egyszerűen nem lehet nem rajongani, olyan szeretettel beszél a növényeiről.

De legalább ennyire szerettem olvasni Szacsi történetét (khm, amúgy neki is van egy csinos kis kertje...), vagy hogy miért, és hogyan jött létre Jamagucsi az erdő mélyén. Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy most nem éreztem olyan idegennek a japán szokásokat. Nem tudom, azért volt-e, mert már tudok egyet s mást a kultúrájukról, vagy azért, mert olyan természetesnek tűnt mindez, a cipőlevételtől kezdve addig, hogy háromszor tapsolni kell a szentélyben, hogy tudasd az istenekkel ottlétedet.

Viszont. Az szerintem zavaró, hogy sehol nincs egy kis szószedet a japán kifejezésekhez. Jó, oké, legtöbbször ki lehet következtetni a szövegből, hogy mi micsoda, és vélhetőleg senki nem kezd hosszas fejvakargatásba azon töprengvén, mit jelent az arigató vagy a konnicsiva, de például mikor valakit "Kicsi hana"-nak hívnak, akkor nem biztos, hogy mindenki tudni fogja, hogy a hana virágot jelent. Én is csak onnan tudom, hogy az egyik barátnőm tanult japánul, és megtanított pár szót. És jó lenne tudni, hogy pontosan mit jelent, hogy néz ki teszem azt a sódzsi meg a genken, mert nekem annyi nem elég, hogy fal, meg előszobaszerűség. Elfért volna a könyv végén egy 2-3 oldalas jegyzet, szerintem.

Eredeti cím: The Samurai's Garden

Európa Könyvkiadó, 2002.

Fordította: Molnár Katalin

Képek forrása: borító, fa

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Karen Marie Moning: A hajnalra várva

Legyünk hűek a spoilermentesség nemes eszményéhez: a tartalomról csak annyit, hogy tovább folyik a kergetőzés Dublin utcáin.

És akkor most képzelj magad elé egy húszas évei közepén járó csajt: egy kényelmes széken ül összetekeredve, hosszú barna haja copfba fogva, orrán aranykeretes szemüveg, arcán bamba, döbbent kifejezés. Láthatólag köpni-nyelni nem tud. Látod magad előtt? Na, ez vagyok én.

Ezt nagyon nem jól csináltam. Akkor kellett volna elkezdeni ezt a sorozatot, mikor már minden részt kiadtak magyarul, és mind kézközelben van. Épp az imént túrtam fel az internetet, hogy megtudjam, németül megjelent-e már az utolsó két kötet (bár tudnék angolul, a francba is). Amúgy igen. Németül igen. Tessék kicsit iparkodni, kedves Kelly!

Mint az előbbiekből - meg a neten keringő sok-sok korábbi véleményből - sejthető, elég durva vége van a könyvnek. Komolyan mondom, ha eddig még nem olvastad el, várd meg míg kiadják az egészet. Spájzold be szépen a polcra, és hagyd békén. Ha tudod.

Mást nemigen tudok írni erről a könyvről, mint hogy nagyon jó. Egyrészt egyre izgalmasabb a történet, másrészt nem tudnám megmondani, mikor nevettem utoljára olyan jóízűt, mint most a MacHalo-n, percekig rázkódtam a nevetéstől. Egyébiránt nyugaton a helyzet változatlan: Mac még mindig jó fej, Barrons-ről pedig még mindig nem tudunk szinte semmit. A tündérekről viszont egyre többet, aminek én személy szerint nagyon örülök.

Megj.: Egy aprócska nyomtatási hiba (a sok közül) nagyon birizgálta a szemem: a Nine Inch Nails frontembere Trent Reznor és nem Rezor :D

U.i. Egy perccel azután, hogy belekezdtem a könyvbe, már tudtam mi lesz a bejegyzés címe. Rögtön az elején van két idézet, egy T.S. Eliot, és egy Dylan Thomas vers pár sora. Az utóbbi volt, aminél felkaptam a fejemet, ugyanis régi kedvencem (nem az Abszolút Kedvenc Versem, mert az az És nem vesz rajtuk erőt a halál), csak épp nem abban a fordításban, amiben itt szerepel. "Ne ballagj csöndben amaz éjszakába" - csak nekem hangzik furán? Talán azért zavarja a szemem, mert már megszoktam és megszerettem a másik verziót, amit le is írok ide, hátha valakit érdekel a Nagy László-féle változat:

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

szikrázzon vén korod, ha hull a nap,

dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

mert nem volt villám-cikázó ajak,

csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,

hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,

dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

s ím késve eszmél: csupa kín a nap,

csöndben nem lép az éjszakába át.

