A következő címkéjű bejegyzések mutatása: várólista 2012. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: várólista 2012. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. november 29., csütörtök

Bosszúhadjárat - bő lére eresztve

Először is: az Újpesten tevékenykedő besurranó tolvajoknak üzenem, hogy egybekötött, nagy alakú, 1140 oldalas, keményköpésű Monte Cristóm van és nem félek használni!

Most hogy ezt tisztáztuk, akár értékelhetek is.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Megboldogult tinédzser koromban többször előfordult, hogy egy-egy könyvet akár egy évig olvastam. Na persze nem minden nap, hanem szépen elosztva, időnként pár tucat oldalt. A rekordom azt hiszem a Pillangó volt, azt majd' két év után szolgáltattam vissza jogos tulajdonosának. De az utóbbi években már nem jellemző rám az efféle időhúzás, általában hamar bedarálom a könyveket. Na, Monte Cristót nem sikerült. Hogy ennek mi a pontos oka, azt meg nem tudnám mondani, minthogy a regény éppenséggel nem rossz. De nem is hibátlan...

Lássuk az alapsztorit. Van nekünk egy jujjdeboldog tengerészlegényünk, meg neki egy jujjdeboldog menyasszonya. Mármost, a jujjdeboldog embereknek általában akad egy pár ellenségük - itt sincs másként. Ezek a gonosz emberek pedig elérik, hogy a legényt egy nem túl emberbarát börtönbe zárják, és aztán ott is felejtsék. Emberünk kis híján megőrül, de aztán jobb ötlete támad, és végül meglép (télakol, ahogy a Pillangóban mondanák). Egy barlangban talál sok-sok kincset, körbebóklássza a világot, aztán szépen nekiáll bosszút állni a fentebb említett ellenségein. Nna. Remélem semmi spoilerest nem írtam, elvégre ez az a sztori, amit körvonalaiban kb. minden hét évnél idősebb egyén ismer.

Akkor most nézzük, mi volt a problémám. Nos az, hogy IRGALMATLANUL HOSSZÚ! Persze ez még alapból nem lenne baj, szeretem a vaskos könyveket, de csak akkor, ha értelme is van. De ha tele van tömve rétestészta jellegű párbeszédekkel, akkor nagyon morcos tudok lenni. Felvázolom, miféle diskurzusokra gondolok:

- Légy oly kedves, és vegyél a közértben egy kiló kenyeret, meg két doboz másfeles tejet.
- Rendben. Kenyérből tehát egy kiló kell?
- Igen, egy kiló kenyérre van szükségem. Meg két doboz másfeles tejre.
- Igen, persze, tej. Két doboz. Biztos, hogy másfeles kell?
- Egészen biztos vagyok benne. A másfeles a legjobb. Azt szeretjük. Meg a kenyeret.
- Másfeles tejjel.
- Azzal, igen. Úgy a legfinomabb.
- Tehát azt szeretnéd, ha átmennék a közértbe. Kenyérért meg tejért. És ha csak fél kilós kenyér van?
- Akkor kettőt hozz. Az összesen egy kiló. De el ne felejtsd a tejet!
- Nem, nem, dehogy. Elsőosztályú a memóriám. Hozok két kilós kenyeret, meg egy zacskós tejet. Máris indulok.

Valahogy így. Hát csoda, hogy őrületbe lettem kergetve? Néha a leíró részeknél is nagyon érződött az időhúzási szándék, és az emiatt érzett bosszúságomon még az sem enyhített, hogy ebben a regényben található a világirodalom egyik legjobb fejezetcíme: "Milyen módon lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackot".

