Ebédelünk?

Az a helyzet, hogy éhes vagyok és álmos. Előbbinek köszönhetően eszembe jutott ez a hely, amit pár hete találtam tök véletlenül a neten, utóbbi pedig rendszerint ellenállhatatlan csacsogási kényszert vált ki belőlem, minek hála gyorsan fel is nyomom a blogra ennek a csinoska kis kajáldának a képét.

Szeretném felhívni az oldalamra látogató multimilliomosok figyelmét arra a tényre, hogy bár nincs érvényes útlevelem, és nem vagyok éppen csekély méretű, szükség esetén bármely mérettartományba tartozó bőröndbe be tudom hajtogatni magam, tehát igen hálás lennék egy fuvarért Zanzibárba. Kajára nem muszáj meghívni, majd viszek parizeres szendvicset, vagy felhernyózok egy pálmára kókuszdiót gyűjteni, nem gond, igazán. Csak hadd ücsörögjek itt kicsinyég...

Kép forrása: pixgrove.blogspot.com

Honlapja is van ennek a csodának: http://www.therockrestaurantzanzibar.com/ Az étlap éppen nem kilométeres hosszúságú, de őszintén: ki a francot érdekel?

És akkor ezennel elvonulok, és kreálok magamnak valami hervasztó szendvicset. Jó étvágyat, kedves mindenki :)

Rettenthetetlen Harcias Ludak Ármádiája

Shannon Hale: A suttogó

Ezt az olvasást most nagyon jól időzítettem. Sőt, túl jól. Úgy olvasnám még... Szerintem ha háromszor ilyen hosszú lett volna, akkor se lett volna elég. Ámbátor, mint azt most megtudtam, van folytatása, méghozzá három egész kötetnyi. Üröm az örömben, hogy magyarul egyik se jelent meg. (Naná.)

Ez a regény A libapásztorlány c. Grimm mesét dolgozza fel - amit én személy szerint nem ismerek, de most néztem meg egy közepesen béna rajzfilm formájában. A történet dióhéjban annyi, hogy van egy koronahercegnő, aki beszél a madarak nyelvén, ezért bolondnak nézik és bezárják a palotába. A négy fal közt cseperedik fel, elzárva minden állattól - csupán a lovaglást engedélyezik neki. Egy nap aztán megtudja, hogy eljegyezték a szomszéd királyság trónörökösével. Hamarosan útra is kel az udvarhölgyével és egy csapat testőrrel. Na, itt kezdődnek a bonyodalmak, de hogy mifélék, arról húsz méter mélyen hallgatok.

Ebben a mesében szinte senki sem az, akinek látszik, hercegnőnknek így igencsak meg kell gondolnia, kiben bízik meg. Azért szerencsére nincsen hiány szerethető karakterekből, sőt. Viszont humoros részekben nem bővelkedik a történet, szóval ha valaki krokodilkönnyes kacagásra vágyik, ne ezt kapja le a polcról. (Bár mit tudom én, a nálamnál fiatalabbak tán remekjókat nevetnek rajt'. Nem én vagyok a célközönség, ugye.) Egyszer-kétszer jót kuncogtam olvasás közben, de a hangosan hahotázós vidulás, na az elmaradt. Vigyorgásban ugyanakkor nem volt hiány, megvallom őszintén, a lelkem egyik rejtett zugában éldegélő, romantikus ábrándozásokra hajlamos kislány kissé belehabarodott Gericbe... Azt is örvendetesnek találom, hogy Shannon Hale nem nyomta teli kardozós-kaszabolós fejezetekkel a könyvet - akad benne egy-két vérengzős rész, de nincs túlsúlyban, nem nyomja agyon a történetet. (És nem tudom, mond-e ez nektek valamit, de míg a Digitális erőd semmiféle izgalmat nem váltott ki belőlem, addig itt a torkomban dobogó szívvel olvastam, hogyan menetel a kis csapat a végső csatába. Szóval azért tud valamit az írónő.)

