A függöny felgördült...

...és úgy is maradt.

William Somerset Maugham: Színház

Julia egy középkorú színésznő, méltatói szerint Anglia legnagyobbja. Ragyogó karrier, példás, ámde jéghideg házasélet, egy elidegenedett gyerek és két hűséges rajongó: ennyit tud felmutatni. Aztán egy nap találkozik egy fiatalemberrel, aki a fia lehetne és akinek eleinte még a nevét sem képes megjegyezni, ám később fülig belehabarodik.

Valahogy úgy jártam ezzel a regénnyel, mint pár hónapja A színes fátyollal. Tetszik, igazán jól van megírva, meg minden, de mégsem tudom úgy istenigazából szeretni. Ez talán annak is köszönhető, hogy a Fátyol és a Színház mintha egymás ikertestvérei lennének. Ugyanúgy egy nő áll a középpontban és Julia is viszonyt kezd egy arra méltatlan férfival (inkább fiúval). Plusz ha jól emlékszem a Fátyol elejére, a felépítés is hasonló: egy rövid ideig a jelenben botorkálunk, aztán visszaröppenünk az időben, néhány fejezet erejéig elidőzünk a múltban, felkutatjuk a nyitójelenethez vezető történéseket, majd visszatérünk a jelenbe és le is cövekelünk ott.

F: ladysophie2010.blogspot.com

A problémám is ugyanaz: iszonyat unszimpatikus a főszereplő. Julia (Anti bácsi végig Júliának fordította, amitől a falat kapartam) erőssége és gyengéje ugyanaz: hogy nagyszerű színésznő. Bravúros alakításaitól hangos a sajtó immáron hosszú évek óta, ugyanakkor senkinek halvány segédfogalma sincs róla, hogy valójában milyen ember is ő. Mintha egyetlen őszinte szava, spontán mozdulata se lenne, folyamatosan játszik. Bármilyen helyzetbe kerül, könyékig túr színjátszói kelléktárába, és előhalássza azt a legyintést, azt a tekintetet, ami a kívánt reakciót váltja majd ki közönségéből. Azon gondolkoztam olvasás közben, vajon lehet-e, érdemes-e így élni? Minden ember rákényszerül néha a színészkedésre - például teli szájjal mosolygunk arra, akit legszívesebben bokán rúgnánk, vagy épp örömtől mámorosan mondunk köszönetet a huszonnyolcadik tisztasági csomagért (tudjátok, amiben még menő műanyag szappantartó is van), amit a Jézuska hozott, és akkor még nem is beszéltünk a szóbeli vizsgákon felvonultatott repertoárról. Tetszik vagy sem, az élet része, hogy időnként megjátsszuk magunkat. Na de állandó jelleggel ezt csinálni? Hogy már mi magunk se tudjuk, kik vagyunk? Abból nem kérek, köszönöm.

F: telegraph.co.uk

A másik érdekes dolog a viszony, amibe Julia belebonyolódik. Az, hogy a srác simán a fia lehetne, mai napság már senkit nem döbbent le, úgy hiszem. Amit viszont nem tudtam követni, az az, hogy most tulajdonképpen ki ejt át kit? Sok-sok fejezeten át szidtam a nőt a hülyeségéért, hogy olyasvalakiért eped, aki nyilvánvalóan kihasználja, aztán meg úgy néz ki, mintha épp fordítva történne a dolog. Zavarosan fogalmazok? Hát kérem ez azért lehet, mert rendesen belezavarodtam :)

Szóval ettől a regénytől sem ájuldoztam halomra, annak ellenére hogy teljesen rendben van. Fogok még a szerzőtől olvasni, egyrészt - mint a fenti borítón is tisztán látszik - itt van még nekem Az ördög sarkantyúja meg a Sör és perec, sőt a könyvtárban is kinéztem két kötetet, de ha ezekben is csupa ellenszenves, hűtlen nő lesz a főszereplő, sikítok (gondolom most mindenki rettentően megijedt).

És végül egy örömhír: ez a könyv ott trónol az idei várólista csökkentős listámon, tehát egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz. Hiphip meg hurrá. Az értékeléssel mondjuk nem vagyok megelégedve, de írja át a harapós nyúl.

Eredeti cím: Theatre

Európa Könyvkiadó, 1980.

Fordította: Szerb Antal

(A fenti képen szereplő nemcsúnya színház a Richmond Theatre. Az alsóbb jelenet pedig egy itt előadott darabból van, ami ha jól sejtem magyarul a Mezítláb a parkban lehet.)