Az időhúzást leszámítva viszont azt kell mondanom, hogy ez a könyv remek. Úgy csűri-csavarja Dumas a szálakat, hogy az maga a gyönyörűség, és ad némi gondolkodni valót is. Te például mit tennél, ha hosszú raboskodás után szabaddá, és egy mesés vagyon birtokosává válnál? Ha kiderülne, kik okozták sanyarú sorsodat? Hagynád a frászba, vagy egy aprólékos terv segítségével bosszút állnál rajtuk? Ezen gondolkozom pár napja. Van néhány ember, akinek a legnagyobb örömmel kevernék az italába olyan hashajtót, hogy három hónapig max öt percre legyen képes felállni a klozetról, de teljesen tönkretenni, esetleg őrületbe kergetni a rosszakaróimat? Nem hiszem, hogy ezt akarnám, vagy legalábbis nem Monte Cristo módszereivel. Tisztázni a nevemet, azt igen. Megjutalmazni a jóakaróimat? Naná. Mindezek után elhúzni a búsba valami egzotikus szigetre, Dagobert bácsi módra úszkálni az aranyaim közt, és gondtalanul élvezni hátralévő éveimet? Jóhogy!
Azon is elfilóztam egy darabig, hogy vajon az a mesés vagyon ma mennyit érne? Belegondoltatok már? Oké, akkoriban ez akkora marhanagy pénz volt, hogy zsebből fizette ki a párizsi palotákat meg a legklasszabb vízi járműveket. De gyanítom, ugyanez a kincs ma már közel sem érne ennyit... (azért ha hasonló kapásom lesz mondjuk kertásás közben, nem fogok az infláció meg egyebek miatt búslakodni).
Amivel még nem tudtam dűlőre jutni, az az, hogy akkor én most kedveljem, vagy utáljam ezt a Monte Cristót. Egyszerűen nem tudom. Igaza is van, meg nem is. Jót is, rosszat is tesz. Hol érzéketlen szemétláda, hol könnybe lábadó szemű jótevő. Nem tudom szeretni, de utálni se. Majd egyszer, ha épp nagyon türelmes leszek, újraolvasom, hátha sikerül döntésre jutnom.

Eredeti cím: Le Comte de Monte Cristo
Magyar Könyvklub, 2005.
Fordította: Csetényi Erzsi

U.i. Naná, hogy elfelejtettem beszúrni a várólistás logót. Majd most.

2012. október 10., szerda

A függöny felgördült...

...és úgy is maradt.

William Somerset Maugham: Színház

Julia egy középkorú színésznő, méltatói szerint Anglia legnagyobbja. Ragyogó karrier, példás, ámde jéghideg házasélet, egy elidegenedett gyerek és két hűséges rajongó: ennyit tud felmutatni. Aztán egy nap találkozik egy fiatalemberrel, aki a fia lehetne és akinek eleinte még a nevét sem képes megjegyezni, ám később fülig belehabarodik.

Valahogy úgy jártam ezzel a regénnyel, mint pár hónapja A színes fátyollal. Tetszik, igazán jól van megírva, meg minden, de mégsem tudom úgy istenigazából szeretni. Ez talán annak is köszönhető, hogy a Fátyol és a Színház mintha egymás ikertestvérei lennének. Ugyanúgy egy nő áll a középpontban és Julia is viszonyt kezd egy arra méltatlan férfival (inkább fiúval). Plusz ha jól emlékszem a Fátyol elejére, a felépítés is hasonló: egy rövid ideig a jelenben botorkálunk, aztán visszaröppenünk az időben, néhány fejezet erejéig elidőzünk a múltban, felkutatjuk a nyitójelenethez vezető történéseket, majd visszatérünk a jelenbe és le is cövekelünk ott.

F: ladysophie2010.blogspot.com

A problémám is ugyanaz: iszonyat unszimpatikus a főszereplő. Julia (Anti bácsi végig Júliának fordította, amitől a falat kapartam) erőssége és gyengéje ugyanaz: hogy nagyszerű színésznő. Bravúros alakításaitól hangos a sajtó immáron hosszú évek óta, ugyanakkor senkinek halvány segédfogalma sincs róla, hogy valójában milyen ember is ő. Mintha egyetlen őszinte szava, spontán mozdulata se lenne, folyamatosan játszik. Bármilyen helyzetbe kerül, könyékig túr színjátszói kelléktárába, és előhalássza azt a legyintést, azt a tekintetet, ami a kívánt reakciót váltja majd ki közönségéből. Azon gondolkoztam olvasás közben, vajon lehet-e, érdemes-e így élni? Minden ember rákényszerül néha a színészkedésre - például teli szájjal mosolygunk arra, akit legszívesebben bokán rúgnánk, vagy épp örömtől mámorosan mondunk köszönetet a huszonnyolcadik tisztasági csomagért (tudjátok, amiben még menő műanyag szappantartó is van), amit a Jézuska hozott, és akkor még nem is beszéltünk a szóbeli vizsgákon felvonultatott repertoárról. Tetszik vagy sem, az élet része, hogy időnként megjátsszuk magunkat. Na de állandó jelleggel ezt csinálni? Hogy már mi magunk se tudjuk, kik vagyunk? Abból nem kérek, köszönöm.

