Vizigótok, miegymások

Nemes Nagy Ágnes: Amerikai napló

F: regikonyvek.hu

Teljesen véletlenül botlottam bele ebbe a könyvbe a PIM-en, és oly igen felcsigázta a kíváncsiságomat, hogy gyorsan neki is estem. Nem bántam meg. Nemes Nagy Ágnes roppant szórakoztatóan ír - egy 1979-es nagy irodalmi összeröffenésről a messzi-messzi Iowában. Cirka negyven költő a világ minden tájáról, ki jobb, ki rosszabb angoltudással összegyűlt, és négy hónapon keresztül gyakorlatilag együtt élt - angolórára, szemináriumokra, gyár- és farmlátogatásokra jártak. NNÁ kísérője volt férje, Lengyel Balázs volt, vele együtt járta be Iowát, Chicagot, San Francisco-t, a Grand Kanyont... és végül New Yorkot is. Sok helyen csak felsorolások vannak, amiből mi egyszerű olvasók nem fogunk sokat kihámozni, másutt viszont humoros vagy éppen szomorú eszmefuttatásokat olvashatunk erről-arról. A fák lombszínének változásáról, például. Vagy a vizigótokról. Harlemről, a bűnözésről. És az emigrációban élő magyarokról... Egy dolog nem tetszett, hogy nem egy meghívott költőt, hát... lefikáz. Hogy nem is igazi költő, sose nem is lesz az. Ezt, meg az esetenkénti hosszas felsorolásokat leszámítva nagyon élveztem. Erősen ajánlott :)

Kedvcsinálónak itt van néhány részlet:

"Remek apartman. Egyetlen hibácska: rusznik vannak benne. 30-35 éve nem láttam rusznit. Határozottan fürge állat, a plafonra is felmegy. Azt mondják, a nagy, modern palotákban újratermelődik. Nem kedvelem a rusznit. Velőtrázót sikoltottam, amikor rátaláltam a fürdőszobapolcon, a nehezen összespórolt Dior-parfümöm mellett. (Minek a ruszninak Dior??)"

"Az úgy volt, hogy a némileg beszeszelt társaságban Hualing, a háziasszony felállt az asztalfőről, odajött hozzám, átkarolt, és az ő elbűvölő módján a következő kettős kérést intézte hozzám:

1. Mivel Magyarország a modern zene, egyáltalán az izgalmas zene országa, énekeljek el egy szép magyar dalt a nemzetközi füleknek.

2. Mondjam el - magyarul - egy versemet.

Lehet-e kapni két halálos pisztolylövést? Hiszen már az elsőtől meghal az ember. De én kettőt kaptam, az fix. Csak ültem ott tátottan néma szájjal, az elcsöndesült asztal mellett - ragyogó szemek, biztató mosolyok, a kibontakozó "jelenet" feszültsége - ültem, mint egy ember formájú döglött hal, egy sohasem is birtokolt nyelv most végleg szétfolyó szavai után bámulva, meredten. Szavak, szavak! Most, rögtön, felelni. Végül is, a magam sajátos angolságával, a következőket válaszoltam Hualingnak: 1. Köszönöm, hogy Magyarországot a zene országának nevezte. Sajnos, én ezt bizonyítani nem tudom, mert egy éve hangszálgyulladásom van, nem tudok énekelni. 2. Ha nem volna hangszálgyulladásom, akkor sem tudnék énekelni, mert egyáltalán nem tudok énekelni."

Fiatal NNÁ
F: www.pim.hu

"Kitérés. A vizigótok. Nem értettem, miért szeretem a vizigótokat. Nem értettem, hogy ha ezt a szót hallom, "vizigót", miért melegszik át a szívem tája. Szerintem a vizigótok kicsik, barnák, szőrösek. Fel-le szaladgálnak, ügyesek, dolgoznak kicsi kezükkel-lábukkal, sürögnek-forognak. Aranyos kis vizigótok a történelemben. Aztán rájöttem - éppen Amerikában - miről van szó. Valahol, a lelkem mélyén összetévesztettem a vizigótokat a vízi hódokkal. A gót és a hód nem azonos, de ha már vízi az a gót... Ugye világos? Tudom, kérem, tudom, hogy vizigót a nyugati gótot jelenti. De magyar fülnek azért vízi. - Sajnos mióta megfejtettem rokonszenvem okát, azóta már nem olyan meggyőző fel-felmerülő látomásom az aranyos kis szőrösökről. Kénytelen leszek átértékelni vizigót-nosztalgiáimat."

