Variációk egy témára

Vannak olyan könyvek, amik hiába jók, egyszerűen képtelen vagyok róluk hosszan írni. Mert azokat olvasni kell, és kész. Az elmúlt napokban két ilyen könyv is akadt, amikben véletlenül van egy közös pont: a magány. Úgyhogy most kicsit rendhagyó módon egy 2 in 1 bejegyzést írok róluk. Így se leszek hosszú, mert továbbra sem tudom mit írhatnék azon kívül, hogy a francba is, ezek itten baromi jó írások, olvassátok el...

Az első jelölt egy verses dráma,

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

című remek kis darabja. Főhőse, Cyrano egy nemesi család sarja, ám mivel nem ő az elsőszülött, örökségre nem számíthat. Csak két utat választhat: papnak vagy katonának áll. Ő az utóbbira voksol, és egy olyan csapathoz szegődik, ahol hozzá hasonló pénztelen nemes ifjak vívnak a hazáért - és a megélhetésért. A dolog érdekessége, hogy Cyrano nem csupán Rostand fantáziájának szülötte, valóban élt, alkotott és verekedett :)

A dráma egy színházi jelenettel kezdődik, ahol Cyrano rögtön bebizonyítja, hogy nemcsak büszke, jó humorú és kitűnően verselő férfi, hanem kissé sértődékeny is - jelentékeny orrára még rápillantani is veszélyes, célzásokat tenni rá pedig kész öngyilkosság. És el is érkeztünk hősünk gyenge pontjához: hatalmas szaglószerve tehet róla, hogy csúnyának érzi magát és méltatlannak az imádott hölgy szerelmére. Így aztán egy másik férfit segít hozzá a boldogsághoz, amit ő maga érdemelne.

Hogy miért is olyan jó ez a dráma? Például a humora miatt, a kis monológ, amit Cyrano levág a saját orrát gúnyolva az egyik kedvenc részem. Aztán ott a nagy, önfeláldozó szerelem, ami garantáltan megdobogtatja a romantikus lelkületű nők szívét. Van gúnyolódás, cselszövevény, háború meg amit akartok. Csak a vége ne lenne oly igazságtalan...

És akkor még pár szót az adaptációkról. Több is van, én az 1990-es verziót ismerem - gyakorlatilag az hozta meg a kedvem az alapjául szolgáló drámához is. Fantasztikus jó film, csak ajánlani tudom, Gérard Depardieu tökéletes Cyrano szerepében. Aztán van még egy, amit kinéztem magamnak, egy 1950-ben bemutatott, amerikai változat, amit valamikor tavaly föl is vettem, és meg akartam nézni mielőtt írok a blogra - csakhogy fogalmam sincs hol van, és most biztos nem túrom fel érte a fél szobát :)

Eredeti cím: ugyanaz :)

Európa Könyvkiadó, 1986.

Fordította: Ábrányi Emil

A kettes számú játékos pedig

Gabriel García Márquez: Száz év magány

című regénye. Fogalmam sincs, miért nem olvastam eddig Márquezt. Évek óta húztam-halasztottam az ismerkedést, most meg nem győzöm szidni magam, amiért ilyen sokáig vártam vele. Fantasztikus, ahogy ír, ahogy gabalyítja a szálakat.

A történet egy faluról és egy családról szól - Macondo és a Buendía család sorsa olyannyira egybefonódott, hogy egyik a másik nélkül létezni sem bír. És ennél többet nem is nagyon tudok írni róla. Ez egy különleges regény, ahol a békés ötvösből vérengző katona, majd visszahúzódó öregember lesz, ahol pillangók jelzik a kedves közeledtét, a birtok hatalmas vagyont rejt, a gesztenyefa alá tetőt építenek az eső ellen és egy királyi ivadék aranyserblibe végzi a dolgát élete minden napján. Egy családról szól, ahol mintha öröklődne a magány, ahol a végletekig fajulhat a gyűlölködés, és ahol a halál előre jelzi a jöttét. Egy faluról és egy házról, a felvirágzásukról és pusztulásukról.

Egy problémám volt csupán: igen gyakran elvesztettem a fonalat, hogy akkor most ki kinek a kicsodája, és ezen néha a könyv utolsó lapján széplő családfa se tudott segíteni, menthetetlenül belefulladtam az Aurelianok és Arcadiók tengerébe.