F: telegraph.co.uk

A másik érdekes dolog a viszony, amibe Julia belebonyolódik. Az, hogy a srác simán a fia lehetne, mai napság már senkit nem döbbent le, úgy hiszem. Amit viszont nem tudtam követni, az az, hogy most tulajdonképpen ki ejt át kit? Sok-sok fejezeten át szidtam a nőt a hülyeségéért, hogy olyasvalakiért eped, aki nyilvánvalóan kihasználja, aztán meg úgy néz ki, mintha épp fordítva történne a dolog. Zavarosan fogalmazok? Hát kérem ez azért lehet, mert rendesen belezavarodtam :)

Szóval ettől a regénytől sem ájuldoztam halomra, annak ellenére hogy teljesen rendben van. Fogok még a szerzőtől olvasni, egyrészt - mint a fenti borítón is tisztán látszik - itt van még nekem Az ördög sarkantyúja meg a Sör és perec, sőt a könyvtárban is kinéztem két kötetet, de ha ezekben is csupa ellenszenves, hűtlen nő lesz a főszereplő, sikítok (gondolom most mindenki rettentően megijedt).

És végül egy örömhír: ez a könyv ott trónol az idei várólista csökkentős listámon, tehát egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz. Hiphip meg hurrá. Az értékeléssel mondjuk nem vagyok megelégedve, de írja át a harapós nyúl.

Eredeti cím: Theatre
Európa Könyvkiadó, 1980.
Fordította: Szerb Antal

(A fenti képen szereplő nemcsúnya színház a Richmond Theatre. Az alsóbb jelenet pedig egy itt előadott darabból van, ami ha jól sejtem magyarul a Mezítláb a parkban lehet.)

2012. augusztus 20., hétfő

Főzzünk jó sört!

- mondta az ifjú, s az öreg aggódni kezdett...

Anthony Trollope: Hitek és remények

Kedvelem a XIX. századi angol irodalmat. És kedvelem a lassan csordogáló történeteket (nyilván, különben az első megállapításom se lenne érvényes...). Szóval elviekben minden adott volt, hogy rettenetesen nagyon megszeressem ezt a könyvet, de sajnos nem így történt. Félreértés ne essék, teljesen jó volt. Aranyos történet ez. Van benne egy kis üzleti csatározás, meg szerelmi bonyodalom, az elmaradhatatlan társadalomkritika és persze oldalba szurkáljuk kicsit az egyházat is. Egy egyszerű kis történet, amit Alessandro Baricco ötven oldalon elintézne (igazából szerintem annyi se kéne neki), míg Trollope-nak háromszázzal több kell hozzá. Ami nem is lenne baj, ha nem fulladna időnként unalomba a dolog.

De lássuk, miről is szól ez a regény. Van egy ifjú leánykánk, Rachel Ray. Szép, szőke, szemérmes - és szegény. Egy almaültetvényektől körülvett kis városkában él kedves, özvegy anyjával és finoman szólva hitbuzgó, szintén özvegy nővérével. Aztán egy szép napon belecsöppen az életébe egy nagyra törő, jómódú londoni fiatalember, Luke Rowan, akivel persze rögvest egymásba szeretnek. Csakhogy, amint az már lenni szokott, szerelmüket nem nézik jó szemmel. Luke ugyanis érkezése után nem sokkal rátiport a helyi sörfőzde tulajának, Mr. Tappitt-nek a tyúkszemére, és azóta is azon rugózik. Mint az hamar kiderül, Mr. T. botrányosan rossz minőségű sört főz, az ifjú pedig mindenáron változtatni kíván ezen. Később pedig mindenféle csúnya pletykák kezdenek el keringeni a városkában... és maradjunk is ennyiben, nem szeretjük a ronda nagy spoilereket.

