A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas

"Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést*, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra."

Ez a könyv valami hihetetlenül aranyos. Emlékszem, néhány éve olyan érzésem volt, mintha mindenki ezt olvasná, és épp ezért kerültem messziről (valahogy az ilyen túlzott érdeklődés egy-egy kötet iránt engem kissé taszít). Mostanáig. Nemrég ugyanis elkezdett érdekelni, de veszettül ám, Amadea húgom is többször megjegyezte, hogy ez milyen remek könyv, szóval végül csak kikölcsönöztem. Anya még aznap lecsapott rá, én pedig két-három napon keresztül hallgathattam jókedvű kuncogását - valamint a kérést, hogy olvassam el gyorsan, mert szeretne róla beszélgetni. Kicsit megvárattam ugyan, de ma reggel már vigyorogva diskuráltunk a francia miniszterelnök zavaráról a kezdő jelenetben, na meg a puha fedeles könyvek előnyeiről.

A fedősztori szerint ez a történet a királynőn eluralkodó olvasási lázról szól, valójában inkább az olvasó emberekről. Mindenkiről, aki igazán, őszintén, szívből rajong a könyvekért - és ezzel jobb esetben csak néhány furcsálló pillantást, rosszabb esetben gonoszkodást vált ki környezetéből. Most, míg ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott egy eset: épp a szakmai gyakorlatomon voltam egy hivatalban - dolgom alig akadt, hát mindig volt nálam egy könyv. Egyszer aztán az egyik fiatal kolléga pont akkor hozott nekem egy kupac iratot, amikor fülig merültem a Sosehol történetébe. Először, biztos ami biztos megkérdezte, olvasok-e, majd igenlő válaszom után közölte velem, hogy ő soha nem olvas, csak újságot. Meg az ismerősei is. Nem hangzott dicsekvésnek, nem arról van szó... inkább úgy hatott, mintha számára egészen hihetetlennek tűnne, hogy valaki szabadidejében könyvet olvas. Mintha azt tudta volna meg rólam, hogy hétvégenként rózsaszín tütüben állok a teraszon, és labdát pörgetek az orromon, vagy mit tudom én. És itt jön az a rész, amikor azt kéne mondanom, hogy földönkívülinek éreztem magam emiatt. Csakhogy én őt éreztem annak. Mert ahogy ő (meg a hozzá hasonló többi ember) nem érti az én olvasási mániámat, úgy én sem értem, hogy lehet képes valaki életben maradni könyvek nélkül. A bennük rejlő tudás és az általuk nyújtott öröm nélkül. El tudom képzelni, milyen fejet vágna, ha elárulnám neki: míg A királynő olvas-t bújtam úgy éreztem, egy szobalány vagyok a brit udvarban, és titokban vígan mosolygok az uralkodó új hóbortján, miközben próbálom kilesni aktuális olvasmányát. Hogy míg ő ezt az egy életet koptatta, én száz másikat éltem át, és még ezer újabb vár rám. Ezt a napilapok és a hírportálok nem adhatják meg nekem. A filmek sem (csak nagyon ritkán). De nagyon elkalandoztam :) Mint említettem, ez egy remek könyv, a kuncogós fajtából. Egyetlen hibát találtam csak benne: a káromkodásokat. Ebbe a történetbe szerintem nem illettek, bántották a szemem.

Ha tehát azok közé tartozol, akik bolondulnak a könyvekért; ha bosszankodva, egyszersmind izgatottan tapasztalod, hogy aktuális olvasmányod ötven másikat ajánl a figyelmedbe; ha érezted már úgy, hogy kilógsz a tömegből, csak mert egy félkilós regényt szorongatsz a kezedben, ez a Te könyved. Olvasd, és élvezd. És készíts magad mellé tollat, papírt, mert ez a könyv is legalább ötven másik írót ajánl majd a figyelmedbe.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Magvető, 2009.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa

*Ez kérem nem igaz. Nem nézi meg negyedszerre a Niagarát, ugyanis éppen rossz kedve van bizonyos okokból, melyeket itt nem tárhatok fel, mert spoiler lenne.

Leányvásár

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ez a könyv olyannyira alapmű, hogy már szinte semmi újat nem lehet róla elmondani. Tele van vele az internet, írtak róla hivatásos kritikusok, bloggerek, beszélt róla a legjobb barátnő, a szomszéd néni, az akárki. Egyvalamit azonban még senki nem mesélt el erről a könyvről, ez pedig az én személyes, elfogult kis véleményem a regényről. És mivel az egyik legkedvesebb történetemről van szó, muszáj írnom róla pár sort itt, akkor is, ha mindenkinek a könyökén csöpög már kifelé Eliza Bennet és Mr. Darcy. Legfeljebb senki nem olvassa el, mit írtam :)

Viszonylag későn - értsd: húszas éveim elején - találtam rá erre a sztorira, majdhogynem véletlenül. A tévében adták a hat részes BBC-s sorozatot, és gondoltam belenézek, hátha jó. Ha jól emlékszem, nagyjából az első rész felénél tartottunk, mikor mint az őrült rohantam a polchoz, hogy feltúrjam egy üres kazettáért, azt bevágtam a magnóba, és miközben guvadt szemmel figyeltem a folytatást, azért szidtam magam, hogy nem kezdtem mindjárt az elejétől rögzíteni... Szerettem, a jó ég tudja, hányszor néztem végig, jóval később egy vagyonért megvettem dvd-n (amiről kiderült, hogy hibás, de olyan sokára, hogy már nem lehetett kicserélni. ez a méreg, nem a cián), és persze nagyon el akartam olvasni. Akkoriban még nem jártam könyvtárba, itthon nem volt meg, megvenni nem volt pénzem. Viszont megtaláltam a MEK-en. Odazsibbadtam a székre, olyan szinten elgémberedtem, hogy minden mozdulat fájt, de megérte. Elolvastam, egyhuzamban. És a mai napig emlékszem, mennyire örültem, hogy a szöveg egyes részeit szó szerint átvették a sorozatban. Aztán pár évvel később meglett a könyv is, egy kicsit roggyant, kopott, de praktikus vászonkönyvjelzős példány (nem tudom, említettem-e már, de ezek a kis könyvjelzők a gyengéim). Azóta időről időre előveszem.

F: bundleofbooks.org

Azt, hogy mit szeretek ebben a regényben, nagyon könnyű összefoglalni: a szereplőket. Szeretem Eliza csipkelődő modorát, ahogy Mr. Bennet ugratja a feleségét, Mrs. Bennet rikácsolását és idegeit, sőt, még Mr. Collinst is, mert ahol ő megjelenik, ott a röhögés garantált. Vannak megfontolt, okos szereplők és olyanok is, akiknek világítana a szájában a Negro. Vannak sokan, akiket lehet szeretni, és vannak páran, akiket csakis utálni lehet. Egész egyszerűen tökéletesen vannak összeválogatva, ennyi. Az már egy kicsit problémásabb, hogy kiből mennyit kapunk - megvallom őszintén, azt a részt, ami egy kicsit hosszasabban taglalja Lydia sorsát, unni szoktam, bár ennek talán az az oka, hogy az egész regényben őt utálom a legjobban, és minden egyes alkalommal elcsodálkozom azon, hogy soha senki nem pofozza fel. De hát ők a 19. századi Anglia nemesemberei, én meg egy betemetett szemétlerakóra épült lakótelepen nőttem fel - kicsit más a hátterünk/vérmérsékletünk :D

Amit első alkalommal furcsállottam, az a párbeszédek ritkasága. Pedig tulajdonképpen nem is olyan ritkák azok, csak nem gondolatjelek mögött, hanem hosszú bekezdések sorai között bujkálnak. És azt hiszem, jobb is így. Megpróbáltátok már elképzelni, milyen lett volna, ha minden diskurzust szórul szóra leírt volna Austen néni? Én azt hiszem, szörnyen unalmas lenne. Így csak a lényeget kapjuk meg, a hatsoros udvarias körülírások nélkül.

Azt hiszem, többször olvastam mások véleményében azt, hogy ez a könyv unalmas. Úgy gondolom, lehet benne némi igazság, hiszen mindenkinek más az ízlése. Elhiszem, hogy vannak, akiknek ez a történet túl lassan csordogál, ráadásul nem is nagyon szól másról, mint a nemes hölgyek férjvadászásáról. Társadalomkritika is van benne, persze, de az sem olyasmi, amire az izgalmas szót használnám :) Szóval akik a pörgős sztorikat szeretik, és idegbajt kapnak attól, ha néha oldalakon keresztül nem történik semmi, biztos unják ezt a regényt. Meg az összes többi Austen regényt. Ami engem illet, cirka ötödszöri olvasásra is faltam az oldalakat, és ugyanúgy élveztem, de tényleg pont ugyanúgy, mint első alkalommal. Mert megnevettet, mert kikapcsol, és mert lapozgatás közben az utolsó olvasás óta rátelepedett por mellett egy kis rózsaszín ködöt is a szemembe fúj, és ez néha nagyon jól tud esni.

F: zummer.blogspot.com

U.i. Mint az a fentebbiekből sejthető, a BBC-s 1995-ös sorozatot erősen ajánlom. Láttam a 2005-ös mozis verziót is, az se volt éppen rossz, de engem baromira idegesített benne az állandó vihorászás. Viszont a forgatási helyszínek, anyám, hát már azért megéri megnézni...

U.u.i. Most vettem észre, hogy gyakorlatilag semmit nem írtam a könyv tartalmáról. De már nem is fogok :P Aki már olvasta, bizonyára nem igényli, aki még nem, az seperc alatt talál hozzá elmés-nemes fülszöveget :)

Eredeti cím: Pride and Prejudice

Európa Könyvkiadó, 1958.

Fordította: Szenczi Miklós

A függöny felgördült...

...és úgy is maradt.

William Somerset Maugham: Színház

Julia egy középkorú színésznő, méltatói szerint Anglia legnagyobbja. Ragyogó karrier, példás, ámde jéghideg házasélet, egy elidegenedett gyerek és két hűséges rajongó: ennyit tud felmutatni. Aztán egy nap találkozik egy fiatalemberrel, aki a fia lehetne és akinek eleinte még a nevét sem képes megjegyezni, ám később fülig belehabarodik.

Valahogy úgy jártam ezzel a regénnyel, mint pár hónapja A színes fátyollal. Tetszik, igazán jól van megírva, meg minden, de mégsem tudom úgy istenigazából szeretni. Ez talán annak is köszönhető, hogy a Fátyol és a Színház mintha egymás ikertestvérei lennének. Ugyanúgy egy nő áll a középpontban és Julia is viszonyt kezd egy arra méltatlan férfival (inkább fiúval). Plusz ha jól emlékszem a Fátyol elejére, a felépítés is hasonló: egy rövid ideig a jelenben botorkálunk, aztán visszaröppenünk az időben, néhány fejezet erejéig elidőzünk a múltban, felkutatjuk a nyitójelenethez vezető történéseket, majd visszatérünk a jelenbe és le is cövekelünk ott.

