Pá, kis aranyom, pá!

Esküszöm próbáltam rájönni, hogyan lehetne megfogalmazni ezt a posztot úgy, hogy elegántos legyen, ugyanakkor érezhető legyen, hogy tulajdonképp semmi szomorú nincs az egészben... attól tartok nem jöttem rá.

Szóval, a lényeg a következő: a KultúrNokedli blog utolsó bejegyzését olvassátok. Szegénykém még a második évét se töltötte be, de aki ismer kicsit, vagy figyelte a blogarchívumot itt jobbra (kristálytisztán látszik, mikor lett elegem, és mikor kezdett furdalni a lelkiismeret, amiért hanyagolom a dolgot), az nem nagyon fog ezen meglepődni. Az a helyzet, hogy a papír alapú naplóírásba is minden alkalommal beletört a bicskám, és hát jó, ez nem pont ugyanaz, de azért valami egész hasonló. Az elején mérhetetlen lelkesedéssel vágtam bele, aztán nagyon hamar kezdtem úgy érezni, hogy inkább valami bizarr kötelességtudatból írok ide, s nem egekig ívelő jókedvemben. És ez baj. Meg aztán ott van az is, hogy a blogírás időigényes műfaj, nekem pedig rengeteg egyéb dolgom van/lesz. Így hát visszavonulok. Szerencsére száz másik könyvesblog van még az enyémen kívül, így egyikünk se marad olvasnivaló nélkül :)

Nos, szeretném megköszönni minden kedves - rendszeres avagy rendszertelen - olvasómnak, hogy érdemesnek talált figyelmére. Köszönöm a hozzászólásokat, a biztatást, meg úgy egyáltalán mindent :)

Szeretném továbbá megjegyezni, hogy bár innen eltűnök, a NokedLíra (valamint az ott feltüntetett e-mail cím) továbbra is életben marad, tehát aki akar, megtalál. Pá, kedves barátim :)

Cím nélkül

"Szavak és mondatok pusztaságában utazunk. És nem az út, és nem is a kedvünk lesz az, ami véget vet ennek az utazásnak. Talán csak egy semmi könnycsepp lesz.

S akkor ez éppen elég is lesz."

/A könnymutatványosok legendája/

Ma hajnalban, úgy nagyjából öt óra tájékán hivatalosan (és visszavonhatatlanul) is Darvasi rajongó lettem. Csak ennyit akartam mondani.

Na meg - magától értetődik - azt, hogy olvassatok Darvasit. Amadea húgomnak külön a figyelmébe ajánlom ;)

Hirtelen felindulásból

Emlékeztek arra a részre a Reszkessetek, betörők!-ből, mikor Kevin ráébred, hogy csak az övé az egész ház? Tudjátok, mikor karját lengetve rohangál fel s alá a folyosón azt rikoltozva: "Szabad vagyok, szabaad!"

Valami egészen hasonló élményben van részem. Tegnap gondoltam egyet, és töröltem az összes váró-, és kívánságlistámat. Könyvest, filmest egyaránt. Írmagja se maradt. Mennyei érzés. Tele lett a hócipőm azzal, hogy állandóan rendezgetni, selejtezni kellett, meg úgy egyáltalán, elegem volt belőle és kész. Különben is hiszek benne, hogy azok a könyvek, amiket tényleg el kell olvasnom, megtalálnak. Akkor, amikor szükség lesz rájuk. Amiknek pedig a polcomon kell lenniük, azok eszembe fognak jutni ha vásárolni megyek. A többi meg le van tojva :)

Legközelebb, ha megyek a könyvtárba azt tehetem, amit a legjobban szeretek: bóklászhatok a polcok közt és találomra választhatok könyvet, anélkül hogy azon gondolkoznék, vajh' mik is vannak a kilométeres várólistámra pakolva - csak arra figyelve, hogy melyik az, ami úgy hív magához, mint Micimackót a tizenkét csuprok. Már előre élvezem :)

Elmélkedés a méretekről

és azok miértjéről...