Amúgy most kissé bosszús vagyok, mert éjjel - úgy fél kettő körül -, míg az ágyamban feküdtem pihentető álmomra várva, a koffeintúladagolástól éberen kattogó aggyal olyan jól megfogalmaztam az értékelést erről a könyvről, de most persze semmire nem emlékszem belőle. Úgyhogy marad ez a bénácska verzió.

Végezetül még idebiggyesztem a könyv folytatásait, amiket fentebb említettem. Egy szép nap tán lefordítják őket magyarra. Vagy egy szép nap tán prímán értem majd az angol nyelvet, és akkor majd magasról tehetek rá, hogy kiadják-e magyarul.

Enna Burning, 2004.

River Secrets, 2006.

Forest Born, 2009.

U.i. Imádom azokat a borítókat, amiket Alison Jay készített a könyvekhez. Meg úgy kábé mindent, amit Alison Jay csinál.

Eredeti cím: The Goose Girl

General Press, (?)

Fordította: Németh Anikó

Professzor Szupermen

Dan Brown: Digitális erőd

Kérném a mélyen tisztelt Dan Brown rajongókat, hogy ebben a szent minutában meneküljenek innen. Ez most nem lesz egy kedves poszt. Nagyon nem. Dühös vagyok és gonosz.

Szóval. Az imént azon gondolkoztam, hogyan is lehetne röviden s tömören összefoglalni, miről is szól ez a... izé... thriller(?) Mármost egész nyugodtan lehet gúnyosan horkantgatni, illetőleg nevetni - kinek-kinek ízlése szerint -, de az első, ami eszembe jutott, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme c. film egyik betétdala volt, kis igazítással pont passzol: "Szarban van a haza, morál meg nincs, a lelakatolt szüzesség kriptográfus a legnagyobb kincs. Hősre van szükség, akárki lássa, aki a zsarnok sírját ássa..." Tudom, hogy ez így nagyon béna, de nagyjából ez a helyzet. Veszélyben vannak az USA bizalmas dokumentumai, tobzódunk az erkölcstelen népekben és egy szuperintelligens kriptográfus csapdába esik. És van egy professzorunk is, aki szupermen lesz, erről még később beszélünk.

Eleinte még egész jól elvoltam ezzel a könyvvel, csakhogy Mr. Brown már megint elcseszerintette. Adva van egy közepesen izgalmas sztori, amit még élvezhet is az ember, ha eltekint az időnként kissé gyökkettő fogalmazási módtól, szirupos párbeszédtől és a kódtörő néni hisztijeitől. És akkor Mr. Brownon elhatalmasodik a grafománia. Nem képes abbahagyni a szövegelést. Még egy kis csűrés itt, egy kis csavarás amott, nem, még mindig nem elég, ide kell még valami furmányos fordulat... Nem, édesem, nem kell. Tök jó, hogy tele vagy ötletekkel, igazán, de nem muszáj mindet egyetlen könyvbe belezsúfolni. Tessék szelektálni: a király ötleteket megtartani, a többit kivágni a kukába, vagy félretenni későbbre. Komolyan azt gondolom, hogy DB szép karriert futhatott volna be a nyolcvanas, kilencvenes években, ha Steven Seagal-nak írt volna forgatókönyveket. Ez a könyv meg sokkal jobb lehetett volna, ha mondjuk 150-200 oldallal rövidebb. Ez az egyik dolog.

A másik, hogy illenék egy kicsit jobban odafigyelni a részletekre, meg a szereplőkre. A legnagyobb baki, amitől felvijjogott a sziréna a fejemben, ez volt. Négyszáz oldalon keresztül ismételgette nekem, hogy ez a bérgyilkos pasas siket, erre meghallja ahogy XY a lépcsőre puffan. Ne már... Írja azt, hogy az őrült rohanás közben a talpával érezte, hogy megremeg a lépcső, és hah! ez biztos a célszemély lesz, ezt még hajlandó vagyok elhinni, de hogy egy harminc éve siket fickónak hirtelen pár másodpercre visszatér a hallása, na azt már nem.

