2012. február 28., kedd

A Jó, a Rossz és a Csúf

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Figyelem! Igyekeztem kerülni a spoilereket, de lehet hogy ezen törekvésem nem volt egészen sikeres; kéretik ennek megfelelően olvasni a most következőket - vagy sietve távozni.

Ez a történet két kisfiúról szól, akik együtt nevelkednek a hetvenes évek elején, Afganisztánban. Mindketten anya nélkül nőnek fel, de míg Haszant, a szegény szolgáló fiát apja gyengéd szeretettel veszi körül, addig Amirt, a gazdag fiút elhanyagolják. Egész gyerekkorában azért küzd, hogy valahogyan sikerüljön kicsikarni apjából egy kis büszkeséget, netán egy csöpp szeretetet. A két fiút nemcsak az anyátlanság, a közös dajka, nomeg az elkövetett csínyek kötik össze, hanem a sárkányeregetés iránti rajongás is. Egy nap azonban Amir, miután végre sikerült felhívnia magára apja figyelmét, cserbenhagyja Haszant. A barátság hirtelen semmivé foszlik, és később minden kapcsolat megszakad közöttük. A háború kitörése után Amir apjával Amerikába menekül, de évekkel később egy váratlan fordulat arra kényszeríti, hogy visszatérjen szülőhazájába.

Ez így eddig egészen biztatóan hangzik, nem? Rengetegen szeretik, a borító tanúsága szerint az amerikai kritikusok már-már ájuldoznak nagyszerűségétől, az évtized regényének* titulálják... És akkor itt vagyok én, a kakukktojás. Azt vártam, hogy én is csatlakozom majd azokhoz, akik rajongva szeretik, hogy ez lesz életem egyik legnagyszerűbb regénye. De nem így történt. Feldühített. Voltak benne részek, amik tetszettek - különösen az afgán szokásokról szóló röpke megjegyzések -, a végén kétszer vagy háromszor nevettem is Hosseini elejtett sziporkáin, de részemről ezzel vége is a dicshimnusznak.

Én ezt a regényt már az első néhány oldal után utálni kezdtem, és erről kizárólag Amir tehet. Még egy ilyen ellenszenves kölyökkel én nem találkoztam egy könyv lapjain sem. Úgy bánik Haszannal, mint egy utolsó szeméttel. Nemcsak azon a napon árulja el, amit a fülszöveg emleget, hanem minden egyes nap. Kigúnyolja és megalázza, szórakozásból. Még barátjának sem nevezi szerencsétlen fiút, mert az olyan rettenetesen ciki lenne. Haszan ugyanis csak egy hazara szolga, más népcsoport, más vallás, ilyennel nem közösködünk, ugye, csak megtűrjük magunk mellett, és időnként beletöröljük a lábunkat. Előre is bocsánatot kérek érzékeny lelkületű olvasóimtól a most következő kijelentésért, de én úgy rúgnám seggbe ezt a fiút, hogy lobogó gatyával süvítsen az Antarktiszig.

Pedig jó lehetett volna, különösen a regény utolsó harmada, mikor Amir visszatér Afganisztánba. Ha nem éreztem volna úgy, hogy ezt a részt leöntötték egy lavór rózsaszínű hálivúdi sziruppal. De így nem tudtam elhinni, hogy az a rengeteg kegyetlenkedés, amit leír, igaz lehet. Tudom, hogy megtörténhetett, de nem tudok hinni a szavaiban. Tudtok követni? A világ egyszerűen nem olyan kicsi, amilyen kicsinek ebben a történetben tűnik. Az emberek nem olyan szerencsések, mint amilyen szerencsés Amir egészen addig, míg Kabulban találkozik egy régi ismerőssel. Nem létezik, hogy tényleg semmi gond nem merülne fel, ha bármelyik külföldre menekült afgán úgy döntene, visszaoson a szülővárosába. Nem hiszem el, hogy pont olyan emberekbe botlik bele, amilyenekre szüksége van a lelki békéje visszaszerzéséhez.

Ha Amir legalább egy fokkal szerethetőbb lett volna, ha nem lett volna az a koldus, ha azokat a megkésett ütéseket mástól kapta volna, ha... ha egy kicsit kevésbé erőltette volna a véletlen találkozásokat, akkor ez egy nagyon jó könyv lehetett volna. Így nem volt az, nekem nem.

+Film is van, naná, nemrég le is adták valamelyik csatornán. Fel is vettem, hogy majd megnézem, de azt hiszem még várhat egy darabig.