Biztos sokan megírták már ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaikat, de sebaj, azért én is megírom az enyémet. Hogy hát mégis mit gondolok én a könyvek méretével kapcsolatban. Ehhez most kicsit vissza kell utaznom az időben...

Október vége felé jár az idő, és épp a könyvtár polcai közt keringőzöm a kis listámmal, amin a legújabb akarom-könyvek szerepelnek. Végre bent van megint az Arno Camenisch, az kell nekem! Rövid, meg svájci, meg olyan vicces-sznobnak tűnik. Besorolok a C betűhöz, lázasan kutatok a könyv után - Ugye nem vette ki még senki?! -, majd rá is bukkanok. Következő reakcióm: "Hát ez meg mi ez a féltégla? Úgy voltam informálva a mindentudó internet által, hogy ez csak egy 250 oldalas kis szösz! Hát de hát ez van vagy 400!" Döbbenten bámulom a könyvet, próbálnék belelapozni, de fél kézzel nem megy. Pörgök néhányat a tengelyem körül, kerítek egy széket, rápakolom az összevadászott könyvstószot. Aztán fogom a svejci rejtélyt, és megnézem, mennyi az annyi. "255. Oké, hát akkor mégse olyan hosszú ez. De hogy fogom én ezt a többi mellé bepréselni?" Jelentem: nem volt egyszerű, de végül mindent sikerült beszuszakolni a táskámba. Imádom ezt a szütyőt, egy fél elefántot is elbírna.

Gondolom ti is jártatok már így: a bengáról kiderül, hogy kétszáz oldal sincs, a kis nyiszlett zsebregény meg hatszáz oldal hosszas. Megmondom őszintén, az egyik dolog, amit nagyon szeretek a néhány évtizeddel ezelőtti könyvekben, az az, hogy garzonbarát méretűek. Nem tudom, hogy akkoriban miért preferálták jobban a kiadók az esetenként hártyavékony papírt, a kisebb betűméretet, meg úgy egyáltalán a kompaktabb méreteket, de határozottan barátságosabbnak tűnnek, mint a mostani kisbusz utánzatok. Itt van például anya egyik Maupassant könyve: három regény van benne, 740 oldal, és vékonyabb, mint a könyvtárból kihozott újdonság. Nem hiszed? Hát tessék, itt a fényképes bizonyíték:

Íme Dávid és Góliát. De melyik melyik? :)

Persze nem kell hozzá öt diploma, hogy rájöjjünk miért nőnek úgy a könyvek, mint proteinportól a muszklik. Minél vastagabb, annál többet lehet érte kérni. Ez így rendben is van, tök megértem, tényleg. Nade. Teszem azt, egy-egy könyv kisebbre sikerül, kevesebbet kérek érte - több embernek lesz rá pénze, több fogy belőle, örül a fejem. Kiadhatok megint egy kis helyest elfogadható áron, azt is megveszik. Mert szívesebben adunk ki többször keveset, mint egyszer sokat, nem? Nálam egész biztosan így működik a dolog.

Meg aztán ott van az a kérdés, hogy mekkora lakásokban élünk mi olvasó emberek. Bizonyára van néhány könyvbolond a csillagászati fizetést kaszálók közt is, de gyanítom a legtöbben azért nem palotában élünk, tehát előbb-utóbb gondot fog okozni a könyvtár elhelyezése. Vagyis ha a többség szava döntene, megint a kis helyes könyvek nyernének, amiket könnyebb elrámolni, meg több fér belőlük a polcra.

Ugyanakkor, míg ezen a kérdéskörön gondolkodtam, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok a papírgyártásról. Mert ha a régi, hártyavékony papírok előállítása akár csak egy hajszálnyit is környezetszennyezőbb, mint a mostani helyigényes testvéreiké, egy szót sem szóltam. Fogalmam sincs, van-e valami végső határ, amíg lapítani lehet mondjuk egy újrapapírt. És ez zavar, elvégre - ha csak szegről-végről is, de - a szakmámhoz tartozik. Miért nem beszéltünk erről hulladékgazdálkodás vagy környezetvédelem órán, Vermes tanár úr?