Aztán itt van a kedvencem, Miss Kriptográfus Zseni, alias Susan. Gyönyörű, 170 az IQ-ja, munkaköri leírása szerint kisfőnök és körülrajongott istennő. Az a baj, hogy Dan Brown milliószor a szánkba rágja, hogy ez a nő mennyire nagyon okos, csakhogy mi, egyszerű, gyopár kis olvasók minimum húsz oldallal előbb rájövünk minden fontos fordulatra. Susan meg csak áll, és kétségbe van esve, és nem tudja mit tegyen. Az egyik legszebb példa erre egy bizonyos jelszó, amire a briliáns agyával sehogy se tud rájönni, csak az utolsó előtti másodpercben vágja tarkón egy isteni szikra, míg mi, enyhén dühös olvasók már rég tudjuk a pofonegyszerű választ.

És akkor a Szupermen. Ő egy csodálatos, meg jóképű, meg intelligens nyelvész prof, nem mellesleg Susan vőlegénye. Erre a fickóra bíznak egy igen fontos feladatot, nemzetbiztonsági címkével ellátva. És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Ez a könyv gyakorlatilag teli van pakolva ultramodern elektronikus kütyükkel. És 1998-ban jelent meg először, tehát már jó ideje létezett az a remek kis szerkezet, amit úgy hívnak: mobiltelefon. Akkor már az apámnak is volt mobilja. El tudjuk képzelni, hogy egy szupertitkos, szuperfontos nemzetbiztonsági ügyben eljáró amerikai manusnak nem adnak telefont? Hogy telefonfülkékbe rohangál, meg vár a kapcsolásra? Miközben egy másik alak a szemüvegébe épített hipermodern számítógépről küld e-mailt egy személyi hívóra? Én nemigen tudom elhinni. De sebaj, talán a kütyümentesség edzi meg oly mértékben hősünket, hogy a végén repülni is megtanul. Csodálkozni tetszenek? Pedig én nem tudok jobb magyarázatot... Elmesélem, hogyan is történt a dolog, de vigyázat, kicsit SPOILERes leszek!

Tehát. Képzeljünk el egy jó magas tornyot. Egyetlen bejárat, kanyargós csigalépcső a fenti teraszig, bent csupán néhány keskeny ablak ad némi fényt. Veszélyes hely ez, az író igyekszik felhívni rá a figyelmünket, mily halálos pálya, elmeséli, hogy több turista törte már ki a nyakát e szent helyen. Ilyen véletlen nyaktörésben reménykedik az is, aki kergetőzni szalad be a toronyba - nyelvész professzorunkat üldözi roppant elszántan. Felfelé hármasával vett lépcsőfokokról olvasunk, már ezt is furcsállottam kissé, de ráfogtam az adrenalinra. A killer felfut a teraszra, ott kissé meglepődik, aztán rohanvást indul lefelé. Meg a prof is, méghozzá ötösével véve a lépcsőfokokat. Neked mi jutna eszedbe először, ha azt olvasnád, hogy egy nyakroppantós típusú lépcsőn, a falhoz lapulva, elkocsonyásodott lábizmokkal, de sebesen fut lefelé egy totál bepánikolt ember, csupán minden ötödik lécsőt használva? Okvetlenül el kell vágódnia, odavernie magát minden falhoz, lépcsőhöz, és rongybabaként gurulni a földszintig. Vagy ha nem is szenved irreverzibilis károkat, legalább egy kis csúszás, vagy időben megfékezett zuhanás kellene hogy legyen. De nem itt! Minthogy ez szerintem ellentmond minden logikának, úgy döntöttem, a fickó repült. Szupermen lett, tán egy második, utólag törölt epilógusban kap is egy feszülős kék dresszt meg piros gumibugyit a menyasszonyától.

SPOILER VÉGE.