Eredeti cím: The Kite Runner
Tericum Kiadó Kft., 2005
Fordította: Vajda György

*Pardon, de ezt nem tudom szó nélkül hagyni. Rettentően idegesít, ha egy könyvről kijelentik, hogy az az évtized regénye. Különösen bosszant, ha mindezt akkor teszik, mikor ebből a bizonyos évtizedből még több mint a fele hátravan. Remek marketingfogás, ezt aláírom, de ellepi az agyam a vörös köd, ha ilyen feliratot látok. Mégis honnan a jó fenéből veszik, hogy a következő x évben nem születik ennél százszorta jobb könyv? És egyébként is. Olyan, hogy az évtized, évszázad vagy akár év könyve, olyan nem létezik, csak ha egyetlen egy könyvet írtak az adott időszakban. Maximum olyan létezik, hogy Kukori Károly szerint ez meg ez az év vagy évtized akármicsodája. Szerintem.

Képek forrása:
borító: www.tericum.hu
poszter: impawards.com

2012. február 27., hétfő

Röpke séta Salisbury-ben

Van énnékem egy olyan szokásom, hogy ha egy könyvben megemlítenek egy (vagy sok) várost, hegyet, tavat, vagy éppen dalt, festményt, bármi effélét, azt felírom egy fecnire, és később rákeresek. Nem mindig, csak ha épp kíváncsi, egyszersmind türelmes hangulatban leledzem. És ha nem valami baromi izgalmas könyvet olvasok - mert hát azért azt mégse lehet elvárni, hogy letegyem a könyvet, és papír meg toll után kezdjek kutatni, mikor teszem azt egy elvetemült darabolós gyilkos baltáját lengetve üldözi huszonikszedik áldozatát. Akkor sem, ha közben tíz lenyűgöző szépségű gótikus templom mellett rohannak el. Nos, a Napok romjaiban, amiről nemrég írtam, nem futkároztak sorozatgyilkosok, a kíváncsiság és a türelem is adott volt, úgyhogy jegyzeteltem. Nem találtam meg mindent, amit felírtam, és a megmaradtakból se nagyon volt olyan, ami igazán megtetszett volna. Kivéve Salisbury-t. Jöjjön hát néhány kép (kattintásra jó nagyra híznak), és Mr. Stevens lelkes szavai:



Azt hiszem, nem sokkal négy óra után lehetett, amikor elhagytam a fogadót, és kimerészkedtem Salisbury utcáira. A széles, levegős utcák kellemesen tágasnak mutatják a várost, s korántsem volt megerőltető órákig sétálni a simogató, langyos napsütésben. Azonfelül számtalan örömteli meglepetésre bukkantam; egyszer pompás, ódon favázas épületek sorára, máskor pedig egy-egy apró kőhídra valamelyik kis patak fölött, hisz jó néhány fut át a városon. És természetesen nem mulasztottam el megtekinteni a gyönyörű katedrálist, amelyet Mrs. Symons olyan elismeréssel méltat könyve lapjain. Ezt a fenséges épületet könnyűszerrel megtaláltam, minthogy magasba szökő tornya Salisbury bármely pontjáról látható. Az igazat megvallva, aznap este, útban visszafelé a fogadóba, jó néhányszor hátranéztem és minduntalan megcsodáltam a látványt, ahogy a nap lebukik a fenséges torony mögött.







Infók:
-a városról
(satöbbi satöbbi, a google a barátunk...)
-a katedrálisról

Képek forrása:
1, 3, 6, 8, 9: www.panoramio.com
2: scootercat.net
4: www.flickr.com
5: skyscrapercity.com
7: inetours.com

2012. február 23., csütörtök

Tigris az asztal alatt

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Az ötvenes évek Angliájában Mr. Stevens, Mr. Farraday főkomornyikja hosszú útra készül. Az utóbbi időben ugyanis egyre-másra apró hibákat vét, s mivel mindig tökéletességre törekszik, ez felettébb nyugtalanítja őt. Miután nosztalgikus hangulatú levelet kap a kastély egykori házvezetőnőjétől, ráébred: minden gondja megoldódna, ha e hölgy újra náluk dolgozna. S mivel munkaadója a közelmúltban azt javasolta, távollétében bátran használja autóját, csak végre mozduljon ki a házból; sőt, azzal az ajánlattal lepte meg alkalmazottját, hogy felajánlotta a benzinköltség kifizetését, Mr. Stevens úgy dönt: nekivág az útnak, s kideríti, Miss Kenton valóban vissza óhajt-e térni egykori helyére, amint arra levelében utalt. S aztán, míg az autó falja a kilométereket, és főkomornyikunk a tájban gyönyörködik, nyakig merülünk az emlékekbe. Megelevenedik előttünk az 1920-30-as évek Darlington Hall-ja, a hatalmas személyzettel, fényűző estélyekkel és Lord Darlingtonnal, a kastély egykori urával.