De vékony papír ide, vastag papír oda, a kiadók piszkos kis trükkjeit már igencsak nehezemre esnék elnézni. Mert mit lehet még tenni, hogy növeljük egy könyv méretét? Például nagyobb betűket használunk. Rá lehet fogni, hogy mindez a gyengén látók kedvéért van, de szerintem ez baromság. Aztán lehet kilométeres margókat hagyni mindenhol, hogy minél kevesebb szöveg férjen egy oldalra; lehet játszani a sorközzel, térközzel, behúzással. Hogy az olvasó esetleg bosszankodni fog, mert három mondat után lapoznia kell? Kit érdekel?! Amiért még a legkevésbé haragszom, az az, ha az új fejezetet szigorúan egy új, jobb oldali lapon kezdik. Az úgy elegántos, kedvelem is.

Nos, efféle gondolatok kavarogtak a fejemben az elmúlt napokban. Ti mit szóltok a túlméretes könyvek divatjához?

A klaviatúracséplés szent helye

Avagy itt készül a blog. Asztalnál, mert nem laptopon írom (ez remélhetőleg jövő ilyenkor már másképp lesz). A fejem fölött Fable gyűjteménnyel, a karcos asztalon kidobásra váró izzóval és két szem töretlen pisztáciával, ami június óta várja, hogy megegyem... És hát ja, tulajdonképpen most rend van. Dizájnos, úgy-e? :)

(Bocs a rossz képminőségért, de egyrészt nem vagyok egy nagy fotós, másrészt a fényviszonyok finoman szólva nem voltak ideálisak.)

Nézz körül a többi bloggernél is :)

Anaria

Ilweran

Jeffi

Katacita

Nita Könyvgalaxis

Bulvárszösz

Szoktál-e bulvárhíreket bújni? S ha igen? Hébe-hóba? Naponta háromszor? Hangosan szidod a kollégáid előtt a mocskolódó firkászokat, aztán otthon izgatottan olvasod Liptai asszonyság újabb vallomásait?

Elmondom nálam hogy van ez. Egészen a közelmúltig (olyan 2-3 évvel ezelőttig talán) rendszeresen olvastam a pletyirovatot a tévéújságban, meg a neten is gyakran botlottam hangzatos szalagcímekbe, amik aztán holmi hölgyújságok oldalaira kalauzoltak, helyesírási hibáktól hemzsegő cikkeket kínálván fel szellemi táplálékul. Többnyire a következő témák voltak jellemzőek:

• Úristen! Ez a színésznő hogy elhízott!
• Úristen! Ez a színésznő borzalmasan lefogyott!
• Jajj! Mr. Handsome és Miss Beautiful szakított!
• Ahh! Újra összejöttek!

De ezt talán senkinek sem kell bemutatni... Na, ez az átlagtémakör semmit nem változott azóta se, én már inkább. Nem mondom, hogy mai napság már soha nem olvasok ilyesmit. Miért hazudnék? Dehogynem. Még mindig veszünk tévéújságot, és néha bele is lapozok. Még mindig sokat lógok a neten. Ha pedig kilépek a citromail-ről, akkor a Startlap szokott beúszni a képernyőre, seregnyi hangzatos szalagcímszerű izével. Mindig van legalább egy haláleset (Tragédia! A híres hálivúdi szívtipró meghalt - ez általában egy erősen nyugdíjas fickót szokott jelenteni, akiről még az életben nem hallottam), valami hazai celebhír (Liptai bevallotta! meg Stohl sajnálja! típusú dolgok) meg persze politikai botrány, szóval a szokásos - hangulattól függően - zsibbasztó avagy hergelő marhaságok. Általában egy fél pillantásnál többet nem is fecsérlek rá az időmből, de olyan is van, hogy hármat-négyet elolvasok. Fáradtságom, illetőleg unottságom mértékétől függ.