Mint említettem, semmi bajom a lassan csordogáló történetekkel. De az isten szerelmére, azért csordogáljon! Időnként, tán háromszor vagy négyszer fordult elő, hogy úgy éreztem, egy helyben toporgunk. Háromszor is a számba rágta ugyanazt, mind a háromszor jól körülírva, hogy miről van szó. Na, az ilyet viszont nagyon nem szeretem.
Ami az unalmas részeket illeti: töredelmesen bevallom, teljesen hidegen hagy a politika. Márpedig ebben a könyvben van egy bizonyos választás, amiről ugyan nem esik olyan sok szó, ahhoz mégis elég, hogy engem elaltasson. És hát igen, úgy érzem Mr. Tappitt-ből is egy kicsivel többet kaptam a szükségesnél :)
Luke pedig... megeszem a nem létező kalapom, ha bármelyik hölgyolvasó belehabarodott.
A fülszöveg alapján ráadásul arra számítottam, hogy az egész történetet végigkuncogom ("E színes kavalkádban szikrázik föl Trollope kitűnő humora..."), de sajnos ez se jött be.
Viszont a karakterábrázolása tényleg remek. Csak hogy valami pozitívat is mondjak végre. Minden szereplő abszolút hiteles, jól ki van dolgozva.

Csalódott vagyok kissé, de azt hiszem ez főleg annak tudható be, hogy másra számítottam. Vagy talán nem kellett volna rögtön Gaskell után olvasni. Nem tudom, de remélem enyhén kiábrándult soraim senkit nem riasztanak el ettől a könyvtől. Nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt, kellemes emlék lesz, ha ez a félkómás, kialvatlan állapotban írt értékelésemből nem is látszik :) Ha valaha is kiadnak még valamit Trollope-tól magyarul, azt is el fogom olvasni.

U.i. És ezzel végre elkezdtem ledolgozni az idei 12-es várólistámat. Ójee.

Eredeti cím: Rachel Ray
Lazi Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Béresi Csilla

2012. augusztus 18., szombat

Várólistás játék 2012

Iiigen, tudom, kicsit későn írok erről, elvégre is tavaly december végéig kellett jelentkezni, most meg nyakunkon a tűzijátékokkal ékes augusztus huszadika... Csakhogy tavaly decemberben még nem volt blogom, így ezzel a molyos polccal jelentkeztem a Lobo által meghirdetett játékra. És csak most jutott eszembe, hogy talán nem ártana itt is megemlítenem a dolgot, minthogy két várólistás könyv olvasása is folyamatban vagyon. Az meg már hogy nézne ki, hogy odabiggyesztem a baglyos képet a blogos értékelés végére, miközben magáról a játékról nem is szóltam...

Szóval az egésznek az a lényege, hogy 12 hónap alatt el kell(ene/ett volna) olvasni 12 könyvet a várólistámról. Olyan könyvet, ami már réges-rég ott porosodik a polcon, szomorú szemeket betűket meresztve rám. (A játék részletesebb leírása Lobónál olvasható, ha fentebb rákattintasz a nevére, ott is találod magad az erről szóló posztnál.)

Nno. Két listám is van, hogy legyen miből válogatni:

A terv
Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Anthony Trollope: Hitek és remények
E. T. A. Hoffmann: Az ördög bájitala
Henry James: A galamb szárnyai
Ian McEwan: Vágy és vezeklés
John Steinbeck: Érik a gyümölcs
Michael Cunningham: Az órák
Rohinton Mistry: India, India
Salman Rushdie: Szégyen
Sárközi György: Mint oldott kéve
Walter Scott: Waverley
W. S. Maugham: Színház

B terv
Anita Nair: Hölgykupé
Erich Kästner: A két Lotti
Francesca Marciano: Szerelmem, Róma
Franz Kafka: A kastély
George Orwell: 1984
Henryk Sienkiewicz: Quo vadis
Kathleen Winsor: Amber
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Miyuki Miyabe: Tűzember
Norman Mailer: Meztelenek és holtak
Truman Capote: Hidegvérrel
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

Hát ennyi. Ha végre elkezdenek csordogálni a fenti könyvekhez tartozó értékelések, majd frissítem a bejegyzést, addig is sok sikert nekem, az enyhe lemaradással küzdőnek :)