Egyébként gyakorlatilag egész végig, míg a könyvet olvastam, az motoszkált a fejemben, hogy bázz, Dan Brown hőseinek több krimit kéne olvasniuk/nézniük. Olyan alap dolgokra nem gondolnak. Kábé olyan szintű hülyeségek vannak benne, mint amikor egyik cégtárs azzal fenyegeti az erőszakos természetű másikat, hogy kizárja a buliból (tegye fel a kezét, aki nem látott még minimum két ilyen részt a Columbo-ból). Itt például az egyik szereplő nem figyel arra, hogy ne lássa meg az árnyékát az üldözője, miközben épp egy ablakból kukkol kifele, aminek az árnyéka az üldözője lába elé vetül. Hát no comment.

És nem, még mindig nem fogytam ki a panaszból. Igazából az a rész tette fel a pontot az i-re, amiről most fogok mesélni, ettől szállt el az agyam messzi vidékekre. De ezt viszont tényleg nem tudom ordasnagy spoiler nélkül leírni, úgyhogy aki nagyon szeretné a későbbiekben elolvasni ezt a remeket, ne guruljon tovább.

SPOILERHEGYEK!

Tehát. Közel a végkifejlet. Egy hatalmas vezérlőben vagyunk, köröttünk millió számítógép, ott van Susan, a Zseniális Kódtörő Bajnok, onlány kapcsolatban a Szupermen, meg egy rakás okos technikus, meg cégigazgató, meg ilyenek. Hogy elkerüljék a katasztrófát, be kell pötyögniük egy jelszót a gépbe, az viszont el van rejtve egy kódnak a kódjának a kódjának a kódjába. Kábé. Namost: Susan csak áll, és teljesen oda van, és nem bír rájönni a dolgok nyitjára. De szerencsére itt van a prof, aki elmagyarázza kedvesének azt, amit alapból tudnia kéne, így aztán rájönnek, hogy hogy kell sorba rendezni egy rakás betűt, és nagy nehezen eljutnak odáig, hogy ezt az ábrát kapják:

P   O   S   L   H   I   S   O

R   L   E   O   I   E   Z   L

  I   D   L   N   R   S   A   K

M   O   E   B   O   A   K   O

A   K   M   S   S   N   I   Z

M   U   I   E   I   A   P   O

E   L   K   G   M   G   O   T

G   C   U   A   A   A   K   T

Azt is tudják, hogy ezt felülről lefelé kell olvasni, a bal fölső sarokból indulva, és akkor meglesz a megoldás, juhé! Remek, remek, gondoltam én, haladunk! Szépen el is olvastam a szöveget, összeállt a kép, boldog voltam, hogy mindjárt vége. Erre tessék:

"- Hat perc! - kiáltotta oda az egyik technikus.

Susan parancsokat osztogatott. - Gépelje be újra felülről lefelé! Lefelé olvassa, ne keresztbe!"

Megvallom őszintén, ez sokkolt. Komolyan újra be kell ezt gépelni? Simán el lehet olvasni... De mondom, jól van, biztosra mennek. Akkor kijön nekik ez a meglehetősen egyértelmű betűfolyam:

PRIMAMEGOLDOKULCSELEMIKULONBSEGA

HIROSIMAIESANAGASZAKIPOKOLKOZOTT

Ez már igazán elég kell legyen, nem? Nem.

"- Tegyük be a szóközöket és az ékezeteket! - rendelkezett Susan. - És megkapjuk a rejtvényt, amit meg kell fejtenünk."

Jajjnekem.

Egyébként az is nagyon érdekes, hogy végig totál ideg mindenki, mert csak néhány percük van megmenteni az országot-világot, ehhez képest mindenki mindenkitől magyarázatot követel... mindenre. Könyörgöm, kevesebb dumával hatszor hatékonyabbak lennének. Az már csak hab a tortán, hogy a jelszóra is hamarabb rájövünk, mint hogy Miss 170IQ-nak és társainak leesne a tantusz. Mindegy.

SPOILER ÉS ÉRTÉKELÉS VÉGE.

Ezt a könyvet többet nem akarom látni.

Eredeti cím: Digital Fortress

Gabo, 2005.