Ez az a fajta könyv, amit akárhányszor el tudnék olvasni. Ajánlom... mindenkinek. Mindenkinek, aki szereti a mágikus realizmust és/vagy a családregényeket.

Eredeti cím: Cien años de soledad

Magvető

Fordította: Székács Vera

Bosszúhadjárat - bő lére eresztve

Először is: az Újpesten tevékenykedő besurranó tolvajoknak üzenem, hogy egybekötött, nagy alakú, 1140 oldalas, keményköpésű Monte Cristóm van és nem félek használni!

Most hogy ezt tisztáztuk, akár értékelhetek is.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Megboldogult tinédzser koromban többször előfordult, hogy egy-egy könyvet akár egy évig olvastam. Na persze nem minden nap, hanem szépen elosztva, időnként pár tucat oldalt. A rekordom azt hiszem a Pillangó volt, azt majd' két év után szolgáltattam vissza jogos tulajdonosának. De az utóbbi években már nem jellemző rám az efféle időhúzás, általában hamar bedarálom a könyveket. Na, Monte Cristót nem sikerült. Hogy ennek mi a pontos oka, azt meg nem tudnám mondani, minthogy a regény éppenséggel nem rossz. De nem is hibátlan...

Lássuk az alapsztorit. Van nekünk egy jujjdeboldog tengerészlegényünk, meg neki egy jujjdeboldog menyasszonya. Mármost, a jujjdeboldog embereknek általában akad egy pár ellenségük - itt sincs másként. Ezek a gonosz emberek pedig elérik, hogy a legényt egy nem túl emberbarát börtönbe zárják, és aztán ott is felejtsék. Emberünk kis híján megőrül, de aztán jobb ötlete támad, és végül meglép (télakol, ahogy a Pillangóban mondanák). Egy barlangban talál sok-sok kincset, körbebóklássza a világot, aztán szépen nekiáll bosszút állni a fentebb említett ellenségein. Nna. Remélem semmi spoilerest nem írtam, elvégre ez az a sztori, amit körvonalaiban kb. minden hét évnél idősebb egyén ismer.

Akkor most nézzük, mi volt a problémám. Nos az, hogy IRGALMATLANUL HOSSZÚ! Persze ez még alapból nem lenne baj, szeretem a vaskos könyveket, de csak akkor, ha értelme is van. De ha tele van tömve rétestészta jellegű párbeszédekkel, akkor nagyon morcos tudok lenni. Felvázolom, miféle diskurzusokra gondolok:

- Légy oly kedves, és vegyél a közértben egy kiló kenyeret, meg két doboz másfeles tejet.

- Rendben. Kenyérből tehát egy kiló kell?

- Igen, egy kiló kenyérre van szükségem. Meg két doboz másfeles tejre.

- Igen, persze, tej. Két doboz. Biztos, hogy másfeles kell?

- Egészen biztos vagyok benne. A másfeles a legjobb. Azt szeretjük. Meg a kenyeret.

- Másfeles tejjel.

- Azzal, igen. Úgy a legfinomabb.

- Tehát azt szeretnéd, ha átmennék a közértbe. Kenyérért meg tejért. És ha csak fél kilós kenyér van?

- Akkor kettőt hozz. Az összesen egy kiló. De el ne felejtsd a tejet!

- Nem, nem, dehogy. Elsőosztályú a memóriám. Hozok két kilós kenyeret, meg egy zacskós tejet. Máris indulok.

Valahogy így. Hát csoda, hogy őrületbe lettem kergetve? Néha a leíró részeknél is nagyon érződött az időhúzási szándék, és az emiatt érzett bosszúságomon még az sem enyhített, hogy ebben a regényben található a világirodalom egyik legjobb fejezetcíme: "Milyen módon lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackot".

