A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idézet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idézet. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 25., csütörtök

Legszebbek mégis a nyírfaerdők...

Itt most néhány idézet következik a Nyugaton a helyzet változatlan c. könyvből. Nektek kedvcsinálónak, nekem emlékeztetőnek. Szerintem egyik sem spoileres.

"Csodálatos, gondolattalan órák ezek. Fölöttünk kéklik az ég. A láthatáron napsugárban fürdő rögzített, sárga léggömbök s az elhárító ágyúk lövedékeinek fehér felhőcskéi. Néha kéve alakban törnek fölfelé, amikor egy repülőt üldöznek.
A front tompa moraját csak mint nagyon távoli vihart halljuk. A mellettünk elzizzenő poszméhek hangosabbak nála.
És körülöttünk mindenfelé a virágos rét. A fűszálak gyöngéd bugái ringatóznak, káposztalepkék röpködnek, libegnek a vénasszonyok nyarának lágy, meleg szellőjében, leveleket és újságokat olvasunk, füstölünk, lekapjuk a sapkánkat, és magunk mellé tesszük, a szél játszadozik hajunkkal, szavainkkal és gondolatainkkal.
A három kis bódé ott áll a ragyogó piros pipacsok között.
Térdünkre rakjuk a margarinos bödön födelét. Nagyszerű asztal a skatjátékhoz. Kropp magánál hordja a kártyát. Minden játszma után beszúrunk egy kis ramslit. A világ végéig elülnénk így."

"Kropp ellenben gondolkozó fő. Azt indítványozza, hogy a hadüzenet legyen afféle népünnepély, belépőjegyekkel és muzsikával, mint a bikaviadal. Az arénában a két ország miniszterei és tábornokai fürdőnadrágban, dorongokkal fölfegyverkezve menjenek neki egymásnak. Aki életben marad, annak az országa győzött. Ez egyszerűbb és jobb volna, mint a mostani háború, amelyben nem azok harcolnak egymással, akiknek kellene."

"A front kalitka, ahol az embernek idegesen kell várnia arra, ami történni fog. A gránátok röppályájának rácsa alatt fekszünk, s a bizonytalanság feszültségében élünk. Fölöttünk a véletlen lebeg. Ha egy lövedék jön, lebújhatok, ennyi az egész; hogy hova csap be, azt nem tudhatom pontosan, és nem is változtathatok rajta semmit.
Ez a véletlen az, ami közönyössé tesz bennünket. Néhány hónappal ezelőtt egy föld alatti fedezékben ültem, és skatot játszottam; egy idő múlva fölálltam, s elmentem, hogy meglátogassam egy másik fedezékben levő ismerőseimet. Mire visszajöttem, az elsőnek nyoma sem volt már, egy súlyos találat széttiporta. Visszamentem a másodikba, s éppen jókor érkeztem, hogy segítsek kiásni. Közben beomlott.
Éppoly véletlenül, mint ahogy eltalálnak, életben is maradhatok. A gránátbiztos fedezékben rapityává téphetnek, s a szabad mezőn sértetlenül állhatok tíz óra hosszat pergőtűzben. Minden katonát csak ezer véletlen tarthat életben. És minden katona hisz és bízik a véletlenben."

"Egy egész délelőttön át két lepke játszadozik az árkunk előtt. Citromlepkék, sárga szárnyukon piros pontok. Ugyan mi szél hozhatta őket erre? Semmiféle növény, semmiféle virág nincs itt sehol. Megpihennek egy koponya fogain. Éppen ilyen gondtalanok a madarak is, régóta megszokták a háborút. A két front közt minden reggel pacsirták szállnak a magasba. Tavaly még a költésüket is megfigyelhettük, s föl is nevelték a fiókáikat."

"De legszebbek mégis a nyírfaerdők. Minden pillanatban változtatják a színüket. Most a legvilágosabb fehér színben csillognak a törzsek, selymesen és levegősen lebeg köztük a lombok pasztellzöldje; a következő pillanatban opáloskékre változik az egész, a háncs ezüstös színe elmossa a zöldet; de egy helyen tüstént majdnem feketévé mélyül a szín, ha felhő vonul át a nap előtt. S az árnyék kísértetként fut végig a most fakónak látszó törzsek között, s tovább a pusztán, a látóhatár felé; közben pedig a nyírfák már fehér nyelű, ünnepi zászlók gyanánt állanak az újra színeződő lomb aranyosvörös lobogásában."