A zord tudja, bár veje vaksiság,

hogy lehet meteor-szemű ki vak,

dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,

düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Eredeti cím: Faefever

Kelly Kft., 2011.

Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása:

kellykiado.hu

Fiktív tonikot a népnek!

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Mint azt oly sokan megállapították már előttem, az az egyik baj a könyvsorozatokkal, hogy az első rész után nehéz spoiler nélkül írni róluk. Úgyhogy a könyv tartalmáról csak annyit, hogy Mac és Barrons továbbra is SZT-k után kutat, közben felbukkan egy váratlan és egy még váratlanabb szereplő, és Dublinban nőttön-nő a baj. Hát, ami azt illeti, Dublinon kívül is...

Annyira tudtam, hogy ez a rész még az elsőnél is sokkal-sokkal jobb lesz! Egy nap alatt átrohantam rajta, a második felét gyakorlatilag egy szuszra faltam be. És már most félek, mi lesz velem a harmadik kötet végén; gyanítom vagy a korai őszülés áldozata leszek, vagy méteres szakállam nő a következő tündérkrónika megjelenéséig. Ha választani lehet, inkább az előbbire szavaznék.

Khm. A fent említett spoiler problémák miatt túl sok értelmes gondolatot nem tudok írni... Ez a kötet egyrészt humorosabbra, másrészt izgalmasabbra sikerült, mint a Keserű ébredés. Mac-et továbbra is kedvelem, pláne hogy a Highway to Hell-t emlegeti, és egyre kevesebb rózsaszínt ölt magára. Az aligátoros játék meg eszembe juttatott egy gyerekkori emléket - nem pont ezt játszottuk anno a nővéremmel, de valami egészen hasonlót :)

Ami Barrons-t illeti... Továbbra sem ájuldozom tőle, de van egy olyan sejtésem, hogy végül én is jelentkezem a Rajongói Klubba. És baromira szeretném már tudni, mégis mi a hétfranc ő. Fogadjunk a következő részben sem derül ki.

V'lane se lóg már ki a képből, bár a gyilkolási módszerével még mindig nem vagyok kibékülve. Szerintem gáz. Tele a hócipőm a természetfeletti szexistenekkel, bocs.

Most így hirtelenjében ennyi jut eszembe, aki még nem kezdte el ezt a sorozatot olvasni, sürgősen pótolja a mulasztást, én most húzok elfele olvasni a folytatást, pápuszi!

Eredeti cím: Bloodfever

Kelly Kft., 2010.

Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása:

kellykiado.hu

Szivárvány kisasszony és a hülye petúnia esete

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

MacKayla Lane boldogan éli gondtalan életét egy poros kisvárosban, valahol Georgiában. A szülei házában lakik, csaposként dolgozik egy bárban, időnként felvesz egy-két kurzust a főiskolán, és úgy általában jól elvan. Egy teljesen átlagosnak tűnő, napsütötte, medenceparton sziesztázós napon Mac tökéletes világa darabjaira hullik. Alinát, a nővérét, aki már hónapok óta Dublinban tanult cserediákként, meggyilkolták. A helyi rendőrség nyomok híján rövid időn belül felhagy a nyomozással, így a bosszúszomjas Mac repülőre száll, és Írországba utazik, hogy az illetékesek orrára koppintson. Csakhogy, miután kecses magassarkú szandáljában végigtipor egy sor gonosztevő tyúkszemén, az ő élete is veszélybe kerül.

Erről a könyvről már nem nagyon lehet újat mondani, akit érdekel már elolvasta vagy a regényt, vagy legalább ötven értékelést, vagy is-is :) Néhány kósza gondolatot azért én is papírra blogra vetek, mert szeretnék később is emlékezni rá, miért szerettem az első részt.

