Habemus papam

Alois Uhl: Pápák gyermekei

Annyira szomorú ez így. Itt egy tök érdekes korszak, ezen belül egy szintén tök érdekes téma, és mindez olyan borzalmas tálalásban, hogy jajj. Azt elképzelni se merem, hogy mennyi kutatás áll mögötte, amiért le a kalappal a szerző előtt, de jó lett volna, ha talál egy szerzőtársat, aki tud írni. Olvasmányosan. Élvezhetően.

Ez a könyv a reneszánsz kori pápák gyerekeiről szól, közülük is főleg azokról, akik bizonyítottan pápák sarjai. Amit jónak tartok benne, az egyrészt a felépítés. Előbb körülnézünk egy kicsit a reneszánsz korban, aztán szépen sorban megismerkedünk a pápákkal és szülötteikkel, végül a témával kapcsolatos irodalmat tekintjük át röviden. Ez így teljesen logikus. A másik dolog, amiért jár a piros pont Uhlnak, az az, hogy nem ítélkezik, és hogy igyekszik a tényekre koncentrálni.

Hogy mi a rossz? Sokszor zavaros. Össze-vissza dobálózik a nevekkel - a pápákat hol polgári nevükön, hol a pápaként választott nevükön említi, mindezt úgy váltogatva, hogy egy idő után már meg se kíséreltem rájönni, most akkor például Leóban tulajdonképpen kit is tisztelhetek. Az egyetlen, akit sikerült megjegyeznem, az Rodrigo Borgia, alias VI. Sándor. Szerintem őt is csak azért, mert népes családjának hála róla esett talán a legtöbb szó. Biztos sokan vannak, akiknek ez nem jelent gondot, nekem igen. Nem kaptam vallásos nevelést, a tudásom ezen a téren a béka hátsóbbik fele alatt van. Jó lett volna, ha úgy írják meg ezt a könyvet, hogy a hozzám hasonlók is tudják követni.

Aztán ott van a stílus. Legtöbbször taplószáraz, egymás után hajigált életrajzi adatokból áll, amit megintcsak nem nagyon lehet követni. De még ez a jobbik eset. Időnként ugyanis valami humorosnak, játékosnak szánt stílusban ír le egy-egy eseményt, nem túl nagy sikerrel. Nem, sajnálom, de nagyon nem tud nekünk, egyszerű népeknek írni. Maga a kiadás sem tartozik a legigényesebbek közé, sok benne a hiba.

Mindezek ellenére, ha érdekel a téma, feltétlenül próbálkozz meg vele, mivel amennyire látom, magyar nyelven más könyv nem jelent meg erről. Ha valamennyivel informáltabb vagy vallási téren, mint én, valószínűleg fogyaszthatóbb is lesz.

Eredeti cím: Papstkinder

General Press

Fordította: Sütő Gyöngyi

Memóriakisokos

Joshua Foer: Einsteinnel a Holdra

Mindig kicsit félve közelítek azokhoz az okos könyvekhez, amik nem az én szakmámmal kapcsolatosak (=környezetgazdálkodás, kertészet). Mert mi van, ha minden harmadik szóhoz elő kell kapnom az idegen szavak szótárát, és minden negyedik bekezdésnél valami egyéb lexikont, hogy legalább valami ködös elképzelésem legyen róla, miről is van szó éppen. Emiatt a félsz miatt nem szoktam efféle könyveket olvasni. Legalábbis eddig így volt, de idén megváltozott a helyzet, hála Else Roesdahl vikinges, és pláne Josh memóriaboncolós könyvének, ami nemcsak érthető, de még szórakoztató is.

Viszont ne tessenek beugrani a borítóra vésett reklámfogásnak, idézem: "Hogyan emlékezzünk a világon mindenre?". Ez a könyv nem a különböző memóriatrükkök vég nélküli és aprólékos bemutatásáról szól. Persze van benne pár tipp, ami használhatónak tűnik - én például még most, három-négy nap után is emlékszem egy eszement tizenöt tételes listára, amit az írónak kellett memorizálnia, és ami olyan dolgokból áll, mint például a rénszarvaskolbász, e-mail Sophiának és barométer... -, de a hangsúly úgy hiszem nem ezen van.

Tehát. Most hogy leírtam mi az, amit ne nagyon akarjunk megtalálni ebben a könyvben, talán ejthetnék pár szót arról is, hogy mi az, amiről valójában olvashatunk. Nos, olvashatunk az emlékezés művészetének történetéről: hogy kik voltak az elsők, akik - legalábbis a legenda szerint - kifundálták ezeket a bizonyos trükköket, kik írtak róla először, milyen őrült ötletek születtek ebben a témában, hogyan merült csaknem feledésbe ez az egész tudomány, és hogyan hasznosít(hat)juk azt a mai világban. Aztán olvashatunk még kirívó esetekről: olyan emberről, aki mindent megjegyez és olyanról, akinek a rövid távú memóriája egy súlyos agykárosodás miatt csak az utolsó gondolatáig terjed. Arról, hogy mi az a kevés, amit tudunk az emberi agy működéséről, és mi az a sok, amit nem. És persze ott van még a két memóriabajnokság leírása, és a kettő közt Joshua készülődése a megmérettetésre egy enyhén lökött brit memóriabajnok, Ed Cooke segítségével.