"Látom sötét alakjukat. Szakálluk lobog a szélben. Semmit sem tudok róluk, csak azt, hogy foglyok, s éppen ez az, ami megráz. Az életük névtelen és bűntelen; ha többet tudnék róluk, hogy mi a nevük, hogyan élnek, mit várnak, mi nyomja a lelküket, akkor volna valami célja ennek a megrázkódtatásnak, s részvétté válhatnék bennem. De így csak a teremtett lények fájdalmát érzem bennük, az élet szörnyű szomorúságát s az emberek könyörtelenségét.
Egy parancs ellenségeinkké tette ezeket a csöndes alakokat; egy másik parancs barátainkká változtathatná. Valahol egy asztalon néhány ember, akit senki sem ismer közülünk, aláír valami okmányt, s aztán esztendőkig legfőbb célunkká válik az, amit a világ máskülönben megvetésével és legsúlyosabb büntetésével sújt. Ki tud itt még különbséget tenni, amikor ezeket a gyerekarcú, apostolszakállú, csöndes embereket látja! Minden altiszt gonoszabb ellensége a regrutának, minden tanár a diáknak, mint ők nekünk. És mégis újra rájuk lőnénk, ők meg miránk, ha szabadok volnának.
Megijedek: ezt nem szabad továbbgondolnom. Ez az út a mélységbe visz. Nincs még itt az ideje; de nem akarom elveszíteni ezt a gondolatot, megőrzöm, elzárom, amíg vége nincs a háborúnak. A szívem dobog: itt van a cél, a nagy, az egyszeri cél, amelyre a lövészárokban gondoltam, amelyet kerestem, mint életlehetőséget minden emberiességnek e katasztrófája után - vajon olyan feladat lesz ez a következő életre, amely méltó a borzalom éveihez?
Előszedem a cigarettáimat, mindegyiket kétfelé töröm, s odaadom az oroszoknak. Meghajolnak és rágyújtanak. Most egyik-másik arc közepén piros pont izzik. Megvigasztalnak ezek a pontok: mintha sötét falusi házak apró ablakai volnának, amelyek elárulják, hogy mögöttük menedéket adó szobák vannak."

"Nyúlik, nyúlik a hallgatás! Beszélek, beszélnem kell! Megszólítom hát a halottat. Elmondom neki:
- Bajtárs, nem akartalak megölni. Ha még egyszer beugranál ide, nem tenném meg, föltéve, hogy te is okosan viselkednél. De azelőtt csak egy gondolat, egy lehetőség voltál nekem, amely az agyamban élt, és elhatározást szült: ezt a lehetőséget döftem le. Csak most látom, hogy te is olyan ember vagy, mint én. Akkor a kézigránátjaidra, a szuronyodra, a fegyvereidre gondoltam - most a feleségedet látom, az arcodat, a közösségünket. Bocsáss meg, bajtárs! Ezt mindig későn látjuk meg. Miért nem mondják meg nekünk újra meg újra, hogy ti éppen olyan szegény kutyák vagytok, mint mi, hogy az anyátok éppen úgy aggódik, mint a miénk, és egyformán félünk a haláltól, és egyformán halunk meg, egyforma fájdalommal. Bocsáss meg, bajtárs, hogy is lehettél te az ellenségem! Ha ezt a fegyvert, ezt az egyenruhát ledobjuk, éppen úgy testvérem lehetnél, mint Kat és Albert. Végy el tőlem húsz esztendőt, bajtárs, és kelj fel; végy többet is, hisz úgysem tudom, mit kezdjek vele!"

2013. január 6., vasárnap

Két susogó levél

Ősz végén lenne aktuális, de hát ha egyszer most olvastam a Bambit!

"A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
F: photos.uc.wisc.edu
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem... hagyjuk... de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked... legalábbis nem egészen... de köszönöm, hogy olyan jó vagy... te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó... most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél."

Szomorú-szép, ugye? Ha még nem tettétek, olvassatok Ti is Bambit :)

F: wallpaperscraft.com

2012. május 21., hétfő

Szürke szamár...

Egy röpke idézet A színes fátyolból, csak mert nagyon tetszik.


"Házuk egy meredek domb lejtőjén feküdt. Kitty az ablakból láthatta maga alatt a keskeny folyót és szemben a várost. Éppen hajnalodott s a folyóból fehér köd szállt fel, eltakarva a dzsunkákat, amelyek oly sűrűn horgonyoztak egymás mellett, mint borsószemek a hüvelyben. Titokzatos csendben hevertek a kísérteties fényben, mintha legénységük nem aludnék, hanem valami különös, rettenetes hatalomtól volna némaságra bűvölve.
A reggel közeledett, s a kelő nap kísérteties fehérséggel világított át a ködön. Noha világos volt a folyón, úgyhogy ki lehetett venni a hajók körvonalait és árbocaik sűrű erdejét, az előtérben fehér ködfal volt, amelyen a szem nem tudott áthatolni. De a fehér ködtömegből hirtelen magas, félelmes és tömör bástya emelkedett ki. Mintha nem a nap világította volna meg, hanem bűvész hozta volna létre semmiből és emelte volna várul a folyó fölé. A művész, aki építette, gyorsan dolgozott: csakhamar színes sánc körítette a bástyát, s a következő pillanatban zöld és sárga tetőzetek merültek ki az imbolygó ködből. Óriásiak voltak és alaktalanok, rendszertelenek, szeszélyesek és különösek, de elragadóan szépek. Nem volt ez erőd, sem templom, hanem az istenek királyának bűvös palotája, amelybe halandó nem teheti be a lábát. Oly légies, fantasztikus és könnyed volt, hogy nem lehetett emberi kéz műve, álomkép volt.
Könnyek peregtek le Kitty arcán. Nézett, nézett, kezeit keblére szorítva, s szája kissé nyitva volt, mert nem kapott lélegzetet. Sohasem érezte ilyen könnyűnek magát s úgy tetszett neki, mintha porhüvelyéből kiröppent tiszta szellem volna. A Szépség tárult fel előtte. Úgy fogadta, mint hívő az Isten testét."

Kép forrása: www.flickr.com

2012. április 7., szombat

Kisztihand, parancsol egy kis halászlevet?