Valahol azt olvastam, hogy ezt a könyvet az fogja szeretni, akinek sikerül megkedvelnie Mac-et. Nos, én ugyan falra mászom a rózsaszín-, és pasztell mániájától, és valamely okból kifolyólag határozottan idegesít hogy ennyit foglalkozik a körömlakkjával, de azért kedvelem. Például azért, mert Janet Evanovich könyvét olvassa. Vagy mert bevallja, mennyire vágyott egy Green Day válogatás albumra. És igazán, őszintén hálás vagyok neki, amiért megismertetett sajátságos gyerekkori káromkodásaival, imígyen adva új értelmet a karamellás vödör kifejezésnek. Meg a petúniának...

A Jericho Barrons Rajongói Klubnak viszont nem lettem tagja. Legalábbis most még. (Tekintve a tekintendőket, vagyis hogy ez egy sorozat első darabja, a véleményváltoztatás jogát természetesen fenntartom.) Azt persze nem tagadom, hogy az én kíváncsiságomat is felcsigázta ez a titokzatos alak, és tíz oldalanként más elmélettel álltam elő, hogy kicsoda-micsoda ő. Ami pedig a boltját illeti, egyetértek az előttem szólókkal, szívesen vetnék rá egy pillantást. Vagy inkább sokat. Szeretnék valahol a Barrons Könyvek és Apróságok közelében lakni - nyilván biztonságos távolságra a Sötét Zónától... -, hogy pont útba essen, mikor hazasétálok. Szeretnék ha nem is napi, de heti rendszerességgel odabent bóklászni, beleszédülni a rengeteg könyv látványába, találomra beleolvasni ebbe-abba, régi térképeket böngészni... a legjobb lenne ott dolgozni. Még akkor is, ha a főnök egy hülye petúnia.

Amitől igazán remek ez a könyv, az a tündérek világa. Látszik, hogy Moning rengeteg energiát fektetett a kidolgozásába, alig várom hogy újabb részleteket tudjak meg róluk. Hogy hány fajtájuk van, honnan jöttek, mit akarnak, és egyáltalán... Egy dolog van, amivel, illetve akivel nem igazán tudok mit kezdeni: V'lane. Nekem valamiért ő kilóg a történetből, ráadásul Ward lepedőakrobata vámpírjait juttatja eszembe, és ez itt most távolról sem dicséret. És hol a csudában vannak a nőnemű tündérek? Oké, emlegetnek holmi királynőt, de egyszer sem bukkan fel személyesen se ő, se nemének más képviselője.

Egy nagy rakás kérdés lóg a levegőben, és válaszokat akarok rájuk, úgyhogy hamarosan neki is esek a következő résznek. Van egy olyan érzésem, hogy az még jobb lesz, mint a Keserű ébredés, márpedig ez is igen jó volt.

Eredeti cím: Darkfever

Kelly Kft., 2010.

Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása:

kellykiado.hu

A Jó, a Rossz és a Csúf

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Figyelem! Igyekeztem kerülni a spoilereket, de lehet hogy ezen törekvésem nem volt egészen sikeres; kéretik ennek megfelelően olvasni a most következőket - vagy sietve távozni.

Ez a történet két kisfiúról szól, akik együtt nevelkednek a hetvenes évek elején, Afganisztánban. Mindketten anya nélkül nőnek fel, de míg Haszant, a szegény szolgáló fiát apja gyengéd szeretettel veszi körül, addig Amirt, a gazdag fiút elhanyagolják. Egész gyerekkorában azért küzd, hogy valahogyan sikerüljön kicsikarni apjából egy kis büszkeséget, netán egy csöpp szeretetet. A két fiút nemcsak az anyátlanság, a közös dajka, nomeg az elkövetett csínyek kötik össze, hanem a sárkányeregetés iránti rajongás is. Egy nap azonban Amir, miután végre sikerült felhívnia magára apja figyelmét, cserbenhagyja Haszant. A barátság hirtelen semmivé foszlik, és később minden kapcsolat megszakad közöttük. A háború kitörése után Amir apjával Amerikába menekül, de évekkel később egy váratlan fordulat arra kényszeríti, hogy visszatérjen szülőhazájába.