Mindig is érdekelt, milyen lehet egy igazi, régi vágású angol főkomornyik élete. Egy huszadik század elején játszódó, valamirevaló angol történetből sem hiányozhatnak, ott mászkálnak deszkaegyenes háttal, kissé tán gőgös fejtartással, és akkor sem zökkennek ki nyugalmukból, ha a házban gyilkosság történik, és egy ügybuzgó nyomozó faggatja őket gazdájuk felől. (Legalábbis bennem ilyesfajta kép él, de elismerem, fennáll a lehetősége annak, hogy túl sok Poirot adaptációt láttam...)
Ez a könyv olyan, mintha egy pillanatra kitárta volna Mr. Stevens szobájának ajtaját, csak épp annyi időre, míg gyorsan besurranhatunk, és elbújhatunk a függöny mögött, hogy aztán annak rejtekéből lessük a lámpafénynél ülő magányos, de elégedett embert. Egy olyan embert, aki szó szerint a hivatásának él. Odaadással szolgálja Lord Darlingtont, mert hiszi, hogy nagy ember; hiszi, hogy azáltal, hogy őt szolgálja, kihasít egy szeletkét a történelemből, és később majd elmondhatja: ott voltam, ahol a világ történelme alakult, láttam, részt vettem benne, ha csupán közvetve is. Sajnáltam és csodáltam őt. Sajnáltam, mert ketrecbe zárta magát, szinte soha nem lépte át a birtok határát. Sajnáltam, mert annyi mindenről lemaradt, az apján kívül nem volt családja sem. De csodáltam is, mert elérte a célját. Ha nem is épp Darlington Hall falai között játszódtak le a világ legfontosabb tanácskozásai, mindenképpen fontos szerepet töltött be a politikai életben, rengeteg befolyásos ember megfordult a kastélyban. (Mielőtt félreértenétek, megjegyzem: Darlington Hall csak a könyvben létezik.)
Ami az emlékek felidézésén kívül a leginkább foglalkoztatja Mr. Stevenst, az annak megfogalmazása, hogy mitől lesz valaki igazán nagy főkomornyik. Ha egy szóban kéne összefoglalnia, valószínűleg csak ennyit mondana: méltóság. És hogy mit is jelent a méltóság?

És szeretném mindjárt leszögezni: a "méltóság" alapvetően nem más, mint a főkomornyiknak az a képessége, hogy sohase vetkőzzön ki hivatásbeli mivoltából. A kisebb formátumú főkomornyik az első kihívásra megtagadja hivatásbeli lényét a magánemberiért. Az ilyen személyeknek a főkomornyikság csak olyan, mint valami szerep egy vígjátékban: elég egy kis lökés, jelentéktelen botlás, és már le is hullik az álarc, előbukkan a színész. Az igazi nagy főkomornyikot az teszi, hogy hivatásbeli személyiségével tökéletesen azonosul; semmiféle külső esemény nem zökkentheti ki, legyen az bármilyen váratlan, ijesztő vagy bosszantó. Úgy viseli a hivatását, akár a finom úriember az öltönyét: nem engedi, hogy az útonállók vagy a körülmények mások szeme láttára tépjék le róla; akkor, és csak akkor veti le, amikor ő akarja, méghozzá csakis a legteljesebb magányban.

Hogy kik azok, akik ennek tökéletesen megfelelnek? Nos, Mr. Marshall és Mr. Lane minden alkalommal szóba kerül, ha ez a kérdés felvetődik - csakhogy róluk semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Mr. Stevens, és általában a többi főkomornyik igen nagyra tartja őket. De van még valaki, akit ide sorol: az édesapja. És ha elolvastuk a róla szóló történeteket, egyetértünk vele. (A bejegyzés címe is az ő kedvenc anekdotájának köszönhető.) És bár nyíltan soha nem mondja ki, elég sokat célozgat rá, hogy talán ő maga is közéjük tartozik. A könyv elolvasása után igazat is adok neki. Nem tökéletes ember, távolról sem az, Miss Kentonnal vagy az apjával például hihetetlenül tuskó módon tud viselkedni, de a munkáját elsőrangúan végzi.

Sokcsillagos, remek regény, minden egyes sorát élveztem és addig nem nyugszom, míg a saját polcomon nem tudok egy példányt.


+ Film is készült belőle, láttam is valamikor tavaly, de már nem sok mindenre emlékszem. Jó volt, ennyi bizonyos. Bár nem is lehet rossz, ha a két főszereplő Anthony Hopkins és Emma Thompson...