Hát kérem én odáig vagyok. Ennek oka pedig igen egyszerű: a Péntek Rézi az kérem úgy kezdődik, hogy hárman elzarándokolnak egy bizonyos halászcsárdába, hogy ott aztán jól belakjanak, majd később egy kis botrányt kavarjanak... Nos hát eléggé fúrta az oldalamat már mikor először olvastam, hogy létezett-é ez a bizonyos csárda Újpesten, s annak nagy tudású tulajdonos-szakácsa. Arra igen jó esélyt láttam, hogy igenis létezett ez az étterem, de nem kicsit lepődtem meg, mikor kiderült, hogy Illik mester tényleg félszemű volt (nekem ez valahogy olyan hihetetlennek tűnt, nem tudnám megmondani, miért). Márpedig bizonyítékom van rá, kérem szépen, amit rögvest be is mutatok, de hogy ne legyen oly' száraz, mondhatni unalmas e bejegyzés, köretként felszolgálom mellé a könyv első fejezetét, pontosabban az elejéből egy jó darabot, hátha kedvet kap valaki a regényhez :) Piszok hosszú lesz, de nem baj, jó étvágyat, azazhogy jó szórakozást, kedves olvasóim!

ELSŐ FEJEZET,
melyben elmondottak megerősítik a régi igazságot,
hogy: aki nővel kezd, avval a nő végez.