F: ladysophie2010.blogspot.com

A problémám is ugyanaz: iszonyat unszimpatikus a főszereplő. Julia (Anti bácsi végig Júliának fordította, amitől a falat kapartam) erőssége és gyengéje ugyanaz: hogy nagyszerű színésznő. Bravúros alakításaitól hangos a sajtó immáron hosszú évek óta, ugyanakkor senkinek halvány segédfogalma sincs róla, hogy valójában milyen ember is ő. Mintha egyetlen őszinte szava, spontán mozdulata se lenne, folyamatosan játszik. Bármilyen helyzetbe kerül, könyékig túr színjátszói kelléktárába, és előhalássza azt a legyintést, azt a tekintetet, ami a kívánt reakciót váltja majd ki közönségéből. Azon gondolkoztam olvasás közben, vajon lehet-e, érdemes-e így élni? Minden ember rákényszerül néha a színészkedésre - például teli szájjal mosolygunk arra, akit legszívesebben bokán rúgnánk, vagy épp örömtől mámorosan mondunk köszönetet a huszonnyolcadik tisztasági csomagért (tudjátok, amiben még menő műanyag szappantartó is van), amit a Jézuska hozott, és akkor még nem is beszéltünk a szóbeli vizsgákon felvonultatott repertoárról. Tetszik vagy sem, az élet része, hogy időnként megjátsszuk magunkat. Na de állandó jelleggel ezt csinálni? Hogy már mi magunk se tudjuk, kik vagyunk? Abból nem kérek, köszönöm.

F: telegraph.co.uk

A másik érdekes dolog a viszony, amibe Julia belebonyolódik. Az, hogy a srác simán a fia lehetne, mai napság már senkit nem döbbent le, úgy hiszem. Amit viszont nem tudtam követni, az az, hogy most tulajdonképpen ki ejt át kit? Sok-sok fejezeten át szidtam a nőt a hülyeségéért, hogy olyasvalakiért eped, aki nyilvánvalóan kihasználja, aztán meg úgy néz ki, mintha épp fordítva történne a dolog. Zavarosan fogalmazok? Hát kérem ez azért lehet, mert rendesen belezavarodtam :)

Szóval ettől a regénytől sem ájuldoztam halomra, annak ellenére hogy teljesen rendben van. Fogok még a szerzőtől olvasni, egyrészt - mint a fenti borítón is tisztán látszik - itt van még nekem Az ördög sarkantyúja meg a Sör és perec, sőt a könyvtárban is kinéztem két kötetet, de ha ezekben is csupa ellenszenves, hűtlen nő lesz a főszereplő, sikítok (gondolom most mindenki rettentően megijedt).

És végül egy örömhír: ez a könyv ott trónol az idei várólista csökkentős listámon, tehát egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz. Hiphip meg hurrá. Az értékeléssel mondjuk nem vagyok megelégedve, de írja át a harapós nyúl.

Eredeti cím: Theatre

Európa Könyvkiadó, 1980.

Fordította: Szerb Antal

(A fenti képen szereplő nemcsúnya színház a Richmond Theatre. Az alsóbb jelenet pedig egy itt előadott darabból van, ami ha jól sejtem magyarul a Mezítláb a parkban lehet.)

Thornfield titka

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Úgy hiszem az alaptörténet többé-kevésbé közismert: Jane Eyre, a szegény árva lány jómódú nagynénje házában él, aki csak azért tűri meg maga mellett, mert néhai férje megeskette rá, hogy gondoskodik a kislányról. Soha nem sikerül megszeretnie Jane-t (bár nem is igen próbálkozik), s végül olyannyira elege lesz belőle, hogy egy intézetbe száműzi, Lowoodba. Itt a kislány végre barátokra lel, és nyolc év után már mint nevelőnő hagyja el a lányneveldét. Thornfieldben, Mr. Rochester kastélyában kap állást Adéle, egy csacsogó francia lányka mellett. Azt hiszem - remélem - ezzel így még semmiféle poént nem lőttem le.

Az a helyzet, hogy én ezt a könyvet már olvastam egyszer, iszonyat régen. Még általánosba jártam, és attól tartok akkoriban, mikor ez a regény a kezembe került, még igencsak távol állt tőlem az efféle romantika. Nem szerettem ezt a könyvet, finoman fogalmazva. Később még próbálkoztam az írónő egy másik művével, a Shirley-vel, de az se vett le a lábamról. Aztán pár hete megnéztem a tavalyi feldolgozást (IMDb link), ami olyannyira tetszett, hogy úgy döntöttem, ideje újraolvasni Jane történetét. Ezúton is köszönöm Michael Fassbendernek, hogy holmi vattacukorrózsaszín ködképződést idézett elő szemeim előtt, mivelhogy így másodszori nekifutásra a könyv is belopta magát a szívembe.

F: movies.nytimes.com

Egy dolgot azonban erősen hiányoltam: a sokak által emlegetett sötét, borzongató hangulatot. Megvallom őszintén, nekem ez a sztori nem sötétebb és borongósabb egy október végi délutánnál. Igen, akad benne rejtély, ráadásul a rejtélyes dolgok leginkább az éjszaka közepén történnek, vagy legalábbis sötétben, de nekem ennyi kevés a libabőrözéshez. Bár már korábban is előfordult, hogy a mások szerint borzongós könyv rám nem úgy hatott, mint kellett volna, szóval talán csak hiányoznak a borzongóizmaim. Fene tudja.

Ezen kívül csupán egy dolog van még, amivel nem vagyok kibékülve: néha egy kissé mintha túl lenne cukrozva. Persze romantikus regény, tehát számítani lehet néminemű szirupra, de Edward néha túlzásba viszi a dolgot, már legalábbis szerintem.

Ami a szereplőket illeti: akad köztük szerethető és utálható is szép számmal, én személy szerint St. John-t utáltam a legjobban. Bármily jó szándékúnak van is feltüntetve, én bizony szívesen megcirógattam volna az ülepét egy hólapáttal.

F: veryjaneausten.com

Nos tehát jelenleg úgy áll a dolog, hogy a kezdeti utálkozás helyét átvette egy sokkal barátibb érzelem. Rajongás nem lett belőle, de biztos előveszem még egyszer-kétszer. Olvasás közben eszembe jutottak a Zenka által emlegetett vámpírregényekre vadászó nénikék (a bejegyzést sajna nem találom), és elképzeltem, én vajon mit fogok olvasni annyi idősen.* Hát ezt, meg Austent, meg ki tudja még mit, de Lara Adriant és társait biztos nem :D

Ami a filmadaptációkat illeti, az bizony van egy pár, a fentebb említetten kívül engem még a 2006-os BBC verzió érdekelne (IMDb), titkos forrásom szerint abból nem hagyták ki a cigányasszonyos részt, amit a fentebb ajnározott variációból így utólag hiányolok.