Aztán a vége többnyire az, hogy felhúzom magam. Például azon, hogy a címnek semmi köze a cikkhez. Vagy azon, hogy a bulvárfirkászok rendszeresen otthon felejtik a helyesírási szabályzatukat. Vagy hogy milyen marhaságokat tudnak elkövetni szimpla figyelmetlenségből, például itt van egy friss-ropogós, mai eset: csábító cím a Startlapon - ide figyuzz, itt van egy újabb fincsi botrány, a menő színész házas nőt ejtett teherbe, na nézzed már! Én gyarló női személy kíváncsi lettem, hogy ki az a huncut férfiú, így megnéztem a linket. Ezt a linket: http://www.cosmopolitan.hu/te_te_te/2013/10/10/owen-wilson-gyereket-var-egy-hazas-notol/#a3 Így most már tudom, hogy Owen Wilson gyereket vár egy házas nőtől. Nem hétköznapi eset, az már biztos, általában fordítva szokott lenni... (Megfigyeltétek már, milyen érdekesek ezek a linkek? Ritkán fordul elő, hogy a cikk címe szerepel bennük, többnyire inkább afféle kis összefoglaló, meg se kell nyitni az oldalt, hogy megtudd a lényeget.)

De leginkább azon szoktam kiakadni, hogy olyan pofátlanul vájkálnak a hírességek életében. Bő felső van az énekesnőn? Terhes! Felszedett három gramm zsírt? Kocahájat növesztett, fúj! Olyan girhes, hogy zörögnek a csontjai? Vasakarattal csodás alakra tett szert - kicsit talán sovány, de milyen jól áll neki és fúj de randa volt kövéren! Együtt ment egy pasassal valami bulira? Közeli barátok szerint már zúgnak az esküvői harangok! Szakított az aktuálissal? Megint összetörték a szívét, vajh kiheveri-e az újabb csalódást? - reméljük nem, boldogságról cikkezni nem kifizetődő, szenvedj még egy kicsit! És így tovább... Nem tudom, ki hogy van ezzel, én mindig kicsit szégyellem magam, ha ilyesmit olvasok, mert mindig ott bujkál a gondolataim közt egy aprócska kérdés: ugyan mégis mi közöm hozzá? Mi közöm xy szerelmi életéhez, súly- vagy drogproblémáihoz, üdülési szokásaihoz vagy bármi egyéb, személyes dolgához? A világon semmi. Vannak persze feltűnési viszketegségtől szenvedő sztárok, akik félhullának éreznék magukat, ha nem szerepelnének legalább hetente egyszer egy magazin címlapján, de vannak olyanok is, akiknek cseszettül elegük van a lesifotósok hadából és a bulvártámadásokból. És a francba is, őket igenis sajnálom. És sajnálom azokat a tiniket is, akik ilyen szarokat olvasnak, és meg vannak győződve róla, hogy ha nem gyönyörűek és karcsúak mint a legzsengébb tavaszi nádszál, akkor semmit sem érnek. Meg ha nincs menő napszemcsijük, szívdöglesztő párjuk, akkor senkik. Részben igenis ebből lesznek az étkezési zavarok meg mindenféle lelki bajok, köszönjük szépen.

Szóval tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy nem értem, miért ilyen rosszindulatú a világ. Oké, időnként atomszar az élet, de tényleg van olyan, aki attól érzi magát jobban, ha arról olvas, hogy mondjuk a kedvenc színésznője elvonón van? Ha nekem szar, neki legyen még szarabb? Ha felszed egy kilót, örvendezik, hogy de jó, valami nem sikerült neki? Komolyan nem értem, miért mindig a negatív dolgokat kell kiemelni. A cukormáztól fuldokló írások se valami üdítőek, de még mindig inkább azokat olvasnám, ha választani lehet. Miért örülünk a mások bajának? - kiáltotta Nokedli az Univerzumnak, s az így felelt neki: Tudja tököm...

U.i. Azt hittem, ez csak egy 6-8 soros kis szösz lesz, aztán ekkorára dagadt. Ezer bocs, kedveseim, de egyszer muszáj volt már kiírnom magamból, még ha zavarosan is. Béka veletek!