Este tíz felé jár az idő, szép vidám borközi állapot van kialakulóban a szúnyogszigeti halászcsárda minden pontján. A kócos szájú vén vízi fuvaros, aki nehéz ladikján ideszállítja az újpestieket a téli kikötő keskeny torkán át, vígabban mártogatja evezőit, ahogy egy negyedik litertől ráspolyos hang dallozására figyel:
Sámlit teszek a lábam alá,
Úgy hagyítlak az ágyam alá,
Sejj dunyha, dunyha, de hosszú vagy,
Te meg babám de rosszú vagy!...
Emmán döfi, állapítja meg az öreg csónakos, ezek azok a sógormarasztaló nóták, amiktől a becsületes polgár egyszerre könnyebbnek találja a mostanában elnehezült életet. De jól is fújja az a betyár! Megröcögteti, megkanyargatja, - ahol mélyebb a nóta ösvénye, ott lelkiismeretesen belebődül, ahol meg magasabb, ott összeszorítja a torkát, kicsit megemelkedik ültéből, és a jobb keze mutatóujját is ég felé böki, mintegy mutatván a hangnak, hogy arra kell menni, föl, föl! Hát jó muzikális bort mérnek itten, akárki mit beszél, jobban megtanít az énektudomány fortélyára, mint maga a téns Zeneakadémia!
Ugy egyébként furcsa, romantikus hely ez a kertvendéglő a télikikötő kapujában. Dúsgazdag halászmester aranybányája, ahol terítetlen zöld asztaloknál csorba tányérokból, olcsó evőeszközökkel fogyasztódik a derék, dunai hal. Az állítólag haldokló demokrácia utolsó fellegvárának is lehetne nevezni a sziget végére kutyorított lokált, mert a legellentétesebb társadalmi osztályok népe igen szép összeférésben helyezkedik el itt a békebeli porciók körül. A nyolchengeres Cadillacen érkezett bankelnök szomszédságában ingujjas vontató kormányos ölelgeti a parton fölcsípett cselédmáriját, monoklis, miniszteri fogalmazó háta mögött újpesti mázolósegéd énekel a cigányzenéhez. De kérem: hidász őrmester, főkönyvelő, gépíróhölgy, gyárilány, aszfaltozómunkás, vadevezős, tőkepénzes, taxisofőr és minden rendű és rangú vendég a legjobb egyetértésben kanalazza a pompás levet, fütyörészi az éppen vonó alá került nótát, - egyszóval valóságos Noé bárkája ez itten, megrakodva Isten valamennyi állatával, és megfenekelvén a rózsás hangulat Ararátján.
Noé úr pedig - már értem a félszemű vendéglőst - ott áll a bejárat mellett lobogó nyílt tűzhelynél, és személyesen kóstol bele minden bográcsba. Mert üzleti elve, hogy csak az az igazi halászlé, ami őneki ízlik. Ehhez képest, régi dunai szokás szerint, odaterpeszti nagy kezét a rotyogó levek fölé, aztán összecsukja ujjait, kitapasztalandó, vajon ragadós lesz-e a tenyere a forró étek párájától. Mert ha nem: hiba van a halászlé körül, de nagy! Hála légyen a becsületes halak mennybéli Alkotójának, idén jól megterebélyesedtek a vízi húsok. A harcsák, csukák, potykák termetes szeletei olyan enyves gőzt lövellnek a korcsmáros kíváncsi markába, hogy felderül a barnára égett arca, és büszkén pillant körül a kerthelyiségben. Hát van mit néznie! Más vendéglátók két szemmel se látnak annyi vendéget, mint ő az eggyel. És micsoda víg népség ül az asztaloknál! A cigány fölszántja őket a hegedűvel, a pincérhad beveti őket a nehéz kadarkával. Ebből becsületes aratás lesz, azt minden ember láthatja, függetlenül a szemei mennyiségétől.
Íme, a félszemű vendéglős :)
- Jó estét mester. Készen van a porciónk?
A vendéglős megfordul. Elegáns kis társaság áll a háta mögött: mosolygó, fiatal hölgy és két gavallér, felajzott gusztussal kukkantva bele a tűzön fortyogó hallébe. Óh, no persze, kedves vendégek, parolás ismerősök, Leleményi Piri őnagysága, a Fővárosi Dalszínház ünnepelt táncosnője a barátjával, doktor Gerle Géza úrral, meg az a másik fiatalember, aki állandóan velük van, valami Jóska, most hirtelen nem jut eszébe a neve.
- Alászolgája, kisztihand - nyújtja kezét vidáman a mester -, tessék csak helyet foglalni. Ott az ereszet alatt van a doktor úrék asztala.
- Ez a mienk lesz? - szagol bele a bográcsba Gerle doktor.
- Négyféle halból - bólint a gazda -, ponty, menyhal, paduc meg egy jókora harcsapofa úszkál benne.
- Az Isten áldja meg a keze szárát - nevet rá csillogó szemmel a platinaszőke operettangyal -, csak gyorsan adja, mert kiesik a hasam.
- Öt perc, ígéri a derék ember, és jobbról balra mozdítja a horgon függő bográcsot, hogy a halak helyet változtassanak az edényben. Mert főzőkanállal belenyúlni, pláne megkeverni a halászlevet: mázsás otrombaság lenne, mit otrombaság, szentségtörés lenne megzúzni a szép szeleteket, piha!
Piri kisasszony kecsesen tipeg az asztalok közt a fenntartott helyre. Kacéran testhez simuló, fekete selyemruhája fölött két pompás fehérróka himbálódzik, apró satyakja koketten félrecsapva, és intenzív, fanyar parfőm suhintja orron a fölfigyelő népeket. A férfiak összecsippentenek, nohát, ez ám a kapitális falat, nekem is ilyet rendelt az orvos, oda kukkints a ruhája hasítékából ki-kibukkanó lábikrájára, remek! De a mögötte baktató legény se kutya! Karcsú, magas fiatalember, harminc körül, pompásan ácsolt világosszürke flanelöltönyben. A napbarnított, szép arcból nagy, kék szemek mosolyognak ki, hetyke kis hollywoodi bajuszka dekorálja a száját, - de hiszen minden ismerőse azt mondja, butaságot csinált ez a Gerle Géza, mikor orvosnak ment ahelyett, hogy filmre szegődött volna. A sor végén lépkedő Megyery Jóska sztoikus belenyugvással veszi tudomásul, hogy őt bizony észre se veszik. Hát tényvaló: kissé szürkén hat a két nagyszerű figura mögött. Erős csontú, zömök ember a Jóska, közepesnél jóval alacsonyabb, úgynevezett "szabók réme". Az efféle alakra hiába szabják a legsikerültebb zakókat, nem mutatnak az Istennek se. Pedig jó arcú férfi. Okos homloka alatt komoly tekintet ül, szája határozott, állcsontja energikus, ügyvéd no, pörei vannak, és komolyan veszi a dolgát. Az ilyen ábrázaton még foxtrottozás közben is láthatók a védencét éppen fenyegető paragrafusok kacskaringói.