Európa Könyvkiadó, 1984.

Fordította: Ruzitska Mária

*Ebben a minutában jutott eszembe, hogy egyszer én is találkoztam a könyvtárban egy nénivel, aki romantikus regényeket kölcsönzött, de ő Catherine Andersonban utazott. És amúgy nagyon aranyos volt :)

Nokedli szereti Willt, Will szereti Nokedlit

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

Hát vééégreee! Tudtam én, hogy kell lennie olyan sékszpíri remeknek, amit szeretek! Romeot utáltam, Hamletet untam, Makrancos (bár csak filmen) felbőszített, Othello (na jó, ez is csak valami újhullámos film formájában, de) hidegen hagyott, ez viszont betalált, eörömebódottá! Eddig mindig hülyén éreztem magam, amiért nem kedvelem e pasast, úgyhogy vígságosabb nem is lehetnék :)

Na szóval van egy szerelmes ifjúnk, Claudio, ki feleségül készül venni egy szépséges leányt, Herót. Csakhogy az ifjú Claudionak nemcsak barátai, ellensége is van, aki jól megkavarja a masszát. A másik szál pedig két pengeéles nyelvű fiatal szerelembe forduló szócsatáiból áll. Ennyit, s nem többet regélek a cselekményről.

Első körben itt is a mozgóképhez volt szerencsém, és már akkor is remekül szórakoztam Kenneth Branagh és Emma Thompson kettősén, na meg a polgárőrökön - utóbbiak egyébként filmen hatásosabbak, szerintem. Most, hogy elolvastam végre, azt kell mondjam: papír formában is pöpec. Benedetto és Beatrice párbeszédein konkrétan besírtam, és Lasponya nyakatekert mondatai is vidám percekkel ajándékoztak meg. Egy aprócska problémám azért van: nem értem, egyszerűen nem értem, miért nem rugdossa meg senki Claudiót. Legalább egy kicsikét...

F: www.thefancarpet.com

Mostan csak ennyi voltam, eredetileg nem is akartam blogolni róla, de olyannyira örvendezek, hogy végre találtam egy nekem tetsző drámát Villám Sakasespeare bácsi életművéből, hogy muszájlott itt is világgá kürtölnöm boldogságomat, ha mégoly komolytalan módon is.

Ha valaki tud még hasonlóan mókás-röhögséges drámát e férfiú tollából, ne habozzék felhomályítani elmémet!

MEK-es olvasás volt, ha érdekel az iromány, itt találod.

Eredeti cím: Much Ado About Nothing

Fordította: Mészöly Dezső

Csintalan történet

Marie Phillips: Csintalan istenek

Az istenek pedig leűzettek vala az olümposzi magasból, egyenesen egy retkes, rozzant londoni hajlékba. S ott az istenek nem lelék helyüket, ráadásul felettébb unatkozának...

Hogy milyenek is a görög istenek? Méltóságteljesek? Hatalmasak? Erősek? Hát... egykor, a régi szép időkben ez tán mind igaz volt. Most azonban egy lepukkant házban szoronganak a brit fővárosban, egymás agyára mennek és épp csak annyi erejük van, hogy mindennapi feladataikat ellássák. Keserűek és arrogánsak. Aztán egy kevéssé szép napon sikerül olyan felfordulást okozniuk, hogy azon már csak egy hérosz segíthet...

Elismerem, nem a legjobban sikerült leírás, de nemrég faltam be két nagy tányér rakott krumplit, úgyhogy nem vagyok topon szellemileg (mindjárt bealszom). Különben sem a parádés fülszövegszerűségeimről vagyok híres, no.

Tehát itt van nekünk egy nagy rakás görög isten, akik furcsa foglalkozásokat űznek. Artemisz például kutyát sétáltat. Aphrodité szextelefonozik, a legváratlanabb pillanatokban csörren meg a mobilja. Apollón pedig, egy rövid, a szórakoztatóiparban tett kitérőtől eltekintve leginkább a két lábon járó perverz bunkó szerepét alakítja... Folytathatnám a sort, de nem teszem, hát mégse lőjek már le minden poént, nem igaz? A lényeg az, hogy isteneink bajban vannak, s nem csak anyagilag.

Itt jön a képbe két halandó, Alice és Neil. Mondhatni teljesen átlagosak, tán csak egy csöppet félénkebbek az átlagnál, plusz feltehetőleg viszonylag kevés olyan ember van a világon, akinek az arcberendezését annyiszor hasonlítják patkányhoz, vagy nemes egyszerűséggel rágcsálóhoz, mint Neil-ét. Nos, ők ketten igencsak oda vannak egymásért, de valahogy nem sikerül egyről a kettőre jutniuk. Aztán úgy hozza a Sors (hát, részben Erósz...), hogy Alice az isteneknek kezd dolgozni, és ettől aztán a feje tetejére áll minden...

Tudjátok, mi volt nagyon furcsa a történetben? Hogy se Alice-nek, se senkinek nem esett le, hogy azok ott a házban istenek neveit viselik. A hajtövemig szaladna a szemöldököm, ha valaki úgy mutatkozna be nekem, hogy Artemisz. Vagy Arész. Szóval értitek. Persze értem én, muszáj volt ilyen szempontból tökfejnek lenniük az embereknek, mert hát máskülönben nem úgy alakulna a történet, ahogy, de akkor is zavart, hogy itt van két művelt fiatal, és még akkor sem kezdenek el csodálkozni, mikor már az ötödik görög isten neve röppen vala el a levegőben.