A helyesírási hibákról

Olyan mindenkinek van. Maximalista nyelvészeknek talán csak háromévente egy csúszik be, írásaikra kevésbé igényesek meg tíz hibát vétenek egyetlen, három szóból álló mondatban, de az az egy biztos, hogy mindenki hibázik valahányszor. Emberek volnánk, vagy mi. (És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a gépek is hibáznak, a Word kész katasztrófa ilyen szempontból.) De nem is igazán erről akarok beszélni, hanem arról, hogy melyek lehetnek vajon a legidegesítőbb hibák? Nektek mi a gyengétek? Azt már tudom, hogy engem melyik hoz ki a sodromból, hála - többek között - a mai olvasmányomnak, az Új nap virradnak. Idézem:

"...amíg nem kapja meg tőle, amit akar - a hallhatatlanság titkát..."

Valami hihetetlen módon idegesít, ha a halált összekeverik a hallással. Mert azért már bocsánat, de kurvára nem mindegy, hogy nem tudok kipurcanni, vagy képtelen vagyok a levegőben terjedő hangokat a fülemmel érzékelni. Kaparja a torkomat a sikíthatnék, ha ezt a kettőt összekeverik. Hogy miért pont ettől pöccenek be, azt nem igazán tudom. Talán azért, mert olyan egyszerű a szabály. Egyébként fent nevezett könyvben volt még egy "meghallhat" is, és nem, nem attól féltek, hogy túl hangosan recseg az üvegtörmelék a bakancsuk talpa alatt.

És piszkosul haragszom a helyesírási hibáktól hemzsegő könyvekre. Mert már nincs nyelvtanórám, és egy elszánt tanárom, aki vastagon, vörös tintával aláhúz minden hülyeséget, amit leírtam a dolgozatomban. Mert egykor igenis baromi jó voltam ilyen téren, de az egyetemi tankönyvek, és később a regények összezavartak. Az első néhány évben még morogtam, ha valami hibát leltem teszem azt a Növénygenetika című rendkívül olvasmányos könyvemben. Néhány kötet elején talán még mindig ott van a kis ceruzával írt jegyzetem, oldalszámokkal és a melléjük firkantott elírásokkal. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem vagyok biztos benne, hibát látok-e. Utálom ezt a bizonytalanságot. Utálom, hogy kézközelben kell tartanom a helyesírási szabályzatot, mikor ide írok, mert annyira nem vagyok biztos magamban. És utálom, hogy erről pont a könyvek tehetnek, amik újra és újra a rossz írásmódot tolták a szemem elé. Utálom, hogy a regények, amiknek szórakoztatniuk kellene, esetenként csurig vannak hibával, ami kétszeresen is idegesít - egyrészt a felfedezett hibák okán, másrészt mert azon aggódom, hogy jézusom, vajon hány olyan hiba volt, amit már észre se vettem?! Utálom ezt. Követelem, hogy a kiadók legyenek igényesebbek! Punktum.

Segíccség!

Na ilyen hülyeségről sem írtam még posztot. Legalábbis remélem. Nem, nem a még mindig zajló balhéról van szó :)

Arra kérném az ide tévedőket - és gondolok itt elsősorban azokra, akik viszonylag rendszeresen olvasnak -, hogy mondják már meg nekem, hogy olvasható-e így egyáltalán a szöveg, ha ilyen a sablon, látszik-e rendesen minden? Merthogy én totálisan belezúgtam ebbe az almás képbe, mert zöld, meg alma is van rajta, meg hát zöld, és történetesen alma is van rajta... (Mondom, bele vagyok zúgva.) Viszont kicsit sötét. Ha a linkeket világosra állítom, akkor meg szerintem hülyén néz ki. De mivel ideális esetben ezt a blogot nem magamnak írom, ezért elsősorban az számít, hogy Ti mit szóltok hozzá. Ha azt mondjátok, ez így nagyon nem oké, akkor találok más hátteret. És megpróbálom felkajtatni a képet, hogy berakhassam a gépen háttérnek :DD

Előre is köszönöm a válaszokat, azonkívül szép hétvégét mindenkinek, a nyírségiek meg ássák elő a macis flanelpizsit meg a tundrabugyit, most olvastam hogy vasárnap éjjel csúnya nagy hideg lesz.