- Rossz kedved van, Jóska? - kérdezi később Piri, míg papírszalvétával dörzsölgeti evőeszközeit. S közben irigyen átpillant a szomszéd asztalhoz, ahol egy kövér házaspár csemcsegve nyeli már a rózsaszín hallevet. - Rossz kedved van?
A zömök jogász megrázza fejét:
- Dehogy. Csak gondolkozom.
- Mi a fene! - csúfolkodik a lány. - Azt is szoktál?
Gerle doktor letör egy darabot a kenyérből, szájába kapja, úgy szól közbe.
- Mondd egyszerűen, hogy gondjaid vannak.
- Vannak - morog Jóska, és furcsa tekintetet vet Géza felé.
- Ügyvédi gondok, mi? - faggatózik Piri. - Biztosan valami csirkefogót akarsz kihúzni a lekvárból.
- Nagyon is elképzelhető - bólint a hollywoodi bajusz -, mivel az ember mindig önmagát akarja kihúzni a lekvárból.
Jóska ügyvéd megint rápillant a barátjára. Hogy a fene rágja ki! Ez a disznó Géza olyan nyugodtan csacsog, locsog, szellemeskedik, mintha nem is őróla lenne szó. Mintha nem is az ő házasságáról lenne szó! És ez a szerencsétlen Piri, ez a mit sem sejtő platinaszőke, ez a jól fejlett házassági akadály! Micsoda viszketős dolgokat mond: "Valami csirkefogót akarsz kihúzni a lekvárból." Persze, honnan szimatolná, hogy éppen az ő szerelmetes legényét, Géza úrfit kell sürgősen kivontatni a lekvár gyűjtőnévvel illetett szörnyűségekből? Honnan sejtené a komoly haditervet, amit a két férfi kifőzött ellene? Hogy doktor Megyery Jóska, úgy is mint ügyvéd, úgy is mint Géza benső barátja, ma rohamra indul Leleményi Piri úrhölgy ellen. Hogy azért hallgat most, mert javában készül a komoly és meggyőző védőbeszédre. Javában szövögeti, öltögeti, hatásosan csoportosítja az okszerű érveket, amikkel bizonyítani akarja, hogy Gézának és Pirinek szakítani kell!
Igenis, tekintetes királyi törvényszék, akarom mondani: drága Pirikém, be kell látnod, hogy más megoldás nincs. Ennek a kedves, vidám, könnyelmű barátodnak a feje fölött összecsaptak a hullámok. Vége van, mint azon néhai Víg Andrásnak, akinek tudvalevőleg sírt ástak. Elöntik őt a pokol fekete rémségei. A hitelezők Siserahada beléje kullancsolja körmeit. Egyetlen menekvés részére: a házasság. A hozomány. Feleségül venni a vagyonos kisasszonyt, Zsámbéki Edit úrleányt, a dúsgazdag útépítési vállalkozó egyetlen csemetéjét, aki - szegény mafla! - tizennégy nappal ezelőtt, pillanatnyi elmezavar révén, belehabarodott ebbe a csinos és csapodár, kék szemű Gerle-madárba. Fülig szerelmes a gazdag leányzó, fülig szerelmes. A szülőknek is tetszik a daliás belgyógyász. De kinek nem tetszik? Te is, aranyos Piri, te is rögtön belehabarodtál. Igen, de te nem tudod kihúzni a csávából. Sőt. Erélyesen segédkeztél a belemerítésében, lévén az a szép két fehér róka is, amit olyan chic-kel viselsz a gömbölyű válladon, az ő lelkiismeretét - s ami még rosszabb! -, az ő számláját terhelő, kifizetetlen szerzemény. Hát be kell látnod, szívem. A doktor úr nem folytathatja idült barátságát veled. Szakítani kell! "Jobbra te, balra én, különös tünemény", - miként régi, zseniális operettköltők rímelték a boldog békevilágban. Nem találkozhattok többé, nem járhattok együtt a bárokba. Nem mulathattok városvégi kiskorcsmákban, nem mehettek weekendre, - el kell válnotok. Most kösd fel a jó szívedet, Piri. Most légy okos, derék nő. Ha csak egy kicsit szereted ezt a széles vállú, kackibajszú fiút, félreállsz az útjából, mert a jövőjéről, a boldogulásáról, talán az életéről van szó!!!
Milyen szépen, kereken ki tudja fundálni mindezt a rendszeres, jogászi agyvelő! Tisztességes, félszáraz mondatokat, amikben minden szükséges benne van, mint a sikerült töltött káposztában.
Persze roppant óvatosan kell hozzákezdeni. Piri akaratos, indulatos teremtés. A fitos orráról ítélve, lakozik benne valami csikószerű hevesség. Úgy látszik, szerelmes is. És hiú, mint egy szakminiszter. No de hiszen a haditerv minden szempontot figyelembe vesz. Olyan alaposan kidolgozott, megrágott, átbeszélt és kielemezett terv, hogy bevezetésként szerepelhetne egy hézagpótló mű, a "Hogy' kell szakítani?" című kézikönyv elején. Előre kiosztva a szerepek. Mit mond Jóska, mit felel Géza. De még előbb: a nő előkészítése, majd azt mondom, preparálása, a döntő beszélgetésre. Megvárni, amíg jóllakik. Éhes ember mindent feketébben lát. Kevés bort itatni vele, nem sokat, mert az vérbőséget idéz elő. Csak jómódin egyék, a tele gyomor lustít. Rá kell venni, hogy a halászlé után rántott halat is kosztoljon, bőséges garnírunggal, friss kenyérrel. A túrós csuszát imádja. Az lesz a leghatásosabb, egy púpozott tányér túrós csusza: az úgy idegcsillapítja majd, akár a bróm. És akkor, Isten nevében, neki.