Ezt leszámítva viszont minden oké, néhol egy kicsit talán sok a káromkodás, de legyünk őszinték, ez a csúnyaszó-mennyiség egy tízperces belvárosi BKV-út alatt is simán összejön. Sőt.

És egészen vicces, nem azt mondom hogy sírva röhögtem egész idő alatt, de azért például Athéné előadásán, meg Apollón és Zeusz épületes párbeszédénél rendesen göcögtem a nevetéstől :)

Még egy negatívum jutott eszembe (valójában puskáztam a ficniről, amire felmacskakapartam): az epilógus. Az szerintem tök fölösleges volt, valami olyasmit tessék elképzelni, mint ami az utolsó Harry Potter végén van. Szóval tudjátok, amolyan "Riga moped, drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs" típusú dolog.

A kiadó honlapján egyébként beleolvashatsz a regénybe, itt ni.

U.i. A borító állat. Nem a papír védőborító, hanem ami alatta van ;)

U.u.i. Elfeledtem írni, és már nem fogom átbuherálni a fentieket, de: Styx a legjobb. Meg Zeusz.

U.u.u.i. Egyszer ki kéne már próbálnom, milyen posztot tudnék írni, ha épp nem totál kómásan állnék neki...

Eredeti cím: Gods Behaving Badly

Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.

Fordította: Vízi Katalin

Főzzünk jó sört!

- mondta az ifjú, s az öreg aggódni kezdett...

Anthony Trollope: Hitek és remények

Kedvelem a XIX. századi angol irodalmat. És kedvelem a lassan csordogáló történeteket (nyilván, különben az első megállapításom se lenne érvényes...). Szóval elviekben minden adott volt, hogy rettenetesen nagyon megszeressem ezt a könyvet, de sajnos nem így történt. Félreértés ne essék, teljesen jó volt. Aranyos történet ez. Van benne egy kis üzleti csatározás, meg szerelmi bonyodalom, az elmaradhatatlan társadalomkritika és persze oldalba szurkáljuk kicsit az egyházat is. Egy egyszerű kis történet, amit Alessandro Baricco ötven oldalon elintézne (igazából szerintem annyi se kéne neki), míg Trollope-nak háromszázzal több kell hozzá. Ami nem is lenne baj, ha nem fulladna időnként unalomba a dolog.

De lássuk, miről is szól ez a regény. Van egy ifjú leánykánk, Rachel Ray. Szép, szőke, szemérmes - és szegény. Egy almaültetvényektől körülvett kis városkában él kedves, özvegy anyjával és finoman szólva hitbuzgó, szintén özvegy nővérével. Aztán egy szép napon belecsöppen az életébe egy nagyra törő, jómódú londoni fiatalember, Luke Rowan, akivel persze rögvest egymásba szeretnek. Csakhogy, amint az már lenni szokott, szerelmüket nem nézik jó szemmel. Luke ugyanis érkezése után nem sokkal rátiport a helyi sörfőzde tulajának, Mr. Tappitt-nek a tyúkszemére, és azóta is azon rugózik. Mint az hamar kiderül, Mr. T. botrányosan rossz minőségű sört főz, az ifjú pedig mindenáron változtatni kíván ezen. Később pedig mindenféle csúnya pletykák kezdenek el keringeni a városkában... és maradjunk is ennyiben, nem szeretjük a ronda nagy spoilereket.

Mint említettem, semmi bajom a lassan csordogáló történetekkel. De az isten szerelmére, azért csordogáljon! Időnként, tán háromszor vagy négyszer fordult elő, hogy úgy éreztem, egy helyben toporgunk. Háromszor is a számba rágta ugyanazt, mind a háromszor jól körülírva, hogy miről van szó. Na, az ilyet viszont nagyon nem szeretem.
Ami az unalmas részeket illeti: töredelmesen bevallom, teljesen hidegen hagy a politika. Márpedig ebben a könyvben van egy bizonyos választás, amiről ugyan nem esik olyan sok szó, ahhoz mégis elég, hogy engem elaltasson. És hát igen, úgy érzem Mr. Tappitt-ből is egy kicsivel többet kaptam a szükségesnél :)
Luke pedig... megeszem a nem létező kalapom, ha bármelyik hölgyolvasó belehabarodott.
A fülszöveg alapján ráadásul arra számítottam, hogy az egész történetet végigkuncogom ("E színes kavalkádban szikrázik föl Trollope kitűnő humora..."), de sajnos ez se jött be.
Viszont a karakterábrázolása tényleg remek. Csak hogy valami pozitívat is mondjak végre. Minden szereplő abszolút hiteles, jól ki van dolgozva.

Csalódott vagyok kissé, de azt hiszem ez főleg annak tudható be, hogy másra számítottam. Vagy talán nem kellett volna rögtön Gaskell után olvasni. Nem tudom, de remélem enyhén kiábrándult soraim senkit nem riasztanak el ettől a könyvtől. Nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt, kellemes emlék lesz, ha ez a félkómás, kialvatlan állapotban írt értékelésemből nem is látszik :) Ha valaha is kiadnak még valamit Trollope-tól magyarul, azt is el fogom olvasni.

U.i. És ezzel végre elkezdtem ledolgozni az idei 12-es várólistámat. Ójee.

Eredeti cím: Rachel Ray
Lazi Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Béresi Csilla

Nagy utazás

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

Miss Margaret Hale csöndben éldegél anyai nagynénjénél Londonban, unokanővére dicsérésével töltve ki dolgos mindennapjait. Egy nap azonban a gyönyörű Edith férjhez megy, így a szegény rokont visszazsuppolják édesapja, egy kis vidéki lelkész házába - Margaret legnagyobb örömére, mert hiszen ő valójában a vidéki életért rajong. Csakhogy ezúttal nem rajonghat sokáig: apja úgy dönt, hogy feladja hivatását, és az egész családdal felköltözik a füstös északra, Miltonba.