A hőség, a könyvek meg a fülférgek

Hellósziaszevasz, van nálatok terasz?

Hű de rég jártam itt... Az az igazság, hogy az utóbbi időben inkább csak olvasni volt kedvem, viszont hogy írjak is a könyvekről, na ez a lehetőség egyáltalán nem csábított. Mivel mégse kenhetek mindent a Nesquik nyuszira - aki egyébként közeli, úgy is mondhatnám: kebelbarátom -, ezt most a hőségre fogom. Dögletes meleg volt, olyannyira dögletes, hogy napokig a gépet is csak egy-két órára kapcsoltam be késő este, mikor már hűvösebb volt (mert hát ugye a számítógép is fűt, száz fokban kinek hiányzik az, de most őszintén?). Node. Tegnap felnyomtam pár verset a másik blogra, imígyen szembesülvén a ténnyel, miszerint június közepe óta itten se kép, se hang. Ez pedig már mégiscsak gáz, ugye.

Az a korszakalkotóan zseniális ötletem támadt mert előttem még senki nem csinált hasonlót, uggyan dehhogy, hogy néhány sorban becses figyelmetekbe ajánlok pár könyvet, amit legutóbbi jelentkezésem óta olvastam, és erőst szerettem. Legyen mondjuk három könyv, ha már valamely - számomra rejtélyes - okból kifolyólag három a magyar igazság.

Kezdjünk egy könnyedebbel, Darvasi László Trapitijével. Egy csuda ez a könyv, nem tudom, lehet hogy az ifjabb olvasóknak tényleg kicsit hosszúnak tűnik, de én abszolút imádtam minden sorát, semmit se vennék el belőle. Vannak benne banyák, meg virágáruslány, meg egy újraköltött Piroska és a farkas, hogy mást ne mondjak. Egyetlen mellékhatása van: ahányszor eszembe jut, tökfőzelékre vágyom. Jó sokra.

A következő tippjem azoknak szól, akik komolyabb könyvre vágynak, ez pediglen A pestis, á la Albert Camus. Valamiért nagyon megszerettem. Tetszett, ahogy a betegségről írt, arról, ahogy leigáz egy várost és arról, hogy hogyan hat egy közösségre, ha kényszerűségből összezárják őket egy városban, falai közt a halálos kórral. Azt hiszem a wikin olvastam, hogy tulajdonképp Camus itt a háborúról írt. Nos, én ahhoz túl suttyó voltam, hogy erre magamtól rájöjjek, de ígérem, mikor újraolvasom (mert újraolvasom, az fix) majd erre is odafigyelek.

Végül jöjjön egy kis dráma. Olvastatok már Arthur Millert? Ha nem, hát tessék pótolni. Én egy olyan válogatást olvastam, amiben öt darab szerepelt, és azt kell mondjam: mindegyik tetszett. Nem egyforma mértékben, de hát na, mind jó volt. Nem volt unalmas, nem volt érthetetlen. Személyes kedvenceim A salemi boszorkányok volt, illetve a Közjáték Vichyben - előbbit gondolom nem nagyon kell bemutatni (egen, ez volt a mozifilm alapja), utóbbi pedig a második világháború idején játszódik és... és nem mondok róla többet, akit érdekel az a korszak és szereti a drámát, olvassa el.