Fordította: Bori Erzsébet

Egy lányról

Laurie Graham: A nagy férjvadászat

Poppy Minkellel tizenöt éves korában találkozunk először. Anyja és nagynénje füllekötő bandázs viselésére kényszeríti, bőrfehérítő krémmel kenegeti a nyakát, és minden egyéb módon azon vannak, hogy megfelelő feleséganyagot gyúrjanak belőle. Ám azon a napon, mikor bekapcsolódunk életébe, minden megváltozik. Édesapja meghal, ő pedig elégeti a füllekötőit. Anyja is meggondolja magát: nem kell már férjhez mennie, sokkal jobb lenne, ha otthon maradna, és gondozná megözvegyült, rém elkeseredett anyukáját. Ez tehát a kezdet, innentől Poppy élete csupa kaland: megfordul Párizsban, a francia tengerparton, egy angol vidéki kastélyban, túlél két háborút, és mindeközben rendíthetetlenül rajong saját magáért.

Azt hiszem, ez amolyan kánikulakönyv. Strandkönyv. Most, ebben a melegben elvoltam vele, de nem vagyok benne biztos, hogy télen nem hajigáltam volna ki az ablakon. A hátoldalon az Independent azt írja, Nick Hornby szellemességét fedezték fel benne, meg Helen Fielding humorát. Atyaég, nagyon remélem, hogy Hornby ennél jobb. Olvasmányos könyv, szó se róla, de egyetlen egyszer nem sikerült nevetnem rajta. Még csak mosolyogni se.

A fülszöveg (ami gyakorlatilag egyetlen ordasnagy spoiler, csak szólok) azt állítja, Poppy "butuska és önző,de minden rossz tulajdonságával együtt szeretnivaló". Az első kettő stimmt. Sőt. Poppy nem egyszerűen butuska. Sötét, mint az éjszaka. Nem kizárólag a saját hibájából, a szülei nem feccöltek nagy energiát az oktatásába. Egy feleség legyen dekoratív és illedelmes, más nem számít, ugyebár. De azért... hogy ennyire ostoba legyen valaki, az már tényleg csúcsteljesítmény. Tehát igen, buta és önző, nem is kicsit. De hogy szeretnivaló lenne... hát, marhára nem. Irritáló. Cirka tizenöt oldalanként csinált vagy mondott valamit, ami ledöbbentett, amitől még egy kicsit jobban utáltam.

És a többi szereplő sem törte magát azért, hogy megkedveljem. Az egész családja úgy ahogy van, defektes. Legszívesebben bezsuppolnám őket egy kisbuszba, és meg sem állnék egy agyturkászig. Egyedül Murray az, akit felnőtt korában egészen megszerettem.

De kanyarodjunk vissza egy pillanatra Poppy-hoz. Erős a gyanúm, hogy a brit írónő egy másik Poppy-ról mintázta szereplőjét, de talán csak én éreztem úgy, hogy a Csengetett, Mylord? kisasszonykájának amerikai változatáról olvasok. Mindketten önzők és egyikük sem észlény. Imádnak öltözködni, kacérkodni, és még a hajuk is hasonló...

Szóval: könnyen, gyorsan olvasható, helyenként bosszantó limonádé, kánikula vagy nyaralás idején épp megfelel, bár meggyőződésem, hogy léteznek ennél jobb strandkönyvek is.

Eredeti cím: The Unfortunates

Ulpius-ház, 2006.

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Poppy Meldrum képét innen szedtem

Szőrösnadrágú Ragnar és Tsai

Else Roesdahl: A vikingek

Mármost kérném tisztelettel ez itten nem regény, hanem okosító célzattal íródott könyv, tehát nem sok hozzáfűznivalóm lesz. Érdekes volt. Nem tudom, kinek milyen kép él a fejében a vikingekkel kapcsolatban, én még csak ilyen-olyan filmekben találkoztam velük, és Hálivúd... nos Hálivúd nem olvasta ezt a könyvet. Na szóval mostanáig úgy képzeltem, hogy a vikingek - férfiak és nők egyaránt - ilyen nagy draba állatok, akkorák mint egy tucat masszív tölgyfa háromajtós szekrény, erőszakosak, csak akkor szállnak le a sárkányfejes hajóikról ha fosztogatásra alkalmatos tengerparti városka kerül az útjukba, mikoron is szarvas sisakkal a fejükön, csatabárdot lóbálva letámadják a szegény ártatlan népet, ja és mellesleg szabadidejükben felfedezték Amerikát. Hát kérem, nekem ilyen primitív elképzeléseim voltak. Szégyen und gyalázat.