Először is szeretném leszögezni: ez egy jó regény, amit érdemes elolvasni. Az, hogy belőlem nem váltott ki féktelen rajongást, semmit nem von le az értékéből. Most, hogy ezt tisztáztuk, teljes lelki nyugalommal cincálhatom szét a könyvet :)

Az első és legnagyobb problémám ezzel a történettel az volt, hogy utáltam Margaretet, méghozzá nem is kicsit. Mindjárt a könyv elején, a huszadik oldalon ugyanis e szavak hagyják el az ideálisnál szélesebb, ámde - természetesen - gyönyörű ajkait:

"- Nem, én egyáltalán nem nevezném magam válogatósnak. Minden olyan embert kedvelek, akinek a foglalkozása valamilyen kapcsolatban van a földdel. Kedvelem a katonákat és tengerészeket is, és a három tanult mesterséget, ahogyan nevezni szokták őket. Ám bizonyára nem várja el tőlem, hogy henteseket, pékeket és gyertyaöntőket csodáljak, mama."

Nos, lehet, hogy a kedves mama nem várja el, hogy csodáld a fent említett kisemberek munkáját, de én igen. Ők is ugyanolyan emberek, mint te, Margaret. És ebben a kérdésben hiába jön nekem bárki is azzal, hogy ez itt más kor, más ország, marhára nem tud érdekelni, bocs. Mindenkinek van pár érzékeny pontja, nekem ez az egyik, ennyi.

Miután a fent idézett mondatokon úgy-ahogy túltettem magam, egész jól elvoltam a történettel. (Na jó, időnként elejtettem gondolatban egy-két kevéssé hízelgő jelzőt hősnőnkkel kapcsolatban.) Felköltöztünk az egészségtelen levegőjű gyárvárosba, és új emberekkel ismerkedtünk meg, elsőül Mr. Thorntonnal, a morcos textilgyárossal, akivel Margaret előszeretettel kötekedik. Margaret persze végtelenül intelligens, így pár nap után máris igen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogy kéne csinálnia egy becsületes gyárosnak. Időnként ugyan kijelenti, hogy ő nem sokat tud erről a tárgyról, de azért csak köti az ebet a karóhoz. És ha épp olyanja van, az ellenérveket se hajlandó meghallgatni, miért is tenné, hisz ő tévedhetetlen. (Mondtam, hogy nem bírom ezt a nőt.) Még ezen is túllendültem különösebb problémázás nélkül, ám ezután jött egy bizonyos lánykérés - nem hiszem, hogy ez spoilernek számít, hiszen ez egy klasszikus romantikus regény. 

Szóval, Miss Hale-nek megkérik a kezét, méghozzá - szerintem - elég szívhez szóló módon. És akkor ez az ifjú leány, az udvariasság, illemtudás és méltóság mintaszobra olyan bunkón utasítja vissza a férfit, hogy csak pislogtam. Aztán káromkodtam. És még csak azt sem lehet mondani, hogy túlzottan elfogult lennék, mert én sem kedvelem az érintett pasast. Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de úgy gondolom, hogy ha valaki őszintén bevallja gyengéd érzelmeit, az megérdemel annyit, hogy ne gázoljanak térdig a lelkébe. Akkor se, ha egyébként utálják. Szerintem nem illik ezt tenni, de javítsatok ki, ha tévedek. Nos, mindenesetre ez volt az a pont, ahol szerettem volna megtaposni és a sarokba hajigálni szerencsétlen könyvet, de mivel ez nem szokásom, inkább félretettem egy kis időre. Később szerencsére Margaret is észhez tért kissé, így ha meg nem is kedveltem, legalább kibékültem vele.

Amiért hatalmas piros pont jár Elizabeth Gaskellnek, az az, hogy minden főbb szereplőt jól kidolgozott, a bosszantóan puhány apától kezdve a zsibbasztóan idegesítő anyán át egészen a gyáros szigorú és elfogult anyjáig. Mind él, mind hihető. Na jó, majdnem mind, a kemény katona hisztérikus bőgőrohamát nem tudom hova tenni.

A másik piros pont pedig a korabeli gyárváros hangulatának és társadalmának felvázolásáért jár. (Gyanítom, hogy elsősorban ezért olyan híres a könyv, a szerelmi szál annyira nem meggyőző.) Olvastam pár értékelést a molyon, ahol azt írták, időnként nagyon unalmas volt a könyv. Talán azokra a részekre érthették, mikor a sztrájkról, a szakszervezetről és egyéb, a gyárosok és munkások mindennapjait kitöltő részletekről volt szó. Ha így van, ellent kell mondanom. Egyrészt nem esik róla olyan rettenetesen sok szó, épp csak annyi, amennyi kell, másrészt elég jól el vannak osztva ezek a részek.

Akadt viszont néhány dolog, amit furcsálltam. Először is: a hasonlatok néha egy kissé... bizarra sikerültek. Nem írtam fel mindet, csak egyet:

"A lány mindent megtett, hogy viszonozza anyja közeledési kísérleteit - márpedig ezekből az utóbbi időben sok volt -, még akkor is, ha csak jelentéktelen ügyekről volt szó, amelyekről ő éppen úgy nem vett volna tudomást, akár egy elefánt a lábába fúródó gombostűről, amely lábat azonban az állat engedelmesen felemel, amikor erre kéri a gondozója."

Őszintén szólva még most sem vagyok biztos benne, hogy értem, mit akart mondani. Persze lehet, hogy az 1850-es évek Angliájában egy ilyen elefántos hasonlat mindennapos volt, és csak az én 21. századi budapesti fülemnek cseng furcsán.

A másik dolog, hogy volt néhány részlet, amit nem éreztem logikusnak, de simán lehet, hogy csak figyelmetlen voltam. A könyv vége felé az egyik szereplőről például ezt írja: "annyira közel került a halálhoz, mint addig még soha." Mármost ezzel csak az a problémám, hogy ezt a bizonyos illetőt az özvegy anyja neveli, tehát ha mást nem is, az apját el kellett veszítenie valamikor.

