Az ötvenes évek Angliájában Mr. Stevens, Mr. Farraday főkomornyikja hosszú útra készül. Az utóbbi időben ugyanis egyre-másra apró hibákat vét, s mivel mindig tökéletességre törekszik, ez felettébb nyugtalanítja őt. Miután nosztalgikus hangulatú levelet kap a kastély egykori házvezetőnőjétől, ráébred: minden gondja megoldódna, ha e hölgy újra náluk dolgozna. S mivel munkaadója a közelmúltban azt javasolta, távollétében bátran használja autóját, csak végre mozduljon ki a házból; sőt, azzal az ajánlattal lepte meg alkalmazottját, hogy felajánlotta a benzinköltség kifizetését, Mr. Stevens úgy dönt: nekivág az útnak, s kideríti, Miss Kenton valóban vissza óhajt-e térni egykori helyére, amint arra levelében utalt. S aztán, míg az autó falja a kilométereket, és főkomornyikunk a tájban gyönyörködik, nyakig merülünk az emlékekbe. Megelevenedik előttünk az 1920-30-as évek Darlington Hall-ja, a hatalmas személyzettel, fényűző estélyekkel és Lord Darlingtonnal, a kastély egykori urával.
Mindig is érdekelt, milyen lehet egy igazi, régi vágású angol főkomornyik élete. Egy huszadik század elején játszódó, valamirevaló angol történetből sem hiányozhatnak, ott mászkálnak deszkaegyenes háttal, kissé tán gőgös fejtartással, és akkor sem zökkennek ki nyugalmukból, ha a házban gyilkosság történik, és egy ügybuzgó nyomozó faggatja őket gazdájuk felől. (Legalábbis bennem ilyesfajta kép él, de elismerem, fennáll a lehetősége annak, hogy túl sok Poirot adaptációt láttam...)
Ez a könyv olyan, mintha egy pillanatra kitárta volna Mr. Stevens szobájának ajtaját, csak épp annyi időre, míg gyorsan besurranhatunk, és elbújhatunk a függöny mögött, hogy aztán annak rejtekéből lessük a lámpafénynél ülő magányos, de elégedett embert. Egy olyan embert, aki szó szerint a hivatásának él. Odaadással szolgálja Lord Darlingtont, mert hiszi, hogy nagy ember; hiszi, hogy azáltal, hogy őt szolgálja, kihasít egy szeletkét a történelemből, és később majd elmondhatja: ott voltam, ahol a világ történelme alakult, láttam, részt vettem benne, ha csupán közvetve is. Sajnáltam és csodáltam őt. Sajnáltam, mert ketrecbe zárta magát, szinte soha nem lépte át a birtok határát. Sajnáltam, mert annyi mindenről lemaradt, az apján kívül nem volt családja sem. De csodáltam is, mert elérte a célját. Ha nem is épp Darlington Hall falai között játszódtak le a világ legfontosabb tanácskozásai, mindenképpen fontos szerepet töltött be a politikai életben, rengeteg befolyásos ember megfordult a kastélyban. (Mielőtt félreértenétek, megjegyzem: Darlington Hall csak a könyvben létezik.)
Ami az emlékek felidézésén kívül a leginkább foglalkoztatja Mr. Stevenst, az annak megfogalmazása, hogy mitől lesz valaki igazán nagy főkomornyik. Ha egy szóban kéne összefoglalnia, valószínűleg csak ennyit mondana: méltóság. És hogy mit is jelent a méltóság?
És szeretném mindjárt leszögezni: a "méltóság" alapvetően nem más, mint a főkomornyiknak az a képessége, hogy sohase vetkőzzön ki hivatásbeli mivoltából. A kisebb formátumú főkomornyik az első kihívásra megtagadja hivatásbeli lényét a magánemberiért. Az ilyen személyeknek a főkomornyikság csak olyan, mint valami szerep egy vígjátékban: elég egy kis lökés, jelentéktelen botlás, és már le is hullik az álarc, előbukkan a színész. Az igazi nagy főkomornyikot az teszi, hogy hivatásbeli személyiségével tökéletesen azonosul; semmiféle külső esemény nem zökkentheti ki, legyen az bármilyen váratlan, ijesztő vagy bosszantó. Úgy viseli a hivatását, akár a finom úriember az öltönyét: nem engedi, hogy az útonállók vagy a körülmények mások szeme láttára tépjék le róla; akkor, és csak akkor veti le, amikor ő akarja, méghozzá csakis a legteljesebb magányban.
Hogy kik azok, akik ennek tökéletesen megfelelnek? Nos, Mr. Marshall és Mr. Lane minden alkalommal szóba kerül, ha ez a kérdés felvetődik - csakhogy róluk semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Mr. Stevens, és általában a többi főkomornyik igen nagyra tartja őket. De van még valaki, akit ide sorol: az édesapja. És ha elolvastuk a róla szóló történeteket, egyetértünk vele. (A bejegyzés címe is az ő kedvenc anekdotájának köszönhető.) És bár nyíltan soha nem mondja ki, elég sokat célozgat rá, hogy talán ő maga is közéjük tartozik. A könyv elolvasása után igazat is adok neki. Nem tökéletes ember, távolról sem az, Miss Kentonnal vagy az apjával például hihetetlenül tuskó módon tud viselkedni, de a munkáját elsőrangúan végzi.
Sokcsillagos, remek regény, minden egyes sorát élveztem és addig nem nyugszom, míg a saját polcomon nem tudok egy példányt.
+ Film is készült belőle, láttam is valamikor tavaly, de már nem sok mindenre emlékszem. Jó volt, ennyi bizonyos. Bár nem is lehet rossz, ha a két főszereplő Anthony Hopkins és Emma Thompson...
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Kada Júlia
Képek forrása:
borító: www.cartaphilus.hu
poszter: www.impawards.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése