Variációk egy témára

Vannak olyan könyvek, amik hiába jók, egyszerűen képtelen vagyok róluk hosszan írni. Mert azokat olvasni kell, és kész. Az elmúlt napokban két ilyen könyv is akadt, amikben véletlenül van egy közös pont: a magány. Úgyhogy most kicsit rendhagyó módon egy 2 in 1 bejegyzést írok róluk. Így se leszek hosszú, mert továbbra sem tudom mit írhatnék azon kívül, hogy a francba is, ezek itten baromi jó írások, olvassátok el...

Az első jelölt egy verses dráma,

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

című remek kis darabja. Főhőse, Cyrano egy nemesi család sarja, ám mivel nem ő az elsőszülött, örökségre nem számíthat. Csak két utat választhat: papnak vagy katonának áll. Ő az utóbbira voksol, és egy olyan csapathoz szegődik, ahol hozzá hasonló pénztelen nemes ifjak vívnak a hazáért - és a megélhetésért. A dolog érdekessége, hogy Cyrano nem csupán Rostand fantáziájának szülötte, valóban élt, alkotott és verekedett :)

A dráma egy színházi jelenettel kezdődik, ahol Cyrano rögtön bebizonyítja, hogy nemcsak büszke, jó humorú és kitűnően verselő férfi, hanem kissé sértődékeny is - jelentékeny orrára még rápillantani is veszélyes, célzásokat tenni rá pedig kész öngyilkosság. És el is érkeztünk hősünk gyenge pontjához: hatalmas szaglószerve tehet róla, hogy csúnyának érzi magát és méltatlannak az imádott hölgy szerelmére. Így aztán egy másik férfit segít hozzá a boldogsághoz, amit ő maga érdemelne.

Hogy miért is olyan jó ez a dráma? Például a humora miatt, a kis monológ, amit Cyrano levág a saját orrát gúnyolva az egyik kedvenc részem. Aztán ott a nagy, önfeláldozó szerelem, ami garantáltan megdobogtatja a romantikus lelkületű nők szívét. Van gúnyolódás, cselszövevény, háború meg amit akartok. Csak a vége ne lenne oly igazságtalan...

És akkor még pár szót az adaptációkról. Több is van, én az 1990-es verziót ismerem - gyakorlatilag az hozta meg a kedvem az alapjául szolgáló drámához is. Fantasztikus jó film, csak ajánlani tudom, Gérard Depardieu tökéletes Cyrano szerepében. Aztán van még egy, amit kinéztem magamnak, egy 1950-ben bemutatott, amerikai változat, amit valamikor tavaly föl is vettem, és meg akartam nézni mielőtt írok a blogra - csakhogy fogalmam sincs hol van, és most biztos nem túrom fel érte a fél szobát :)

Eredeti cím: ugyanaz :)

Európa Könyvkiadó, 1986.

Fordította: Ábrányi Emil

A kettes számú játékos pedig

Gabriel García Márquez: Száz év magány

című regénye. Fogalmam sincs, miért nem olvastam eddig Márquezt. Évek óta húztam-halasztottam az ismerkedést, most meg nem győzöm szidni magam, amiért ilyen sokáig vártam vele. Fantasztikus, ahogy ír, ahogy gabalyítja a szálakat.

A történet egy faluról és egy családról szól - Macondo és a Buendía család sorsa olyannyira egybefonódott, hogy egyik a másik nélkül létezni sem bír. És ennél többet nem is nagyon tudok írni róla. Ez egy különleges regény, ahol a békés ötvösből vérengző katona, majd visszahúzódó öregember lesz, ahol pillangók jelzik a kedves közeledtét, a birtok hatalmas vagyont rejt, a gesztenyefa alá tetőt építenek az eső ellen és egy királyi ivadék aranyserblibe végzi a dolgát élete minden napján. Egy családról szól, ahol mintha öröklődne a magány, ahol a végletekig fajulhat a gyűlölködés, és ahol a halál előre jelzi a jöttét. Egy faluról és egy házról, a felvirágzásukról és pusztulásukról.

Egy problémám volt csupán: igen gyakran elvesztettem a fonalat, hogy akkor most ki kinek a kicsodája, és ezen néha a könyv utolsó lapján széplő családfa se tudott segíteni, menthetetlenül belefulladtam az Aurelianok és Arcadiók tengerébe.

Ez az a fajta könyv, amit akárhányszor el tudnék olvasni. Ajánlom... mindenkinek. Mindenkinek, aki szereti a mágikus realizmust és/vagy a családregényeket.

Eredeti cím: Cien años de soledad

Magvető

Fordította: Székács Vera

A fénysebességgel repkedő kolibrik földjén

Louis de Berniéres: Don Emmanuel háborúja

Végy egy képzeletbeli országot valahol Dél-Amerikában, adj hozzá egy keveset az Atlanti-, és a Csendes-óceán partvidékéből is, tégy rá dzsungelt is, szavannát is, hegyeket is, aztán szórd meg néhány várossal, lepukkant és még lepukkantabb falvakkal; megszámlálhatatlan korrupt hivatalnokkal, parasztokkal, arisztokratákkal, gerillákkal és katonákkal, meg persze indiánokkal. Fűszerezd mindezt kiejthetetlen nevű növényekkel és állatokkal, hatalmas fekete macskákkal, szellemekkel, bizarr varázslatokkal, földrengéssel, kegyetlen kínzásokkal, véres csatákkal és vidám fiestákkal, no és némi konfliktussal, úgyismint:

a, a katonák borsot törnek a parasztok orra alá,

b, a parasztok törnek borsot a katonák orra alá,

c, a gerillák borsot törnek a katonák, illetőleg más gerillák orra alá,

d, a természet borsot tör nagyjából mindenkinek az orra alá.

Ha mindez megvan, kutyuld jól össze, és nagyjából meg is van, miről szól ez a regény, ami nem mellesleg egy trilógia első kötete.

Nem most olvastam először ezt a könyvet, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ugyanazt az élményt adta másodszorra is. Most már feltűnt néhány hiba olvasás közben, például a kolibrik, amik a fénysebességnél gyorsabban repülnek, ráadásul egyszerre több irányban (erősen próbáltam elképzelni, ahogy a jobb szárny elindul északkeletnek, a bal délnyugatnak, szerencsétlen madár törzse meg zuhanórepülésbe kezd a gravitációnak engedelmeskedve, de úgy tűnik ehhez túl rugalmatlan a fantáziám), de ezeken csak mosolyogni tudok. Nem érdekelnek a hibák, és az sem érdekel, hogy stimmel-e az a néhány adat, amit létező országokról ír. Amíg ennyire élvezem ennek a könyvnek az olvasását, addig nem érdekel. Elfogult vagyok? Ó igen, nagyon is. Ez a regény olyan rajongást váltott ki belőlem, ami eddig csak keveseknek sikerült. Ez van :)

Hogy mit szeretek benne? Hát... kezdjük ott, hogy eddig mindent szerettem, ami a mágikus realizmus kategóriájába esik. Szeretem, ahogy a valósnak tűnő cselekménybe hihetetlen apróságokat csempész, és eléri, hogy minden szavát elhiggyem. A legnagyobb marhaságokat is. Szeretem benne azt is, hogy bár lépten-nyomon trancsérolják benne egymást az emberek, sugárzik az életöröm a történetből. Szeretem Don Emmanuel vaskos humorát és hatha jógázó hátaslovát, a hatalmas fekete macskákat, a varázslatokat vagy például az alkimista elnök hülyeségeinek ecsetelését. És még sorolhatnám. Egyedül azok a részek untatnak, amikben túl sok a politika vagy a közgazdaság. Pardonbocsánat, de ez abszolút kívül esik az érdeklődési körömön.

Amióta először olvastam, két dolgon kesergek. Az egyik az, hogy rajtam kívül alig néhányan találkoztak még vele. Próbáltam ajánlgatni erre-arra, a molyon még kihívást is csináltam neki, de - ahogy azt a kihívás leírásában is pedzettem - az a baj, hogy viszonylag kevés emberről tudom elképzelni, hogy tetszene neki. Tisztában vagyok vele, hogy a büdös életben nem lesz akkora közönségkedvenc, mint mondjuk a Száz év magány, de annyira szeretném más véleményét is olvasni róla...

A másik gondom az, hogy ez, ugyebár, egy trilógia első kötete. A második a Senor Vivo és a kokainbáró, ami meg is jelent (el is olvastam, jó az is, de ennek a közelébe sem ér szerintem). A harmadik kötet viszont elfelejtődött, fölteszem az első két rész irányában tapasztalható fogyasztói közöny okán. Tehát vagy villámgyorsan megtanulok angolul avagy németül, vagy lemondhatok róla, hogy valaha is megtudom, mi lett a történet vége. Ez a méreg, nem a cián.

Ha mindezek után valakit esetleg érdekel, akkor ez itt a reklám helye a Könyvudvarban még mindig kapható, potom 590 pénzért, valamint a következő rész is, ugyanennyiért.

Eredeti cím: The War of Don Emmanuel's Nether Parts

Tericum Kiadó, 2006.

Fordította: Kovács Kristóf

Kép forrása:

www.tericum.hu