És akkor bő lére eresztett mondókám vége felé közeledvén még meg kell említenem valamit, ami böki a csőrömet: a könyv befejezése. Olyan érzésem volt, mintha az utolsó fejezetnek csak minden huszadik sorát hagyta volna meg a szerkesztő. Egyszóval: összecsapott volt, mintha az írónő kifogyott volna a szuszból. Az ilyet pedig nagyon nem szeretem.

forrás: collarcitybrownstone.com

Lezárásként töredelmesen bevallom: először a BBC 2004-es minisorozatát láttam, akkor határoztam el, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Most hogy ez is, az is megvolt, azt kell mondanom, hogy a film jobb. Egy árnyalatnyival többet kapunk a munkásokból, sóhajtásnyival több Mr. Thorntont, és valamicskét kevesebb Margaretet. Ráadásul Thorntont Richard Armitage alakítja, aki meglehetősen kellemes látvány, míg a könyvben nagydarab, durva fickóként ábrázolják, akinek csak a mosolya vonzó. Van ezeken kívül is eltérés, de úgy gondolom, a forgatókönyvíró remek munkát végzett. Például sokkal normálisabb befejezést kanyarított a történethez, mint Gaskell néni...

Eredeti cím: North and South

Lazi Könyvkiadó, 2008.

Fordította: Leyrer Ginda

Egy lányról

Laurie Graham: A nagy férjvadászat

Poppy Minkellel tizenöt éves korában találkozunk először. Anyja és nagynénje füllekötő bandázs viselésére kényszeríti, bőrfehérítő krémmel kenegeti a nyakát, és minden egyéb módon azon vannak, hogy megfelelő feleséganyagot gyúrjanak belőle. Ám azon a napon, mikor bekapcsolódunk életébe, minden megváltozik. Édesapja meghal, ő pedig elégeti a füllekötőit. Anyja is meggondolja magát: nem kell már férjhez mennie, sokkal jobb lenne, ha otthon maradna, és gondozná megözvegyült, rém elkeseredett anyukáját. Ez tehát a kezdet, innentől Poppy élete csupa kaland: megfordul Párizsban, a francia tengerparton, egy angol vidéki kastélyban, túlél két háborút, és mindeközben rendíthetetlenül rajong saját magáért.

Azt hiszem, ez amolyan kánikulakönyv. Strandkönyv. Most, ebben a melegben elvoltam vele, de nem vagyok benne biztos, hogy télen nem hajigáltam volna ki az ablakon. A hátoldalon az Independent azt írja, Nick Hornby szellemességét fedezték fel benne, meg Helen Fielding humorát. Atyaég, nagyon remélem, hogy Hornby ennél jobb. Olvasmányos könyv, szó se róla, de egyetlen egyszer nem sikerült nevetnem rajta. Még csak mosolyogni se.

A fülszöveg (ami gyakorlatilag egyetlen ordasnagy spoiler, csak szólok) azt állítja, Poppy "butuska és önző,de minden rossz tulajdonságával együtt szeretnivaló". Az első kettő stimmt. Sőt. Poppy nem egyszerűen butuska. Sötét, mint az éjszaka. Nem kizárólag a saját hibájából, a szülei nem feccöltek nagy energiát az oktatásába. Egy feleség legyen dekoratív és illedelmes, más nem számít, ugyebár. De azért... hogy ennyire ostoba legyen valaki, az már tényleg csúcsteljesítmény. Tehát igen, buta és önző, nem is kicsit. De hogy szeretnivaló lenne... hát, marhára nem. Irritáló. Cirka tizenöt oldalanként csinált vagy mondott valamit, ami ledöbbentett, amitől még egy kicsit jobban utáltam.

És a többi szereplő sem törte magát azért, hogy megkedveljem. Az egész családja úgy ahogy van, defektes. Legszívesebben bezsuppolnám őket egy kisbuszba, és meg sem állnék egy agyturkászig. Egyedül Murray az, akit felnőtt korában egészen megszerettem.

De kanyarodjunk vissza egy pillanatra Poppy-hoz. Erős a gyanúm, hogy a brit írónő egy másik Poppy-ról mintázta szereplőjét, de talán csak én éreztem úgy, hogy a Csengetett, Mylord? kisasszonykájának amerikai változatáról olvasok. Mindketten önzők és egyikük sem észlény. Imádnak öltözködni, kacérkodni, és még a hajuk is hasonló...

Szóval: könnyen, gyorsan olvasható, helyenként bosszantó limonádé, kánikula vagy nyaralás idején épp megfelel, bár meggyőződésem, hogy léteznek ennél jobb strandkönyvek is.

Eredeti cím: The Unfortunates

Ulpius-ház, 2006.

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Poppy Meldrum képét innen szedtem

Eszelős szívatás

Tom Sharpe: Éretten éretlen

Hát hű. Nem is tudom, hol kezdjem. Van itten egy nemnormális srác, aki mindent szó szerint vesz. Ha a tanár azt mondja neki, hogy a választ ki kéne ráznia a kisujjából, rázni kezdi a kisujját. Ha azt mondják neki, hogy kösse fel a fehérneműt, letolja a gatyáját, és... megigazítja amit meg kell. Rövid időn belül őrületbe kergeti az összes tanárát, a kétségbeesett apa pedig egy szakértő tanácsát követve végigjárja az országot, hogy találjon valami középiskolát, ahová hajlandók bevenni, hogy aztán mehessen a hadseregbe. Az akció sikerül, a buggyant Peregrine-t felveszik álmai iskolájába, ahol szigorú szabályok vannak, és a nyári szünetben is térdig mászhat a kulimászban kiképzés címén. Namost. Ebben a bizonyos iskolában van két tanár, akik aktívan utálják egymást, és az egyik elhatározza, hogy irgalmatlanul megszívatja ellenségét... Innentől kezdve száguldozunk Franciaországban, közeli ismeretséget kötünk Természet Anyánkkal, és ha valaki nem érzékeny a könyvben fellelhető humorra - mint a jelek szerint jómagam -, akkor fogjuk a fejünket kínunkban.