"Fodrászhoz mennék. De nem jön a busz. Ácsorgunk ott egy páran, napsütésben, de hideg szélben. Mi lesz itt hóban-fagyban? Negyven percet várunk. Végre be a Yonkers beauty-salonjába. Harminc dollárt fizetek azért, hogy a fejemre tojjanak. Elképesztő ár, elképesztő rossz munkáért. Mondom, olyan a fejem, mintha birkaürülékkel szórták volna be. Szóval itt is van ilyen."

"Minek fénykép egyáltalán? Szappanreklám. De hát nálunk is csinálják. - Világéletemben rossz fényképeket csináltak rólam. De hát fiatalon ez még tűrhető volt; ma siralmas. Olyan, mint egy alapos tükörbenézés; a lehangoló öregség. Nem való az arcom fényképre, úgy látszik; karakterét a mozgás adja, a változó kifejezés. Fiatalkori jellegem: szőke, magyar parasztlányarc, minden intellektualitás nélkül. Öregkori: szétfolyó, nyers pogácsaarc, ugyancsak minden "átszellemültség" nélkül. Bámulatosan buta arcom van. Fiatalon ez hagyján; én voltam a szenesemberek kedvence, mindig utánam fütyültek a budai utcán. Nem panaszkodhatom ifjúkori külsőmre; megfelelő volt az életben. De ma? Mégiscsak kellene valami "szellemiség". Szóval: utálom a fényképeimet."

Idősödő NNÁ
F: www.c3.hu

Dzsungelből dzsungelbe

Az van, hogy éjjel aljasul hátba támadott a selejtezési vágy, így pislogásnyit sem aludtam, viszont rengeteg papírt leselejteztem. És még legalább olyan rengeteg hátra van, de már sajog az agyam a mély figyelemtől, hogy semmi fontosat ne dobjak ki, úgyhogy most tartok egy szusszanásnyi szünetet, és posztolok. Aztán folytatom halál unalmas ténykedésemet azon morfondírozván, vajh' honnan is szerezhetnék egy talicskát avagy derékra rögzíthető utánfutót, hogy holnap ne kelljen hatszor fordulnom szelektív hulladékelhelyezésből kifolyólag. (Ugye milyen rém izgalmas az életem? Érzem a fojtogató irigység felém áradó hullámait...)

Nos, amiről valójában szót óhajtanék itten ejteni, az

Vavyan Fable: Mogorva nyár

című zsaruregénye, alias Halkirálynő 5. rész (vagy hatodik, attól függ hogy számolom ugye). Na. Az (is) van, hogy ez a könyv valamikor október elején félbehagyódott, így aztán kissé zavarban vagyok, hogy mi a hétfrász történt a könyv első felében. Felírogattam ugyan pár címszót, úgyismint tűz, meg Body Gárda, meg van féltékenykedés, meg cekcuálprobléma... és elvileg volt valami szekta is, de hogy mi lett ezzel a szektával, meg hogy egyáltalán mit csinált, arról lila gőzöm nincs, midőn újra felvettem a történet cérnafonalát, már ezerrel készültünk a dzsungelbe, ahol egy szál szekta nem sok, annyi sincs, viszont van helyette számtalan trópusi verejtékfelfogó fejkendő. Így hát most itt ülök teljes tudatlanságban, már szektaügyileg, szóval ha valamelyik nyájas olvasóm tudja mi lett velük, homályítsa már meg elmémet, legyen kedves :)

Abból, hogy szerencsétlen regény cirka egy hónapig nyaralt a földön sorsára várva, leszűrhető, hogy ez most annyira nem tetszett, mint az eddigiek. Nincs vele különösebb bajom, még Rühl is előkerül végre - hogy kiderüljön, mégis Martin a viccesebb, ehh -, de... nem is tudom. Nem volt az igazi. Pedig volt benne csúnya gonosz gyilkolászós bácsi, nem is egy, sőt csúnya gonosz gyilkolászós néni is, meg mondom, volt Fresson is, Cyd is betámolyog a képbe, plusz ott van még Piciklon, az enyhén dinka kertész (keblemre kolléga!), szavam nem lehet.

Ami nagyon-nagyon-és-még-annál-is-jobban tetszett, az a nyaralás helyszíne. Egy rejtett tengeröböl, dzsungellel benőtt hegyoldal védelmében... kérdem én, kell ennél több-jobb? Pipisárga vagyok az irigységtől, amiért Denisáék ott üdültek, fejkendőhad ide vagy oda.