Mármost csupán annyi van hátra, hogy megvilágítsam a címben szereplő harmadik tétel - úgyismint fülféreg -, ittlétének okát. Na hát az meg a cseri hibája, aki nemrég írt egy karcot a molyon errül. Hogy hát ugye ez a lenyűgözően gusztustalan elnevezés (a szolidabb verzió, alias dallamtapadás olyan uncsi, hogy nem vagyok hajlandó azt használni) nem mást jelent, mint az ember fejében zümmögő random dallamokat. Én meg ma reggel úgy ébredtem, hogy egy Cutting Crew dal férgesedett a fülembe bele, amiről eszembe jutott a cseri karca, és kíváncsi lettem, hogy vajon hány dalt ad le egy nap a Nokedli Rádió FM 85.6, így aztán elkezdtem írni a naptáramba. Szerintem át fogok csúszni a szomszédos nap rubrikáiba, mert máris 13-nál tartok, pedig még alig múlt dél, és egyet vagy kettőt így is elfeledtem felírni... Egyébként jelenleg ezt dúdolom, meg még riszálok is kissé, igen, széken ülve is tudok.

Na. Remélhetőleg most már visszatér az írhatnékom, és hamarosan lesznek rendes unalmas posztok is. Addig is legyetek jók ha tudtok, és élvezzétek a nyarat, már nem sok van belőle. Pápuszi

Első blogszülinap

Ím ez a nap is eljött vala. Ma egy éve, hosszas fontolgatás-halasztgatás után életre hívtam eme remek oldalt, ahol a gyanútlan népre áraszthatom ökörségeimet mélyen szántó gondolataimat. Mondanám, hogy mozgalmas év volt ez, de ez nem teljesen igaz - a bloggerek azon alfajához tartozom, amely csak igen rapszodikus időközönként kalapálja a billentyűzetet poszt írási célzattal. És ezen nem is fogok változtatni, mert nem szeretném ha a blogolás kényszer lenne. Kinek kell egy izzadságszagú blog?

Szóval. Voltak, akik már kezdetben bizalmat szavaztak csöpp kis oldalamnak - remélem ők nem csalódtak. Voltak, akik tőlem akarták megtudni, mennyi nokedlit kell főzni 4-6-x személyre - rajtuk sajnos nem tudtam segíteni, de bízom benne hogy másutt megtalálták a választ kérdésükre. Voltak, méghozzá kiemelkedően magas számban, akik fenekelőgép után kutatva jutottak hozzám - ha Tony Wolf meséjét keresték úgy sikerrel jártak. Jöttek hozzám látogatók Brazíliából és Japánból, szerettek volna sámlit tenni a lábam alá úgy..., akartak belőlem bajuszt csinálni, és voltak olyan bizarr keresőszavaim is, mint például "anya krémmel kenegeti lánya". Valamivel több, mint négyezer látogatóm volt és 98 kommentem (ennek mondjuk a fele én voltam). Nem olyan sok, mint a nagyoknak, de nem is kevés - nekem pont megfelel.

Szeretném megköszönni Neked, kedves olvasóm, hogy itt vagy, akár szándékosan jöttél, akár véletlenül tévedtél ide. Köszönöm mindenkinek a kíváncsiságot, a bizalmat, a hozzászólásokat. Kezdődhet a második év, talán lassan megtanulok fogalmazni is, de addig is míg erre várunk, hadd kínáljalak meg egy szeletke marslakózöld blogszülinapi tortával ezen a szottyos télvégi napon:

F: www.greenteatoday.com

Ajánlom magamat

Örömmel jelentem, hogy a mai napon útnak indítottam kettes számú blogomat, ahol csakis és kizárólag versek lesznek majd olvashatóak. Nem mintha itt nem férnének el, pláne hogy nem sokat aktívkodom, de mégis... úgy éreztem nekik külön hely kell.

Szóval, akit érdekel mely versek váltanak ki szerény személyemből szimpátiát (azért tudok ám alliterálni, hm?), a NokedLíra nevezetű blogon nézelődjék. Egyelőre még nem túl izgalmas a kínálat, minthogy csak néhány Villon verset véstem fel, de majd...

Ebédelünk?

Az a helyzet, hogy éhes vagyok és álmos. Előbbinek köszönhetően eszembe jutott ez a hely, amit pár hete találtam tök véletlenül a neten, utóbbi pedig rendszerint ellenállhatatlan csacsogási kényszert vált ki belőlem, minek hála gyorsan fel is nyomom a blogra ennek a csinoska kis kajáldának a képét.