Hála az égnek, minden remekül megy.
A halászléből két tányérral vesz az angyal, negyedkilós serclit fal hozzá. Na most a túrós csusza.
- Pincér!
- Parancsol?
- Hozzon egy szép adag...
Jóska ügyvédben úgy ágaskodik a jogásztehetség, mint vadászkutyában az ösztön, mikor gazdája arcához emeli a fegyvert. Vigyázat, előbb a rántott hal!
- Mondja, öregem, mit csámcsog ott az a propellerkapitány olyan nyálcsordító gusztussal?
- Az?
A libalábú pincér egészen nekilelkesedik. Hajjaj, kérem. Az esztergomi partok mellett szombaton nagy ternó esett: egy egész raj kecsege futott bele bolond fejjel a félszemű halászmester legényei hálójába. Száznegyven kiló kecsege egy merítésre, a teremtésit, nem tréfa! Hát ma boldog-boldogtalan ezt a csinosan porcolt halat majszolja, ki pörköltnek, ki meg rántva, de minden halhoz konyító, becsületes ember igaz lélekkel nekigyönyörödve.
- Kecsege? - villan föl kétségbeesetten Piri -, mért nem szóltak előbb??
- Atyaisten - kontráz Géza -, kecsege!? A világ legjobb halacskája!...
- Kétszer kértem a halászléből - sajog a szép lány -, ha én ezt tudom...
- És szép nagyok? - kérdezi alattomosan a pincértől a gaz jogász - és fehér a húsuk?
- Mint a patyolat! - ragyog a lúdtalpú. - Van egy háromnegyed kilós odakint, becsületszavamra, kiállításba való!
- Az a kérdés, rántanivaló-e - indul támadásra az ügyvéd.
- Az Úristen is annak teremtette - lelkendez a pincér -, háromszemélyes rántott kecsegének, ropogósra sült krumpliszeletekkel, petrezselyemmel és céklával.
- Maga gyilkos! - riad rá Piri, - két kilót hízok ma este, de hozza!
És a pincér hozza, és a kenyeres friss kenyeret hozzá, és Piri kosztol. Közben a hangásznép csiklandósan csevegteti a hegedűt, cikornyás magyar nóták bugyborékolnak elő a klarinétból, a vízről föllibbenő hűvös szellő borsos vicceket mesél a szakállas, öreg nyárfáknak, hogy minden apró levelük megrázkódik a nevetéstől, - jaj de kellemes itt!
- Megbolondultál? - rikkant a girl a barátjára, mikor egyszer csak újra megjelenik a pincér, de most a hófehér csuszával -, megbolondultál?
- Ne egyél belőle - csitítja Géza -, majd mi ketten Jóskával elbánunk vele.
- És én megállom, hogy ne egyek a kedvenc ételemből?! - kesereg az áldozat.
A jogász nem szól. Nyugodtan rátálal Piri tányérjára egy jókora kupacot, és eléje tolja.
- Tönkretesztek - nyöszörög a nő -, holnap és holnapután egy falatot se fogok enni.
Úgyse lesz étvágyad, gondolja Jóska, és alig várja, hogy cigarettára gyújtsanak a feketekávé mellett. Valóban, a derék Piri beszélni is alig tud, olyan hatalmasan belakmározott. Hátradől a székén, félig lehunyja szemeit, nagyokat szippant a cigarettájából. Géza élénk tekintetet küld a jóbarátja felé, Jóska apró bólintással felel. Rajta!
- Holnap este ráérsz? - kérdezi Gerlétől az ügyvéd, és megigazítja nyakkendőjét, mintha tárgyalóteremben várná, hogy a tanácselnök beszédhez szólítja.
- Rá - válaszol csendesen Géza. - Miért?
- Eljöhetnél velem - mormog Jóska, kis izgalommal a hangjában.
- Hova?
- Majd kitalálunk valamit.
- Jó.
- Mí? - csodálkozik Piri a szerelmese felé -, nélkülem csinálsz programot?
Gerle doktor nem felel. Új cigarettára gyújt és a morzsákat piszkálja az asztalon. Megyery Jóska közelebb húzza a székét, csöndesen beszélni kezd Pirihez. A lány tágra nyílt szemekkel, döbbenve néz hol Gézára, hol Jóskára. Viccelnek ezek, vagy csakugyan igaz, amit az ügyvéd beszél? Hogy Gézuka nősülni akar és szakítani akar és... te nagyságos Isten, mi van ővele? Máskor milyen gyors, csattanó válaszokat tud kivágni minden szamár megjegyzésre. Most meg csak ül, csak hallgat, csak néz... óh, agyonette magát, a gyomra nehéz, mint a Piroska farkasáé, mikor köveket varrtak a fölvágott hasába. De a mindenségit ennek a csirkefogónak... ni, hogy bólogat, hogy helyesel az ügyvéd szavaihoz... mit kellene most, okosat, gorombát, robbanót mondani?
- Életmentésről van szó! - fejezi be sikerült dikcióját Jóska, és ahogy leveri cigarettájáról a hamut, Pirinek megrezzen a tele gyomra. Így, így akarják őt is lepöccinteni a szép szerelem piros parazsáról, leejteni a földre, mint kiégett, haszontalan vacakot.
- Pincér!
- Parancs.
A fehér kabátos étekhordó megáll útjában, az asztalhoz lép. Alázatos mosollyal, a szépségnek kijáró férfi és szolgahódolattal hajol előre Piri felé, kezében egy családi adag halászlével.
Piri fölkel. Rettenetes szívdobogása van. Miért is hívta ide a pincért? Ja igaz. Fizetni.
- Igenis, azonnal - szól a pincér, és hátrafordulva elharsantja magát. - Főúr! Fizetni.
- Várjon csak! - mondja sietősen a karcsú lány a mozduló ember után.
- Méltóztassék! - fordul vissza udvariasan a vászonkabát.
Piri keze kinyúlik a fehér róka alól. Felnyalábolja a tálcáról a protekciósra adagolt halászlét.
- Pardon - riad a pincér -, ezt nem adhatom, ez a tanácsos úréké...
- Nem baj - suttogja könnybe borult szemekkel a lány, és a tanácsos úrék családi adagját megtört sóhajjal odalottyintja a nősülő ifjú fejére.
...Jaj de kellemes itt, a nagy fák alatt!