Nagyjából ennyi. A rosszak megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat, én meg közben széjjelröhögöm magam Martin és Ella beszólásain (a plüssöket muszáj lesz idéznem) és Morosig csorgatom a nyálam a tengerparti föveny után áhítozva. Hamarost szeretném folytatni a sorozatot, majd meglátjuk, mi lesz belőle - de akármi is, itt a blogon úgy hiszem nem folytatom az értékelését, mert már én magam is unom a bénázásomat :D

Ella vs. plüssök:

F: smartgiftsolutions.co.uk

"- Kapok egy álomcsókot?

Kap egyet. Eligazítom rajta a gyűrt takarót, elbotlom a szőnyegen heverő játékseregletben.

Ella lemászik a vacakjaiért. Sorban az ágyba rámolja a szőrnyulat, a teddy macit, a kimázolt bohócot, a zenélő gumicápát, a violakék plüsscicát, nyolc-tíz férfizsebkendőt, plusz néhány mackót, kutyát. Aztán leül az ágy végébe, látványosan magába roskad, és felfújja az arcát.

- Mi baj? - kérdezem.

- Most hol aludjak ettől a sok szartól? - morogja."

És nem hiszem el, hogy egész nap semmi bajom nem volt, erre most kezdek elálmosodni. De csakazértis megírom a recis posztot! Vagy legalábbis elkezdem... a címét már legalább tudom.

Fabyen Kiadó, 2007.

Mogorva szemszög

Vavyan Fable: Ébredj velem!

A sorozatnak ebben a részében újabb klásszik krimitémák kerülnek terítékre, úgyismint: pornóbiznisz, skinhead problémák. Akad még fojtogatós és méregkeverős gyilkos, robbantgatás, miegymás is. Mindennek az ad egyedi ízt, hogy az elbeszélő ezúttal nem Denisa, a felvágott nyelvű zsaruhölgy, hanem Daniel Belloq, alias Mogorva. Denisa ugyanis amnéziával küzd, tarkón csapásból kifolyólag.

Az, hogy ezúttal férfi szemmel követhetjük az eseményeket, remek ötlet, de megmondom őszintén, én még jobban örültem volna, ha Denisával felváltva mesélik el a baleset után történteket. Kíváncsi lettem volna, mi zajlik abban a részlegesen kiradírozott elmében, s a hozzá tartozó lélekben.

Ami a többi szereplőt illeti, bizony van okom a panaszra: Rühl eltűnt, akár a kámfor, épp csak egy villanásnyit szerepel, én pedig fájón hiányolom vigyorfakasztó beszólásait. Dalia szintén bújócskázik, viszont kárpótlásul kapunk egy új szereplőt: Sandy, egy nagyszájú taxis képében...

"Sandy folytatja:

- Denisa, észrevetted, hogy a reklámszakemberek a legerogénebb zónájukon keresztül veszik célba a háziasszonyokat? A fülükre gondolok. Ugyebár minden ócskaság hirdetésére felkapjuk a fejünket, legyen az furulyafényesítő vagy önlocsoló virágcserép, ha ezeket mély férfihang ajánlja figyelmünkbe? Mély hang: nyert ügy.

Denisa bólogat:

- A mindenségit, tényleg! Kifigyelték a pszichénket!

- Mi az hogy! - helyesel Sandy. - Belloqnak olyan jó néger hangja van.

- Reggel okvetlenül szerezze be a furulyafényesítőt - felelem."

De hogy ne csak a bujdosó kedvenceket emlegessem fel e bénácska értékelésben, megjegyzem: Cyd továbbra is él és virul, Martin nemkülönben, tehát a röhincsélés újfent megvalósult. Ella is valamicskét többet lófrál a lapokon, ennek is lehet örülni. Továbbá komoly szerepet kapnak Fable kedvencei, a lovak is - ami azt illeti, kicsit furcsálltam, hogy a második-harmadik részben hanyagolta őket. A Mogorva család Tarzan nevű kutyája meg jó úton halad afelé, hogy kibékítsen a dobermanokkal, ami önmagában csoda lenne (gyakorlatilag ez az egyetlen kutyafajta, amitől félek).

Továbbra is roppantul élvezem a sorozat újraolvasását, még ha ez a mind fáradtabb-fárasztóbb posztokból nem is igen látszik - szóval folyt.köv. :)

Fabyen Kiadó, 2007.

A mókás lovas kép forrása a weheartit.com

A szóló héttörpe esete

Vavyan Fable: Ki feküdt az ágyamban?