Szeretném felhívni az oldalamra látogató multimilliomosok figyelmét arra a tényre, hogy bár nincs érvényes útlevelem, és nem vagyok éppen csekély méretű, szükség esetén bármely mérettartományba tartozó bőröndbe be tudom hajtogatni magam, tehát igen hálás lennék egy fuvarért Zanzibárba. Kajára nem muszáj meghívni, majd viszek parizeres szendvicset, vagy felhernyózok egy pálmára kókuszdiót gyűjteni, nem gond, igazán. Csak hadd ücsörögjek itt kicsinyég...

Kép forrása: pixgrove.blogspot.com

Honlapja is van ennek a csodának: http://www.therockrestaurantzanzibar.com/ Az étlap éppen nem kilométeres hosszúságú, de őszintén: ki a francot érdekel?

És akkor ezennel elvonulok, és kreálok magamnak valami hervasztó szendvicset. Jó étvágyat, kedves mindenki :)

Szegény, szegény elhanyagolt blog...

Akkor most jön az, hogy magyarázom a bizonyítványom...

Iszonyat régen jártam itt, ami szégyen und gyalázat, de egyrészt egy darabig nem értem rá (vizsgára készültem, amúgy sikeresen + diplomamunkát írtam, siker nélkül), másrészt olvasni se volt időm, szóval nem is nagyon tudtam volna miről írni. De! Pár napja ismét olvasok, rendes könyvet, nem szakmásat, úgyhogy hamarost tollseprűt ragadok, és leporolom a blogot. Addig is van pár érdekesség a most olvasott Kenilworth c. könyvből  a molyon, ha valakit érdekel, itt.

Pár nap múlva jelentkezem egy - reményeim szerint - értelmesebb bejegyzéssel, addig is legyetek jók :)

Beharangozó

Régóta tervezgettem már, hogy indítok egy blogot. És tervezgettem, és tervezgettem...

Először talán úgy három éve botlottam bele egy könyves blogba. A jó öreg Gugli keresőjében vadásztam valamilyen, bármilyen vélemény után néhány könyvről, mert nem tudtam eldönteni, akarom-é avagy sem. Akkor találtam rá az első ilyen blogra - pechemre pont egy olyanra, ahol csak a fülszöveget tudtam elolvasni. A további kutakodás eredményeként viszont rábukkantam Amadea blogjára, és rögtön szét is röhögtem a fejem egy bizonyos dohányzóasztalos sztorin... Attól a naptól kezdve rendszeres (zug)olvasó voltam, és az ő linklistájának köszönhetően találtam rá először Nima blogjára, aztán szép sorban a többiekére. És közben azon gondolkoztam, hogy de jó lenne nekem is egy ilyen... De mindig arra jutottam, hogy nekem ehhez nincs türelmem, és egyébként is, mi a túrót írjak, mikor élőszóban is csak habogok, ha megkérdezik hogy tetszett a könyv amit olvastam. Aztán jött a moly, és talán egy egészen kicsit javult a helyzet, most már hangyányit összeszedettebben fogalmazok, ha felmerül a fenti kérdés. Talán. Kicsit.

És végül a moly adta meg a kezdő lökést is ahhoz, hogy tényleg belevágjak a dologba. Hogy hogyan s miért, azt most nem részletezném, nem szeretném ha már az első bejegyzésem is kilométer hosszasra sikeredne. Különben is, a lényeg az, hogy most itt vagyok, ragyogok, és kész vagyok rászabadítani minden hülyeségemet az engem olvasókra. Például könyvekről. De nem csak könyvekről. Bármiről, ami érdekel, amiről írni támad kedvem. Az egészen biztos, hogy eleinte elég fapados lesz a külső* is, a tartalom is, de ahogy Csenga mondta volt: valahol el kell kezdeni. Hát akkor Start...

*mondjuk nekem speciel tetszenek ezek a madárkák a sarokban