Képek forrása:

2012. március 10., szombat

Szodoma és Gomorra egy szívószálon át

Figyelem! Ha még nem olvastad Joanne Harris Csokoládé című regényét, de valamikor szándékodban áll, sipirc innen! Itt most néhány idézet következik a kedvenceim közül, hogy ha úgy hozza kedvem, a könyv újraolvasása nélkül is nosztalgiázhassak - ergo jó esély van rá, hogy spoilerbe botlasz.


"Tudom, mon pére, hogy ez nem a megszokott napom, de úgy éreztem, muszáj beszélnem. A pékség tegnap kinyitott, csakhogy igazából nem is pékség. Amikor tegnap reggel hatkor felébredtem, a burkolat eltűnt, a ponyvaernyő és a redőny a helyére került, és a kirakat védőfüggönye is félig le volt eresztve. A nemrég még környezetébe simuló, közönséges, eléggé kopottas öreg ház piros és arany pompája vakítóan fehér háttértől ütött el. Az ablakban piros muskátli; a rács köré krepp-papírból ragasztott füzérek csavarodtak. És az ajtó fölött tölgyfa cégéren cikornyás fekete betűkkel ez állt:

La Céleste Praline
Chocolaterie Artisanale

No persze kész nevetség az egész. Marseille-ben vagy Bordeaux-ban népszerű lehetne az ilyen üzlet - akár még Agenban is, ahol évről évre nagyobb a turistaforgalom. De Lansquenet-sous-Tannes-ban? És éppen nagyböjtkor, az önmegtartóztatás hagyományos időszakában? Van az egészben valami, talán tudatos romlottság. Reggel megszemléltem a kirakatot. Fehér márványpolcon számtalan doboz és csomag sorakozik, ezüst és arany papírból készült tölcsérek, rozetták, csengők, virágok, szívek és tarkán kígyózó szalagok. Üvegharangokban és -dobozokban állnak a csokoládéféleségek, a praliné, a Vénusz bimbaja, a fondant, a cukrozott gyümölcs, a mogyoróhalmocska, a csokoládékagyló, a kandírozott rózsaszirom, a cukormázas ibolya... Mind sötéten fénylik a védőfüggöny árnyékában, mint az elrejtett kincs, mint a megannyi kihívó semmiség Aladdin barlangjában. És középre a nő nagyszerű építményt szerkesztett: egy igazi mézeskalács házikót, csokoládébevonatú, arany és ezüst szegélyű pain d'épice falakkal, a tetőcserepek cukrozott gyümölccsel töltött püspökkenyérből, a falak mentén különös, zöld mázas csokoládérepkény kúszik felfelé, a csokoládéfákon marcipánmadarak dalolnak... Hát még maga a boszorkány! Hegyes kalapja csúcsától hosszú köpenye széléig merő sötét csokoládé, a seprűnyél pedig, amin lovagol, hosszú, megsodort mályvacukor rúd, amilyet karneválkor pirítanak az édességárusok. Az ablakomból éppen rálátok az övére - olyan, mint egy ravasz, cinkosan hunyorító szem. Caroline Clairmont e miatt az üzlet miatt, az áruja kedvéért szegte meg nagyböjti fogadalmát." (Február 15., szombat)


"Az én mesterségemben az ember gyorsan megtanulja, hogy az adakozásnak nincsenek határai. Guillaume egy kis zacskó püspökkenyérrel a zsebében hagyta el a Praline-t, de még be sem fordult az Avenue des Francs-Bourgeois sarkán, amikor lehajolt, és odakínált egy darabot a kutyának. Egy gyors simogatás, amelyet vakkantás és farkcsóválás követett. Amint mondottam: vannak emberek, akik gondolkodás nélkül adakoznak. Ez a természetük." (Február 15., szombat)

"Ezen a napon zárva tartunk. Ma nincs tanítás, és mialatt Anouk a Les Marauds környékén játszik, én a szállítókat fogadom, és megtervezem a heti árukészletet.
Ebben a művészetben örömömet lelem. A főzésben különben is van valami varázslat: a hozzávalók megválasztásában, a keverésben, a régi könyvekből merített receptekben, a hagyományos háztartási eszközökben. Itt van például a mozsár, amelyben anyám háziasabb célokra törte meg a tömjént, és fűszereinek, aromáinak bonyolult árnyalatait földhözragadtabb, érzékibb varázslatnak rendelte alá. Engem részben az egész műveletsor mulandósága bűvöl el; mennyi szeretetteljes előkészület, mennyi művészi tudás és tapasztalat szorul egy pillanatokig tartó élvezetbe, amelyet a maga teljességében mindig csak a kevesek méltányolnak. [...]
Guy, a szállítóm régóta ismer. Anouk születése után együtt dolgoztunk, és ő segített, hogy elindítsam első vállalkozásomat, egy parányi patisserie-chocolaterie-t Nizza külterületén. Most Marseille a telephelye. Közvetlenül Dél-Amerikából hozatja a nyers, folyékony csokoládémasszát, és a saját üzemében alakítja át különböző finomságú csokoládévá.
Én csak a legjobb minőséget használom. A bevonótömbök valamivel nagyobbak, mint egy-egy tégla. Minden szállítmányban egy dobozzal van mindegyik fajtából, mert én mindhármat használom: az étcsokoládét, a tejcsokoládét és a fehér csokoládét. Megfelelő hőmérsékletre kell hevíteni, hogy kikristályosodjon, elnyerje kemény, rideg felszínét és megfelelő fényét. Némely cukrász már eleve ebben az állapotban rendeli meg a maga nyersanyagát, de én szeretem a hevítést magam elvégezni. Számomra vég nélküli gyönyörűség, ha kezelésbe vehetem a nyers, tompa fényű csokoládétömböket, ha belereszelem őket - kézzel, mert villamos robotgépet soha nem használok - a nagy kerámiatálakba, és aztán jöhet az olvasztás, a kevergetés, a hőmérséklet folyamatos ellenőrzése, amíg csak a megfelelő hőfok hatására végbe nem megy az átalakulás.
Van valami az alkimista művészetéből ebben a folyamatban, amely nyers csokoládéból efféle, bölcs bolondoknak való aranyat állít elő; ez a műkedvelő varázslat talán még anyámnak is kedvére lett volna. Munka közben mélyeket lélegzem, hagyom, hogy kitisztuljon a fejem. Az ablakok nyitva vannak, és a kereszthuzattól még hideg is volna, ha a tűzhely és a vörösréz edények izzása, az olvadó csokoládéból felszálló gőz át nem melegítené a levegőt. A csokoládé, a vanília, az áthevülő réz és a fahéj egybevegyülő illata sejtelmes és mámorító; Dél- és Közép-Amerika nyers, földszagú ízeit, az esőerdő forró, gyantás illatát idézi. Mostanában így utazom, ahogy valaha, szent rítusaikban, az aztékok. Mexikó, Venezuela, Kolumbia. Montezuma udvara. Cortez és Kolumbusz. A szertartásos kelyhekben az istenek eledele fortyog és habzik. Az élet keserű bűvitala." (Február 19., szerda)