Csupán két kérdésem lenne:

1. Hol a frászban van Rühl?! (Jó nem tűnt el egészen, de alig-alig bukkan fel.)

2. Miért, ó miért kellett kedvenc Martinomat bohócnak öltöztetni?! Citraszín kezeslábas?! Flitteres öv?! Jóég.

Nos hát, a tényállás a következő: Denisa a tengerparton hasalva lesi a bűnt, hogy aztán mindenhol máshol üldözhesse, Mogorvából Goromba lesz, és kapunk két új szereplőt is. Egyikük egy ismeretlen amorózó - nevezzük Marcelnek -, aki többnyire Martin ágyában fetreng, és próbál életben maradni, másikuk pedig egy vijjogó-csipkedő kegyszerárus, Dalia. Utóbbi hölgyeménynek nem kevés vidám percet köszönhetek, különös tekintettel az önkéntes éjszakai szatírfogó őrjáratokra.

Minthogy ez a sorozat harmadik része, túl sokat nem tudok írni. Még mindig baromi jó, de a második részt nem überelte. Ami viszont érdekes, hogy kezdek kiábrándulni Martinból. Ezek a ruhák, kérlek... már két napja, hogy befejeztem a könyvet, de még mindig nem sikerült megemészteni. És ha ez nem lenne elég, Rühl szinte jelen sincs, Ella is csak pár pillanatig szerepel, Cyd meg gödörbe kerül, amivel a szívbajt hozza rám.

Na ez most egy halmozottan értelmetlen bejegyzés, ebből is látszik, hogy még két napot se várhatok az értékelések írásával, mert abból csak valami zagyvalék lesz... Sebaj, idevések egy részletet a könyvből, legalább ennyi jó legyen a posztban :)

Tehátlan, főzőtanfolyam á la Denisa:

"Egészen apró kockákra vagdosom a szalonnát, már-már miszlikbe, aztán serpenyőstől a tűzre teszem. A szalonna előbb diszkréten serceg, csak később kezd izgága módon viselkedni. Látható, amint egy-egy falatkája duzzadozik a benne feszülő zsírtól. Mielőtt azonban az energia szétvetné, vagy netán (mint dolga lenne) kicsordulna belőle, a miszlik virgoncan a levegőbe pattan, és sziszegve elhúz a vállam mellett. Társai lelkesen majmolják a példaképet. Egyik-másik szalonnakocka nem képes első felugrásra kiszabadulni az edényből, ám mihelyt visszapottyan, pattog egy keveset, és újra nekilendül. Ha ily módon sikerül végre pályára állnia, elzúg mellettem a hűtőgép, az ablak, a szélrózsa minden irányába.

Belloq szorosan mellettem áll, tekintete több mint érdeklődő. Alighanem el akarja lesni mesterfogásaimat. Ujjai hegyével gyakorta a nyakára suhint, mintha szúnyogot csapna agyon, pedig csak a tüzes miszlikek perzselgetik.

- Ilyet még nem láttam - suttogja. Kiérződik hangjából az irigység. - Eddig azt hittem, hogy nem tudsz főzni!

Méltósággal hallgatok. A kevésnyi zsírba zúdítom a hagymát, majd a húskockákat is. Aztán vértanúi türelemmel átválogatom a rizst, és attól, hogy az nem lencse, nem érzem magam kevésbé Hamupipőkének. Mégsem panaszkodom, hiszen ragaszkodtam ahhoz, hogy magam főzzek. Elvégre emancipált nő vagyok, s mint ilyen, belátom: nem csak a férfi köteles a konyhában robotolni. Végül szűrőbe sepregetem a szemenként átnyálazott rizst, és indulok megmosni főzés előtt.

Aztán rálépek egy dermedt szalonnamiszlikre. Egyensúlyom után hadonászva magam felé rántom a karomat, mire mind a hétmillió rizsszem ellenem árad a szűrőből, mégpedig lelkes lendülettel. Hajamra, arcomra, blúzom kivágásába, mindenüvé hófehér sörét pereg.

Az ember ne éljen vissza emancipált voltával. Kiegyenesedem, a hátam mögé hajítom a színüres szűrőt, és csettintek Belloqnak:

- Innen folytathatod."

Fabyen Kiadó, 2006.

El Cyd

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a dzsinnek

Mint látszik: gyenge vagyok. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és újraolvastam a Halkirálynő sorozat következő részét is. És a helyzet az, hogy piszkosul élveztem, szóval senki ne lepődjön meg, ha év végéig a folytatások is felkerülnek ide... (a Vis Majorokat pedig azt hiszem jövőre veszem sorra - már persze abban az esetben, ha a világvége érdeklődés avagy egyéb meg nem határozott tényezők hiányában megint elmarad).