Eredeti cím: The Remains of the Day
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Kada Júlia


Képek forrása:
borító: www.cartaphilus.hu

2012. február 17., péntek

Ahol a falra festik a kutyát


Mostanság... khm, na jó, talán inkább úgy kéne fogalmaznom: jó ideje Kazuo Ishiguro Napok romjai c. könyvét olvasgatom, nagy élvezettel, és idő híján jó nagy szünetekkel. És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Darlington Hall létezik-e? Sejtettem én, hogy nem, de ugyan meddig tart rákeresni? Aztán mikor kiderült, hogy tényleg csak Ishiguro és az őt olvasók fantáziájában él, az kezdte piszkálni az oldalam, hogy akkor vajh' hol forgatták azt a remekjó filmet a kilencvenes években?
Nos, a válasz a következő: hol itt, hol ott... A Wiki négy helyszínt említ: Dyrham Park, Powderham Castle, Corsham Court és Badminton House. Eredetileg úgy terveztem, hogy mind a négyről elpottyantok itt néhány fotót, de ahogy képek után vadásztam a Guglin, sikerült teljesen belehabarodnom Dyrham Park-ba, így most csak erről szúrok be ide néhány képet.

(nagyításhoz katt a képre)



Bevallom e kép láttán az a nem éppen témához illő, ám jelenlegi időjárásunkat figyelembe véve nagyon is érthető gondolat futott át az agyamon, hogy milyen baromi jókat lehetne már itt szánkózni...





És íme: a falra festett kutya esete, mely a címet ihlette. Nekem csak úgy harmadszorra esett le, hogy az ott egy fal, s nem egy folyosó. Furcsállottam ugyan, hogy más a padlóburkolat, de mégse gyanakodtam addig, míg jó nagy méretben meg nem néztem a képet. Nokedli, az Ügyeletes Sasszem...




Igazság szerint fogalmam sincs, mi tetszik annyira ezen a képen, elég lepusztult látvány, mégis ez az egyik kedvencem azok közül, amiket összehalásztam. Freud biztos tudná az okát. Én nem biztos, hogy akarom tudni :)


És igen, még a kert is gyönyörű. Olyan szívesen bóklásznék ezen az úton... Még attól a kis kaputól is odáig vagyok meg vissza.




Angolul tudók egy rakás helyen olvashatnak az épületről - mivel az én english tudásom a zéróhoz közelít, inkább nem próbálkoznék meg az infók lefordításával, nehogy valami butaságot írjak :)
Itt pedig egy nagy rakás képet lehet megnézni, kettőt én is innen csórtam:


Képek forrása:
1, 2: devonvisitor.blogspot.com
3: nttreasurehunt.wordpress.com
4: bath.co.uk
5, 6: tonesshots.com
7: acatamongthepigeons.blogspot.com
8: www.geolocation.ws

2012. február 15., szerda

Beharangozó

Régóta tervezgettem már, hogy indítok egy blogot. És tervezgettem, és tervezgettem...

Először talán úgy három éve botlottam bele egy könyves blogba. A jó öreg Gugli keresőjében vadásztam valamilyen, bármilyen vélemény után néhány könyvről, mert nem tudtam eldönteni, akarom-é avagy sem. Akkor találtam rá az első ilyen blogra - pechemre pont egy olyanra, ahol csak a fülszöveget tudtam elolvasni. A további kutakodás eredményeként viszont rábukkantam Amadea blogjára, és rögtön szét is röhögtem a fejem egy bizonyos dohányzóasztalos sztorin... Attól a naptól kezdve rendszeres (zug)olvasó voltam, és az ő linklistájának köszönhetően találtam rá először Nima blogjára, aztán szép sorban a többiekére. És közben azon gondolkoztam, hogy de jó lenne nekem is egy ilyen... De mindig arra jutottam, hogy nekem ehhez nincs türelmem, és egyébként is, mi a túrót írjak, mikor élőszóban is csak habogok, ha megkérdezik hogy tetszett a könyv amit olvastam. Aztán jött a moly, és talán egy egészen kicsit javult a helyzet, most már hangyányit összeszedettebben fogalmazok, ha felmerül a fenti kérdés. Talán. Kicsit.

És végül a moly adta meg a kezdő lökést is ahhoz, hogy tényleg belevágjak a dologba. Hogy hogyan s miért, azt most nem részletezném, nem szeretném ha már az első bejegyzésem is kilométer hosszasra sikeredne. Különben is, a lényeg az, hogy most itt vagyok, ragyogok, és kész vagyok rászabadítani minden hülyeségemet az engem olvasókra. Például könyvekről. De nem csak könyvekről. Bármiről, ami érdekel, amiről írni támad kedvem. Az egészen biztos, hogy eleinte elég fapados lesz a külső* is, a tartalom is, de ahogy Csenga mondta volt: valahol el kell kezdeni. Hát akkor Start...

*mondjuk nekem speciel tetszenek ezek a madárkák a sarokban