"A délután nagy részét az új csokoládészállítmány hevítésével, valamint a kirakat elrendezésével töltöttem. Fű gyanánt vastag réteg zöld selyempapírt terítettem le. Az ablak keretéhez tűzött papírvirágokkal - nárcisszal és margarétával - Anouk járult hozzá a húsvéti pompához. Egymás mellé rakott zöld tetejű bádog kakaósdobozokból sziklás hegyoldalt építettem; jégkéreg gyanánt kunkorodó szélű celofán került rájuk. A hegyoldal mentén kék selyemszalag folyó kanyarog a völgy felé; csöndesen merengő bárkák gubbasztanak rajta. Alant csokoládéfigurák menete vonul: macskák, kutyák, nyulak, olyiknak mazsolaszeme, rózsaszín marcipánfüle van, a farkuk édesgyökérből, foguk közt cukorvirágok... És ezután jönnek az egerek - egér és egér, ameddig a szem ellát, minden szabad felületen. Felfelé igyekeznek a hegyoldalon, behúzódnak a sarkokba, még a bárkákba is jut belőlük. Rózsaszín és fehér cukormázas, kókuszreszelékből gyúrt egerek, csokoládéegerek minden árnyalatban, márványerezetű egerek trüffellel és maraschinokrémmel futtatva, pasztellszínű egerek, cukorpettyes ezüstszürkék. Fölöttük pedig ott áll, piros és sárga színeiben pompázva, az egérfogóvá előléptetett hamelni patkányfogó, fél kezében árpacukor furulya, a másikban a kalapja. Több száz ilyen formát tartok a konyhámban, vékony műanyagból valókat a tojásokhoz és a figurákhoz, kerámiaformákat a desszertekhez és a likőrös csokoládéfélékhez. A formák segítségével bármilyen arckifejezést ki tudok alakítani, aztán ráhelyezem a fejet egy üres vázra, szűk átmérőjű csövön át ráfújom a hajat, majd külön-külön megformálom a törzset és a végtagokat, amelyeket drótokkal és olvasztott csokoládéval rögzítek. Mindezt jótékonyan takarja a piros marcipánköpeny. Mi kell még? Marcipánkalap, hosszú tollal, amely leér egészen a csizmáig." (Február 25., kedd)

"Vacsorához ültünk a zsúfolt konyhában. Az asztal még a pékség idejéből maradt ránk: jó erős, nyersen hasított fenyőfadarab, keresztül-kasul szabdalva késnyomokkal, amelyekbe cementállagúvá száradt tésztaerek mélyedtek, mígnem az évek során az egész felület márványos-simává nem gyalulódott. A tányérok nem illenek össze: az egyik zöld, a másik fehér, Anouké virágos. Nem egyformák a poharak sem: az egyik magas, a másik köpcös, a harmadikon még rajta a Moutarde Amora felirat. És mégis: most először van saját asztali holmink. Azelőtt szállodai edényeket használtunk, műanyag késekkel és villákkal. Még Nizzában is, ahol pedig bő egy évet töltöttünk, kölcsönvett, az üzlettel együtt kibérelt tárgyak között éltünk. A tulajdonlás újdonsága még most is különleges, részegítő kincse mindennapjainknak. Magam irigylem az asztaltól a forradásait, a hegeket, amelyeket az áthevült sütőformákkal való találkozás hagyott rajta. Irigylem tőle a magabiztos időérzéket, és szeretném, ha elmondhatnám: ez itt az én művem öt évvel ezelőttről. Ezt a nyomot én ejtettem a lapján; az én nedves kávéscsészémtől ered ez a gyűrű, ezt a foltot az én cigarettám pörkölte, a vágásoknak ezt a bonyolult mintázatát én véstem a fa durva szemcséibe. Ide, az asztalláb mögötti eldugott helyre faragta be Anouk a neve kezdőbetűit abban az évben, amikor a hatot betöltötte; ide meg hét nyárral ezelőtt, egy forró napon az én szeletelőkésem tévedt. Emlékeztek még? Emlékeztek a nyárra, amelyen kiszáradt a folyó? Ugye azt nem lehet elfelejteni?
Irigylem az asztaltól a maga helyének fölényes tudatát. Régóta áll itt. Idetartozik." (Március 8., szombat)

"Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető." (Március 8., szombat)

Képek forrása:
1, 2: www.flickr.com
3: tachocolate.com
4: 100cafestreet.com