Nos, lássuk csak, miféle finomságokkal kényeztet minket e történetecske: van itten sok-sok gyilkosság, ez ugye egyértelmű; aztán vannak bomlott elméjű tagok, meg olyanok akiknek semmiféle elméjük nincs, izmaik viszont acélosak. Némi gyógyszer manipuláció is becsúszik; egy kis robbantgatás itt, egy kis lövöldözés amott, pofozkodás mindenütt; nyitott illetve zárt ablakon való kivetődés, jeges vízben merítkezés, satöbbi. Fincsi.

Ha létezik - és miért ne létezhetne? - ez a rész szerintem még jobb, mint az előző. Egyrészt összeszedettebbnek tűnt, másrészt viccesebb is. És ha már a humorfaktornál tartunk, két meglepetés is ért így a másodszori olvasás során. Először is döbbenten észleltem, hogy legkedvencebb Martinomnak komoly konkurenciája akadt egy sziporkákat és skulókat lövöldöző mesterlövész képében. Hogy én korábban hogy nem szúrtam ki magamnak Rühl-t, az rejtély. Teljesen idióta, következésképpen marhára bírom. S mivel nem tudom eldönteni, melyikük a lököttebb, Rühl avagy Martin, arra jutottam, hogy azé lesz a legkedvencebb szereplő kitüntető címe, aki jobban megnevettet. Eddig fej-fej mellett haladnak...

A másik meglepetés Cyd volt. Merthogy én teljesen úgy emlékeztem, hogy ő csak később, valamikor az ötödik rész táján bukkan fel, erre tessék, itt van teljes kancsi valójában, kaméleonmód forgatott szemeivel és lehengerlő dumájával. Cyd, aki ha épp nem a mocsodékokat dzsemesíti, akkor a korábban pürésített ellenről szóló anekdotákkal szórakoztatja kevéssé hálás közönségét. Egészen elfeledtem már, mekkora szövege van a Mandrónak, így aztán boldogan, a röhögéstől tizenkétrét görnyedve élveztem mondókáját.

Nos hát ennyi. Pár hónapja olvastam, hogy a régi kedvenc könyvek újraolvasása valami roppant jót tesz a léleknek. Tudjátok mit? Marhára igaz. Hamarosan ki is olvasom a következő részt, de előbb még más dolgom van...

Fabyen Kiadó, 2006.

Talpél ha csattan

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a Kommandó

Vajh' kell-e strapálnom magam holmi cselekményvázolással? Elvégre is a kortárs magyar szórakoztató irodalom egyik klasszikusáról van szó... Na de azért mégis, dióhéjban: van egy nagyszájú lány, foglalkozása szerint zsaru; egy mogorva pasas, foglalkozása szerint zsaru; nekik van sok barátjuk, foglalkozásuk szerint leginkább zsaruk... meg van egy nagy csomó rossz ember, akiket lehet kergetni. És vice versa. Ennél többet nem óhajtok elárulni, aki még nem tette, olvassa el, akkor majd megtudja... mit is?

Hát először is azt, hogy ez egy remekjó könyv, amennyiben az ember szereti az akciódús történetet, az időnkénti lelkizést és a nyelvújító humort. Itt kérem van minden, mint a búcsúba'. Korábban már legalább kétszer olvastam, (meg egyszer kölcsön is adtam, úgyhogy szegény könyv kezdi kicsit elhagyni magát, illetőleg az utolsó néhány lapját, és - fájdalom! - a gerince is többszörös törést szenvedett) de még mindig nem unom. Nem vált ki belőlem visítva nevetős reakciót, de a mosoly gyakran odaragad a szájam szélibe. Különösen, ha Martin Wry van a porondon, minthogy ez a teljességgel lökött fickó a legkedvencebb szereplőm.

Na és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra, hogy elrebeghessem: szeretem e könyv szereplőit. Nyilván nem a genyó gengszterekre célzok, hanem hát a fentebb emlegetett zsarukra és pereputtyukra. Ott van például Donald, az írói és vendéglátóipari vénával megáldott barát, akinek halpucovászati kísérletét egyszerűen nem lehet kibírni röhögés nélkül (és akinek a tóparti házát rendkívüli módon irigylem). Vagy Ella, az aprócska kislány, alig hét éves, de máris szinte felnőtt. Vagy a legújabb kedvencem, Rühl, a hórihorgas, csúnyácska mesterlövész, akiről most nem mondhatok semmi többet, mert utáljuk a spoilereket... És még hosszasan folytathatnám a sort, de ezt sem teszem, mert még valamelyik olvasóm unalmában bealszik itt nekem, és lefejeli a monitort, márpedig egy ilyen ronda baleset kiváltásával nem tudna megbirkózni lelkiösméretem.

