Bűn(tetés)

James Joyce: Ifjúkori önarckép

Huhh. Hát ez... ez... csak 270 oldal, de mégis irgalmatlanul hosszú volt. Legalábbis én annak éreztem. Pedig eleinte tetszett. Nem tudom, ki mire számít ha annak az írónak a műveire gondol, aki az Ulyssest is alkotta, de az biztos, hogy én kissé ledöbbentem, mikor az első bekezdésben mútehénről és bibi-babáról olvastam... Aztán az első fejezetben megismerkedünk egy kisfiúval, Stephennel, akit bentlakásos iskolába zsuppolnak, ahová valahogy nem igazán tud beilleszkedni. Különc gyerek. Ha valamit át tudok érezni, hát az az, hogy milyen különcnek lenni egy rakás gyerek közt. Ja, elég szar dolog. Szóval együttérzésben, sajnálatban nem volt hiány, és valamelyest még meg is kedveltem ezt a furcsa fiút. Na, ezt az érzést a későbbi fejezetek porig rombolták.

Legyen elég annyi, hogy főhősünk tetőtől talpig megmerítkezik az bűnnek mocsarában, majd végighallgat egy hosszas fejtegetést arról, hogy milyen szörnyű a pokol, amitől rettenetesen megijed, és átesik a ló túloldalára.

Megjegyzés: senkit nem akarok megbántani, de azt a leírást a pokolról kissé röhejesnek érzem, nem is tudom hány helyen lehetne belekötni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy nem létezik pokol, mert honnan tudhatnám én azt, de hogy nem olyan, mint amit itt leírtak, az hótziher. Ez egy vicc, ámde Stephenünk gondolkozás helyett inkább halálra rémül és gyorsan megbánja bűneit. (Egyébként ha már itt tartunk, igazán kifejhette volna a pap, illetőleg Joyce a másik lehetőséget is. Avagy minő szépségekkel kecsegtet a menny?)

Ezt követően már csak töméntelen szenvedés van - igen, erre utal a kis zárójeles rész a címben, azt hittem soha nem érek a végére. Olyannyira unszimpatikus lett a főhős, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Aztán kapunk még egy sor fejtegetést is különböző témákban, például hogy mi a szépség meg hasonlók. Tán ha nem félhulla állapotban olvasom, többet felfogok belőle és még élvezem is, de így csak átsuhantam rajta.

De lássuk a pozitívumokat, mert azért az is akad. Tetszettek az utalások az angol-ír problémakörre, például ez a rész itt, mikor a dékánnal beszél:

"A nyelv, amin beszélünk, előbb volt az övé, mint az enyém. Milyen másként hangzanak ezek a szavak: otthon, Krisztus, sör, mester - az ő ajkán és az enyémen! Én sem kimondani, sem leírni nem tudom e szavakat a lelkem nyugtalansága nélkül. Az ő nyelve, ez a jól ismert és idegen nyelv, számomra mégiscsak mindig elsajátított beszéd lesz. A szavait nem én alkottam, nem is én fogadtam el. A hangom ellene szegül. A lelkem elsenyved ennek a nyelvnek az árnyékában."

vagy ez, amit egy barátjának mond:

"- A lélek - mondta tétován - azokban a percekben születik, amelyekről már beszéltem neked. A születése lassú és homályos, titokzatosabb is, mint a test születése. Ebben az országban, amikor az ember lelke megszületik, hálókat feszítenek ki, hogy hátráltassák a röptét. Nemzetről, nyelvről, vallásról beszélsz nekem. Én pedig megpróbálok elrepülni ezek mellett a hálók mellett."

Időnként pedig egészen gyönyörűen fogalmaz, erre is itt egy példa:

"Puha, ömlő öröm öntötte el emlékezetének tükrét, mint sok víznek zúgása, és szívébe a vizek fölé feszülő finom szálú, elhomályosodó ég hallgatag végtelenségének szelíd békéje költözött, az óceáni csend, a tenger alkonyán áthatoló fecskék képe a mozduló víztömbök felett.

Puha, ömlő öröm öntötte el a szavakat ott, ahol a puha, hosszú magánhangzók zajtalanul összecsaptak és visszahullottak, egymásba omolva és visszazúdulva, és hullámaik fehér taréjú csengőit rázva mindörökre némán és néma zengéssel, és lágy, halk, elomló kiáltással; és megérezte, hogy a jóslat, amelyet a lecsapó, suhanó madaraktól várt és a sápadt ég foszlányától felette, úgy röppent ki a szívéből, mint tornyából a madár, békén és sebesen."

Nos, akkor összesítsünk. Nehéz könyv. Oda kell figyelni rá, és saját tapasztalatom alapján nem jó ötlet a fejezet közepén félrerakni, tehát akkor ajánlott, ha bőven van idő olvasni. Én zavarosnak éreztem és túlkomplikáltnak, de talán csak nem én vagyok a célközönség. A jó részét nem is értettem. (Például a latin mondatokat, amiknek persze nem sikerült a fordítását is feltüntetni. Khm.) Hogy megéri-e vesződni vele? Azt gondolom igen, de nem tudnám megindokolni, miért érzem így. Nem hiszem, hogy túl sokan fogják a szívükbe zárni ezt a könyvet, de mégis úgy érzem, hogy érdemes elolvasni.

Eredeti cím: A Portrait of the Artist as a Young Man

Kriterion, 1977.