Az időhúzást leszámítva viszont azt kell mondanom, hogy ez a könyv remek. Úgy csűri-csavarja Dumas a szálakat, hogy az maga a gyönyörűség, és ad némi gondolkodni valót is. Te például mit tennél, ha hosszú raboskodás után szabaddá, és egy mesés vagyon birtokosává válnál? Ha kiderülne, kik okozták sanyarú sorsodat? Hagynád a frászba, vagy egy aprólékos terv segítségével bosszút állnál rajtuk? Ezen gondolkozom pár napja. Van néhány ember, akinek a legnagyobb örömmel kevernék az italába olyan hashajtót, hogy három hónapig max öt percre legyen képes felállni a klozetról, de teljesen tönkretenni, esetleg őrületbe kergetni a rosszakaróimat? Nem hiszem, hogy ezt akarnám, vagy legalábbis nem Monte Cristo módszereivel. Tisztázni a nevemet, azt igen. Megjutalmazni a jóakaróimat? Naná. Mindezek után elhúzni a búsba valami egzotikus szigetre, Dagobert bácsi módra úszkálni az aranyaim közt, és gondtalanul élvezni hátralévő éveimet? Jóhogy!

Azon is elfilóztam egy darabig, hogy vajon az a mesés vagyon ma mennyit érne? Belegondoltatok már? Oké, akkoriban ez akkora marhanagy pénz volt, hogy zsebből fizette ki a párizsi palotákat meg a legklasszabb vízi járműveket. De gyanítom, ugyanez a kincs ma már közel sem érne ennyit... (azért ha hasonló kapásom lesz mondjuk kertásás közben, nem fogok az infláció meg egyebek miatt búslakodni).

Amivel még nem tudtam dűlőre jutni, az az, hogy akkor én most kedveljem, vagy utáljam ezt a Monte Cristót. Egyszerűen nem tudom. Igaza is van, meg nem is. Jót is, rosszat is tesz. Hol érzéketlen szemétláda, hol könnybe lábadó szemű jótevő. Nem tudom szeretni, de utálni se. Majd egyszer, ha épp nagyon türelmes leszek, újraolvasom, hátha sikerül döntésre jutnom.

Eredeti cím: Le Comte de Monte Cristo

Magyar Könyvklub, 2005.

Fordította: Csetényi Erzsi

U.i. Naná, hogy elfelejtettem beszúrni a várólistás logót. Majd most.

Kóbor lovagok, japángyöngyök

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Talán kezdjük ott, hogy ez sem első olvasás volt, tehát rajongásom - mert rajongok - nem új keletű. Hogy mit szeretek benne, annak hosszú sora van, de haladjunk szépen sorjában, először ejtsünk néhány szót a történetről: tessék elképzelni egy háromszáz négyzetméteres párizsi lakást; a bútorok java részét már elhurcolták, a falakról régi korok márkijai és márkinői néznek le ránk, a fürdőben pedig egy régmúlt kor parfümös üvegei és púderes dobozai sorakoznak a polcokon. Megvan? Akkor most képzeljük el, hogy itt él két pasas, egymás szöges ellentétei: egy rossz századba született lovag, aki arisztokrata családja legmélyebb bánatára képeslapokat árul, és egy morcos szakács, aki szinte megállás nélkül káromkodik, és mindent megtesz, hogy eltitkolja micsoda egy aranyszívű fickó ő valójában. Nna. És akkor most jön a fiatal lány, aki természetesen mindkét férfiú életében komoly változásokat idéz elő - úgy, hogy közben nem fulladunk bele a szirupba. Ez a bizonyos lány épp azzal bünteti magát, hogy éjszakánként irodákat takarít, ahelyett hogy igazi mesterségével foglalkozna, vagyis rajzolna. De hogy mindez ne legyen oly' szimpla, tizenkettő-egy-tucat mese, van még nekünk egy tündéri, de kissé problémás nagymamánk is, aki rajong a saját kis vidéki rezidenciájáért (meg tudom érteni, én is), és ezzel az őrületbe kergeti az unokáját.

Imádom ezt a könyvet, és nagyon úgy néz ki, hogy ez is egy olyan regény lesz, amit egy-két évente újra fogok olvasni. Nagyon sokszor eszembe jutnak belőle apró részletek, vagy épp a kedvenc jeleneteim, és ilyenkor mindig viszketni kezd a kezem, és gyanúsan sokat ólálkodok egy bizonyos könyvespolc előtt...