Ez így eddig egészen biztatóan hangzik, nem? Rengetegen szeretik, a borító tanúsága szerint az amerikai kritikusok már-már ájuldoznak nagyszerűségétől, az évtized regényének* titulálják... És akkor itt vagyok én, a kakukktojás. Azt vártam, hogy én is csatlakozom majd azokhoz, akik rajongva szeretik, hogy ez lesz életem egyik legnagyszerűbb regénye. De nem így történt. Feldühített. Voltak benne részek, amik tetszettek - különösen az afgán szokásokról szóló röpke megjegyzések -, a végén kétszer vagy háromszor nevettem is Hosseini elejtett sziporkáin, de részemről ezzel vége is a dicshimnusznak.

Én ezt a regényt már az első néhány oldal után utálni kezdtem, és erről kizárólag Amir tehet. Még egy ilyen ellenszenves kölyökkel én nem találkoztam egy könyv lapjain sem. Úgy bánik Haszannal, mint egy utolsó szeméttel. Nemcsak azon a napon árulja el, amit a fülszöveg emleget, hanem minden egyes nap. Kigúnyolja és megalázza, szórakozásból. Még barátjának sem nevezi szerencsétlen fiút, mert az olyan rettenetesen ciki lenne. Haszan ugyanis csak egy hazara szolga, más népcsoport, más vallás, ilyennel nem közösködünk, ugye, csak megtűrjük magunk mellett, és időnként beletöröljük a lábunkat. Előre is bocsánatot kérek érzékeny lelkületű olvasóimtól a most következő kijelentésért, de én úgy rúgnám seggbe ezt a fiút, hogy lobogó gatyával süvítsen az Antarktiszig.

Pedig jó lehetett volna, különösen a regény utolsó harmada, mikor Amir visszatér Afganisztánba. Ha nem éreztem volna úgy, hogy ezt a részt leöntötték egy lavór rózsaszínű hálivúdi sziruppal. De így nem tudtam elhinni, hogy az a rengeteg kegyetlenkedés, amit leír, igaz lehet. Tudom, hogy megtörténhetett, de nem tudok hinni a szavaiban. Tudtok követni? A világ egyszerűen nem olyan kicsi, amilyen kicsinek ebben a történetben tűnik. Az emberek nem olyan szerencsések, mint amilyen szerencsés Amir egészen addig, míg Kabulban találkozik egy régi ismerőssel. Nem létezik, hogy tényleg semmi gond nem merülne fel, ha bármelyik külföldre menekült afgán úgy döntene, visszaoson a szülővárosába. Nem hiszem el, hogy pont olyan emberekbe botlik bele, amilyenekre szüksége van a lelki békéje visszaszerzéséhez.

Ha Amir legalább egy fokkal szerethetőbb lett volna, ha nem lett volna az a koldus, ha azokat a megkésett ütéseket mástól kapta volna, ha... ha egy kicsit kevésbé erőltette volna a véletlen találkozásokat, akkor ez egy nagyon jó könyv lehetett volna. Így nem volt az, nekem nem.

+Film is van, naná, nemrég le is adták valamelyik csatornán. Fel is vettem, hogy majd megnézem, de azt hiszem még várhat egy darabig.

Eredeti cím: The Kite Runner

Tericum Kiadó Kft., 2005

Fordította: Vajda György

*Pardon, de ezt nem tudom szó nélkül hagyni. Rettentően idegesít, ha egy könyvről kijelentik, hogy az az évtized regénye. Különösen bosszant, ha mindezt akkor teszik, mikor ebből a bizonyos évtizedből még több mint a fele hátravan. Remek marketingfogás, ezt aláírom, de ellepi az agyam a vörös köd, ha ilyen feliratot látok. Mégis honnan a jó fenéből veszik, hogy a következő x évben nem születik ennél százszorta jobb könyv? És egyébként is. Olyan, hogy az évtized, évszázad vagy akár év könyve, olyan nem létezik, csak ha egyetlen egy könyvet írtak az adott időszakban. Maximum olyan létezik, hogy Kukori Károly szerint ez meg ez az év vagy évtized akármicsodája. Szerintem.

Képek forrása:

borító: www.tericum.hu

poszter: impawards.com