Fordította: Szobotka Tibor

A fokhagyma áldásos hatásairól

- csökkenti a koleszterinszintet, valamint gátolja a vérrögök képződését;

- gyógyszerként készítményeit az érelmeszesedés megelőzésére, késleltetésére és a kórfolyamat lassítására használják;

- a népi gyógyászatban bélférgességben (fúj) régóta alkalmazzák;

- kiváló fűszernövény, például forró pirítósba dörgölve, ruskós desznyózsírral kenegetve fölséges étek;

- ha minden reggel indulás előtt elrágcsálunk egy gerezddel, garantáltan le tudunk ülni a buszon - nem kell mást tenni, mint beállni a kiszemelt ülőhely mellé, és szívszaggató nagyokat sóhajtozni, teljes tüdőkapacitásunkat bevetve;

- és ha mindez nem lenne elég, még a velejéig gonosz, elkárhozott lelkű vámpír népet is távol tartja, ami azért fontos, mert többek közt ezzel a módszerrel szállnak szembe a Halállal

Bram Stoker: Drakula

című regényében, ami egy igazi klasszikus, ugyebár. De kezdjük az elején: Jonathan Harker, az ifjú ügyvédbojtár baljós jelekkel kísért utazása végén megérkezik Drakula gróf erődszerű kastélyába, ahol szíves fogadtatásban részesül, egyszersmind fogságba is esik. S hiába végtelen (khm, legalábbis kezdetben...) a gróf nyájassága, Jonathan szép lassan rájön az igazságra: vendéglátója egy vérszívó szörnyeteg. Míg Harker pánikol, és az életét félti, méghozzá erősen, grófunk átcsónakázik Angliába, friss húsra éhesen. Itt már várnak reá az ifjú hölgyek, szám szerint ketten. Hogy túlélik-e a vámpírral való találkozást, azt valószínűleg mindenki tudja már, de ha mégsem, hát szíveskedjenek elolvasni e könyvet, és fény derül a titokra.

Ez egy olyan könyv, amit szívem szerint a kezébe nyomnék mindenkinek, aki ha meghallja a vámpír szót, rögvest fintorogni kezd - de nem ám azért, mert megcsapja az orrát holmi képzelt fokhagymaszag, hanem mert ha egy történet vámpíros, az szükségképpen baromság. Nem úgy van az, hékás! Elismerem, hogy a könyvpiacot elöntő romantikus vámpíros izék java része csak kevesek számára élvezhető, de azért még nem kell leírni napallergiás élőhalott barátainkat.

Ami különlegessé teszi ezt a könyvet, az az elbeszélés módja. Van itt minden: napló, levél, újságcikk... egyszerre kusza és logikus sorrendben. Eleinte kicsit nehezen követtem, hogy ki hol jár, és átlag fél oldal után elfelejtettem épp milyen nap van, de ez még nem akadályozott meg abban, hogy piszkosul élvezzem az olvasást. Hiába tudtam úgy nagyjából, hogy mi lesz az egésznek a vége, szanaszét izgultam magam Lucy, Mina és a többiek miatt. Közben meg jó nagyokat csodálkoztam, egyrészt azon, hogy micsoda gyönyörű tájleírások vannak Jonathan és Mina naplójában, másrészt azon, hogy mekkora eltérések vannak az eredeti sztori, és mondjuk a Drakula halott és élvezi között. (Igen, ez volt az összehasonlítási alap, ezt az egy Drakula mozit láttam annyiszor, hogy megmaradjon szitásodó emlékezetemben.)

A szereplők talán kicsit egysíkúak: a hölgyek a női erények megtestesítői, bájosak, okosak, jószívűek; a férfiak pedig egytől-egyig hősiesek és nemes lelkűek. Ez még akár zavaró is lehetne, de nem az. A világ legfantasztikusabb emberei egymásra találtak, hogy együttes erővel legyőzzék A Gonoszt, kész.

Sajnos a kiadás viszont messze nem tökéletes, elég sok helyesírási bakit találtam, és időnként a fordítás is meglepő volt kissé. Csak egy mondatot írtam ki példának: "Bár ha nem kerül elő ötig, el kell pályáznunk." Most komolyan, egy 1897-es regényben kicsit idétlenül fest ez az elpályázás, nem? :)

Ami a filmes adaptációkat illeti... nos, azt én biz' el nem kezdem sorolni, az IMDb 301 találatot dobott fel, mikor rákerestem - kicsit pironkodom is, hogy ehhez képest én csak öt olyan filmet láttam, amiben szerepel, és ebből kettőre gyakorlatilag már nem is emlékszem. Csináltam egy csinoska képet az őt alakító színészek összehasonlításának céljából, íme:

Balról jobbra: Gary Oldman, Leslie Nielsen, Gerard Butler, Richard Roxburgh
és Dominic Purcell. (a képeket a Google köhögte ki)

Az a vicces az egészben, hogy egyik se hasonlít Stoker Drakulájára, a magas, vézna öregre a viaszarcával, vöröslő szemével és szakállával... :) Amit még föltétlenül látnom kell, az a Lugosi Béla-féle változat, no meg az 1922-es némafilm.

És akkor ennyi voltam mára, alig látom a monitort, olyan fáradt a szemem meg a szürkeállományom. Most szépen csinálok magamnak egy nagy bögre forró kakaót és kipihenem Van Helsingék véres kalandjait. Kellemetes 'stét, szép álmokat, repdeső vámpírokat!

Eredeti cím: Dracula

Európa Könyvkiadó, 2006.

Fordította: Sóvágó Katalin