Egy kis problémám azért mindig akad Fable regényeivel: a bunyók leírása. Időnként olyan rúgáskombinációkról olvasok, hogy követni nem tudom. Ha jól rémlik, ezért már többen beszóltak az írónőnek, nekem semmi ilyesféle szándokom nincsen. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy az életben mennyire megvalósíthatóak ezek a koreográfiák, de hogy kellő fantáziával elképzelhetőek az biztos - különben nem lehetett vón' írásban megörökíteni. Szóval részemről ennyit erről.

Mi mást írhatnék még? Ez most nagyon jól esett, éppen pont erre a könyvre volt szükségem. Most pedig erősen kacsingatok a folytatások felé, de még előbb a könyvtári könyveket kéne olvasnom, meg a Monte Cristót, ami fizikai adottságait tekintve valóságos tömegpusztító fegyver, szerintem még Csáknorriszt is ki lehetne ütni vele. Szóval ezer más könyv vár, de... majd meglátjuk.

Fabyen Kiadó, 2006.

Egy ölégségesen kibírhatós regény

Török Rezső: Péntek Rézi

Mit tehet egy szoknyavadász fiatalember, név szerint doktor Gerle Géza belgyógyász, a Budai Hölgyek Leányárvaházának kék szemű egészségügyi felügyelője, ha hitelezői, a negyvenhárom marconák pénzüket követelik, de nincs miből fizetni, és a méltóságos édespapa úr is elunta már, hogy léha fia adósságait törlessze? Akkor el kell adni a kényelmes gellérthegyi villát, kérem szépen. Gézánk hű barátja, Megyery Jóska ügyvéd úr vevőt is kerít rá. Node. Mi van akkor, ha doktorunk a házra ajánlott harmincötezer helyett egy menyasszonyt talál hazahozni, félmilliós hozománnyal, aki mit se tud a tartozásokról? Mi van, ha a gazdag lányért dobott dalszínházi exbaba bosszúért kiált, ha a hatökör inas is rendre elront mindent, és ha Péntek Terézia, a vörös hajú árvalány, az akaratlan bajkeverés nagymestere is a nyakába szakad?

Ezt a könyvet azoknak ajánlom - de nekik aztán szívből, igazán -, akik szeretik az 1930-as évek magyar vígjátékait. Megvan benne minden, ami a felhőtlen szórakozáshoz kell, hozományvadászat, szerelem és persze félreértés félreértés hátán. Habkönnyű, kacagtató olvasmány. Néha egy-egy szúrós megjegyzéssel ugyan oldalba böködi a politikusokat, de azt is mosolyogva és mosolyogtatva teszi. És azok a régies kifejezések, édes istenem, hát azokért odáig vagyok meg vissza. Ilyenek, hogy lóstat, megkompolyodott, meg eltárnyadozik... Ha legközelebb olvasom, tuti kijegyzetelem az összes ilyet.

Mást nemigen tudok írni, mint hogy ez egy remekjó könyv, Török Rezső pedig egy méltatlanul elfeledett író, akit nem ártana újra bedobni a köztudatba. Vagy legalább feldobni a könyveit a MEK-re, mert az életmű nagy része legmélyebb sajnálatomra a nagyjából beszerezhetetlen kategóriába esik.

U.i. Rosszul vagyok ettől a borítótól. Kíváncsi lennék, vajon hány olvasó riadt vissza a gyönyörűséges, furarózsaszín, öklömnyi szívek láttán a könyvtől.

+ Film is van, Páger Antallal és Turay Idával a főszerepekben. A félnótás inas pediglen Gózon Gyula - én ugyan nem úgy képzeltem el őt, ahogy a filmben láthatni, de azért nem rossz alakítás az, kérem szépen. Erdélyi Mici meg tökéletes választás az elhagyott görlice szerepére. Szóvalhát a filmet is tudom ajánlani ha még esetleg nem tetszettek látni, de azért a könyv az igazi :)

EDITORG, 1989.

Képek forrása:

könyvborító: www.konyvbuvar.hu

défaudé: scifiw.com