De hál'isten pár éve megvettem ezt a könyvet, és most hogy elolvastam, nagyon okosnak érzem magam. (Bár ez az érzés már nem tart sokáig, ebben biztos vagyok.) Már tudom, hogy magasabbra nőttem, mint egy átlagos viking pasas, hogy a nők nem harcoltak, viszont vezették a háztartást. Hogy egyáltalán nem voltak erőszakosabbak bármely más európai népnél, és bár tényleg remek hajósok voltak, értettek a földműveléshez is. Már persze ott, ahol meg lehetett művelni a földet. Ahol nem, ott még mindig vadászhattak bálnára meg satöbbire, meg tarthattak rénszarvast. Tényleg sokat fosztogattak, viszont nem a csatabárd volt a legkedvencebb fegyverük, hanem a kard. A sisakról a következőket olvashattam: "Az osebergi kárpiton és más leleteken láthatunk szarvdíszes fejékű férfiakat, de ezeknek semmi közük sincs azokhoz a sisakokhoz, amelyeket a vikingek harc közben hordtak." Ami pedig Amerikát illeti... hát ja, tényleg felfedezték, és csak azért nem telepedtek le ott, hogy a jó zsíros földjén legeltessék a marháikat, mert már lakott volt.

No még néhány szót arról, hogy is néz ki ez a könyv. Hát jól, szép barna meg minden, de ugyebár nem ez a lényeg. Először viszonylag rövid fejezetekre bontva végigveszi a vikingek hétköznapjait. Szóba kerül itt minden, hol és hogyan éltek, mit ettek, mit viseltek, milyen fegyvereik voltak, milyenek voltak a hajóik, a művészetük, a vallásuk ésatöbbi ésatöbbi. Ez a hosszabb rész. Aztán a végén a terjeszkedésükről van szó, Európán belül, és azon kívül - a kontinensen, a briteknél, Izlandon, Grönlandon... Mint fentebb említettem nagyon érdekes könyv, nekem főleg az első rész tetszett, a terjeszkedésükről szólót kissé untam, meg azért egyebütt is előfordultak olyan részek, amiket szárazabbnak éreztem a Szaharánál, de azért vegyük figyelembe, hogy mi fér bele cirka 400 oldalba. Egy nép történetét se lehet úgy belezsúfolni egy ekkora könyvbe, hogy időnként ne kelljen úgy leegyszerűsíteni a szöveget, hogy az az emészthetetlenség határát súrolja. Mármost ha valaki hosszasan taglalja nekem, hogy Szőrösnadrágú Ragnar (imádom a nevét) ekkor és ekkor lerohanta ezt, aztán Kékfogú Harald (az övét is) ekkor és ekkor lerohanta azt, és így tovább a végtelenségig, az engem nem nagyon fog érdekelni, ha nem jár hozzá valami kis plusz érdekesség. Szóval helyenként untam de nagyon, de abszolút megérte elolvasni. Teljes szívemből ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekelnek a vikingek. Az igaziak, nem a hálivúdiak.

+Megjegyzés: a molyra írtam egy rakás karcot a könyvhöz, meg lehet nézni, mennyire olvasmányos/érdekes, ha netán valaki bizonytalankodik, kell-e ez neki, avagy sem.

+Még egy megjegyzés: szeretnék egy ilyen kitűzőt.

Eredeti cím: Vikingernes verden

General Press, 2007(?)

Fordította: Bánki Vera

A borító képét a kiadó honlapjáról csentem, a másikat már nem tudom honnan mentettem le, de a google képkereső dobta ki.