Majdnem mindent szeretek benne, kezdve a főszereplőkkel. Ott van például Paulette, ez a kedves, csuparánc nagymama, akit annyiszor meggyötört már az élet, és aki úgy lapozgatja a vetőmag katalógust, mint más a Bibliát. Vagy Philibert, a folyton zavarban levő, dadogó képeslapárus, a millió könyvével, az antik piknikkosarával (olyan nekem is kell) és a reggeli forró csokijával, aki rajong Marie Antoinette-ért és úgy általában a francia történelemért, és aki még akkor is aranyos, amikor kurvaanyázik. Aztán ott van a mindig kialvatlan Franck, az örökös káromkodásával és kötekedésével, és egy jó nagy adag lelkiismeret-furdalással. És persze Camille, a rajzaival, az ideggyenge anyjával és a kavicsokkal a gyomrában. Ahányszor a füzeteiről olvasok, annyiszor sajnálom, hogy nem tanultam rajzolni (az általános iskolát ne számítsuk már ide, azzal nem sokra megyek hogy Romána néni megtanított "satyírozni"), de bízom benne, hogy még nem késő, és összeszedhetek valamicske technikai tudást :) 

Aztán ott az a lakás, a hatalmas, párizsi lakás... úszik a porban, és tele van furcsa tárgyakkal, az egyik szoba falán lófarok lóg, a vécétartályon fecskék röpülnek, és megkövesedett tisztítószerek kornyadoznak a rejtett zugokban. Bárcsak létezne ez a hely és bárcsak eltölthetnék ott pár hónapot, vagy legalább egyetlen napot...

És Paulette háza? A kedves kis vidéki vityilló, a gazos kertjével és öreg bútoraival? Tegye fel a kezét, aki olvasott arról a házról és nem akart rögtön beköltözni!

Annyi, de annyi mindent sorolhatnék még; mesélhetnék arról, mennyire bírom Mamadou-t, aki nem is Mamadou, meg a kis öreg kínait az étteremben; azt a részt, amikor két szereplő összefut a mosodában, vagy épp a disznóvágásost; vagy hogy milyen idióta vigyor ül a képemen, ahogy elképzelem Philou-t, amint kimondja Marguerite de Rochechouart de Montpipeau nevét, és hogy mekkorát röhögtem, mikor ehhez a részhez értem:

"A kurva életbe, ne káromkodj már ilyen rondán! - sopánkodott Paulette."

Nyilván ez a könyv se tökéletes, van benne például egy jó hosszan fejtegetett pókeres hasonlat, amiből én speciel egy büdös kukkot nem értek, ellenben kimondottan erőltetettnek érzek. De ami tényleg, rettenetesen idegesít ebben a könyvben, az a rengeteg hiba a szövegben. Jó, oké, a 620 oldalon az a - mit tudom én - 30 hiba talán még nem a világ vége. Vagy nem kéne, hogy az legyen. És hát istenkém, nem is mindegyik olyan ólajtó méretű baki. Mert ha csak egy-két betű marad ki, például nagymád lesz a nagymamád helyett, vagy smaragzöld a smaragdzöld helyett, az még elmegy. Egy x-edik kiadásnál, ami például nekem is van, erősen ciki, de elmegy. De nem csak ilyenek vannak - itt van néhány példa:

"behunyta a fejét"

"Soha nem veszel ki szabadságra?"

és a kedvencem:

"Nagyon hamar rájöttem, hogy rossz századba tévedtem. tévedtem. A 16. vagy a 17. században szerettem volna él-

lenni egy nagy mester műtermében." - He???

Ez az utolsó ráadásul akkor van, mikor az egyik szereplő hányatott sorsáról mesél. Most képzeld el: épp nyakig merülsz a szomorú történetbe, várod hogy végre valami jó is történjen szerencsétlen emberrel, erre hirtelen szembetalálod magad ezzel a megfejthetetlennek rémlő mondattal, kétszer is megnézed, nem lapoztál-e duplán, de nem, ez bizony valami ordenáré hülyeség itten... Kedves Magvető, tessenek már egy kicsit odafigyelni!

Eredeti cím: Ensemble, c'est tout

Magvető, 2010.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

U.i.: Van film is, aranyos, de a könyvnek a nyomába se ér.