Ami nagyon tetszett nekem, hogy pont kellő mennyiségű humor volt benne ahhoz, hogy az ismeretterjesztő könyvek szerelmesei is komolyan vegyék, és a magamfajta, ilyen könyvekkel csak hébe-hóba találkozó emberkék is élvezzék. Ajánlom tehát minden olyan könyvbarátnak, akit egy kicsit is érdekel, mi zajlik a fejében - most is, mikor e sorokat olvassa :)

Íme Amerika Kapitány ipari fülvédője, egy mókás szemüveg, és a mögötte rejtőző szerző.

U.i. Igen, nem véletlenül egyezik a családnév: Joshua édestestvére Jonathan Safran Foer-nak :)

Eredeti cím: Moonwalking with Einstein

XXI. Század Kiadó, 2012.

Fordította: Simonyi Ágnes

A szerző képének forrása: guardian.co.uk

Szőrösnadrágú Ragnar és Tsai

Else Roesdahl: A vikingek

Mármost kérném tisztelettel ez itten nem regény, hanem okosító célzattal íródott könyv, tehát nem sok hozzáfűznivalóm lesz. Érdekes volt. Nem tudom, kinek milyen kép él a fejében a vikingekkel kapcsolatban, én még csak ilyen-olyan filmekben találkoztam velük, és Hálivúd... nos Hálivúd nem olvasta ezt a könyvet. Na szóval mostanáig úgy képzeltem, hogy a vikingek - férfiak és nők egyaránt - ilyen nagy draba állatok, akkorák mint egy tucat masszív tölgyfa háromajtós szekrény, erőszakosak, csak akkor szállnak le a sárkányfejes hajóikról ha fosztogatásra alkalmatos tengerparti városka kerül az útjukba, mikoron is szarvas sisakkal a fejükön, csatabárdot lóbálva letámadják a szegény ártatlan népet, ja és mellesleg szabadidejükben felfedezték Amerikát. Hát kérem, nekem ilyen primitív elképzeléseim voltak. Szégyen und gyalázat.

De hál'isten pár éve megvettem ezt a könyvet, és most hogy elolvastam, nagyon okosnak érzem magam. (Bár ez az érzés már nem tart sokáig, ebben biztos vagyok.) Már tudom, hogy magasabbra nőttem, mint egy átlagos viking pasas, hogy a nők nem harcoltak, viszont vezették a háztartást. Hogy egyáltalán nem voltak erőszakosabbak bármely más európai népnél, és bár tényleg remek hajósok voltak, értettek a földműveléshez is. Már persze ott, ahol meg lehetett művelni a földet. Ahol nem, ott még mindig vadászhattak bálnára meg satöbbire, meg tarthattak rénszarvast. Tényleg sokat fosztogattak, viszont nem a csatabárd volt a legkedvencebb fegyverük, hanem a kard. A sisakról a következőket olvashattam: "Az osebergi kárpiton és más leleteken láthatunk szarvdíszes fejékű férfiakat, de ezeknek semmi közük sincs azokhoz a sisakokhoz, amelyeket a vikingek harc közben hordtak." Ami pedig Amerikát illeti... hát ja, tényleg felfedezték, és csak azért nem telepedtek le ott, hogy a jó zsíros földjén legeltessék a marháikat, mert már lakott volt.

No még néhány szót arról, hogy is néz ki ez a könyv. Hát jól, szép barna meg minden, de ugyebár nem ez a lényeg. Először viszonylag rövid fejezetekre bontva végigveszi a vikingek hétköznapjait. Szóba kerül itt minden, hol és hogyan éltek, mit ettek, mit viseltek, milyen fegyvereik voltak, milyenek voltak a hajóik, a művészetük, a vallásuk ésatöbbi ésatöbbi. Ez a hosszabb rész. Aztán a végén a terjeszkedésükről van szó, Európán belül, és azon kívül - a kontinensen, a briteknél, Izlandon, Grönlandon... Mint fentebb említettem nagyon érdekes könyv, nekem főleg az első rész tetszett, a terjeszkedésükről szólót kissé untam, meg azért egyebütt is előfordultak olyan részek, amiket szárazabbnak éreztem a Szaharánál, de azért vegyük figyelembe, hogy mi fér bele cirka 400 oldalba. Egy nép történetét se lehet úgy belezsúfolni egy ekkora könyvbe, hogy időnként ne kelljen úgy leegyszerűsíteni a szöveget, hogy az az emészthetetlenség határát súrolja. Mármost ha valaki hosszasan taglalja nekem, hogy Szőrösnadrágú Ragnar (imádom a nevét) ekkor és ekkor lerohanta ezt, aztán Kékfogú Harald (az övét is) ekkor és ekkor lerohanta azt, és így tovább a végtelenségig, az engem nem nagyon fog érdekelni, ha nem jár hozzá valami kis plusz érdekesség. Szóval helyenként untam de nagyon, de abszolút megérte elolvasni. Teljes szívemből ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekelnek a vikingek. Az igaziak, nem a hálivúdiak.

+Megjegyzés: a molyra írtam egy rakás karcot a könyvhöz, meg lehet nézni, mennyire olvasmányos/érdekes, ha netán valaki bizonytalankodik, kell-e ez neki, avagy sem.

+Még egy megjegyzés: szeretnék egy ilyen kitűzőt.

Eredeti cím: Vikingernes verden

General Press, 2007(?)

Fordította: Bánki Vera

A borító képét a kiadó honlapjáról csentem, a másikat már nem tudom honnan mentettem le, de a google képkereső dobta ki.