Egyre jobban aggódok amiatt, hogy valami komoly probléma van a humorérzékemmel. Ennél a könyvnél is pont azt éreztem, amit pár éve Terry Pratchett Kisistenek c. művénél - érzem én, hogy ez itt viccesnek van szánva, és nevetni kéne, de nem megy. Eleinte még semmi gond nem volt, az első 30-40 oldalon remekül szórakoztam, aztán... hát aztán már nem annyira. Végül jött egy rész, ami szinte másból sem állt, mint francia helységek felsorolásából, és bevallom őszintén, semmi kedvem nem volt előhalászni egy térképet, hogy követni tudjam merre járunk. Halálosan untam, félre is raktam vagy egy hétre. És ma is csak azért vettem elő, mert már marhára idegesített, hogy a molyon ott van a jelenlegi olvasmányaim közt. Nekem, a humort hírből sem ismerő lénynek egyre fárasztóbb és fárasztóbb volt a sztori, a végén meg konkrétan forgott a gyomrom. Nem mondom, hogy rossz könyv, egyszerűen csak nem az én ízlésem. Ha valaki szerette a Kisisteneket, akkor gondolom ezt is komálni fogja. És azt hiszem azoknak is ajánlhatom, akik rajongják a Gyalog galoppot, meg Brian életét. Én azokat se bírom. Igen, tudom, ez teljességgel borzasztó.

Eredeti cím: Vintage Stuff

Teleteacher, 1996.

Fordította: Mészáros Viktor

Kép forrása: teleteacher.hu

Egy ellenszenves nő története

William Somerset Maugham: A színes fátyol

Ez a történet egy fiatal angol nő, Kitty körül forog, az ő elfuserált házasságáról, még elfuseráltabb viszonyáról és az ez utóbbinak köszönhető sajátságos büntetéséről szól. Maugham nem kerülgeti ama bizonyos forró kását, rögtön az első oldalakon arról olvashatunk, hogy Kitty miként ölelgeti - amúgy szintén házas - kedvesét, és hogy dermednek sóbálvánnyá, mikor rájuk akarják nyitni a szoba ajtaját.

Nagyjából fél éve esz a fene ezért a könyvért - amióta láttam a 2006-os filmfeldolgozást. Eleinte még úgy tűnt, hogy nagyon fogom szeretni. Aztán kiderült, hogy ez most azon ritka esetek egyike, amikor a filmet jobban szeretem az eredeti regénynél. Sokkal jobban.

Nem arról van szó, hogy ez egy rossz könyv lenne. Egyáltalán nem az. Olvasmányos, seperc alatt kiolvasható kis történet, a szereplők, a párbeszédek, minden rendben van benne. Épp csak az igazságérzetemet nem elégíti ki.

Mert itt van ez a szegény balek Walter. Bolondul a feleségéért, nem érdekli hogy Kitty csak azért ment hozzá, hogy hamarabb kerüljön gyűrű az ujjára, mint a húgának. Nem érdekli, hogy hiú, felszínes nő, hogy sohasem szerette őt. (Mondom, hogy balek.) Aztán jön a lebukás, Walter pedig bekeményít - ráébreszti a feleségét, hogy a szeretője egy szemét alak, és elcipeli a nőt egy isten háta mögötti kínai városba, ahol tombol a kolera. Ez így eddig rendben is van, és idáig nem is nagyon tér el a film a könyvtől. Viszont ezután... Maradjunk annyiban, hogy az, ahogy a filmben alakulnak a dolgok, jobban megfelel az én szentimentális kis lelkemnek.

Ami Kittyt illeti... amint a poszt címe is mutatja, nem sikerült megszerettetnie magát velem. Önző, naiv, hazug nő. Mondjuk a családja se egyszerű: az apja egy igazi papucsférj, akit az egész család kihasznál - nekem Al Bundy jutott róla eszembe, ahogy osztogatja a pénzt feleségnek, gyereknek, azok meg le se... -, az anyja meg egy rangkóros hárpia. Ilyen szülők után ne nagyon csodálkozzak, ha a lányuk se egy kimondott angyal, ugye? És vesszek meg, ha értem, mit imádott annyira Charlie-ban. Egy pasas, aki nem hajlandó kenyeret meg krumplit enni, nehogy elhízzon, és hetente kétszer manikűröztet. Egy negyvenes férfi, aki huszonötnek akar látszani és állandóan önnön nagyszerűségét hirdeti. Nem tudom, lehet velem van a baj, de nekem nem túl szimpatikus a fickó :D

Nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos szemezgetek még Maugham életművéből, mert nagyon tetszett a mondatai egyszerűsége és a történet életszerűsége, de ez a könyv, bármilyen jó is, nem nekem lett írva.

Eredeti cím: The Painted Veil

Fiesta Kft., 2001.

Fordította: Schmidt József

Képek forrása: 1, 2

A fénysebességgel repkedő kolibrik földjén

Louis de Berniéres: Don Emmanuel háborúja

Végy egy képzeletbeli országot valahol Dél-Amerikában, adj hozzá egy keveset az Atlanti-, és a Csendes-óceán partvidékéből is, tégy rá dzsungelt is, szavannát is, hegyeket is, aztán szórd meg néhány várossal, lepukkant és még lepukkantabb falvakkal; megszámlálhatatlan korrupt hivatalnokkal, parasztokkal, arisztokratákkal, gerillákkal és katonákkal, meg persze indiánokkal. Fűszerezd mindezt kiejthetetlen nevű növényekkel és állatokkal, hatalmas fekete macskákkal, szellemekkel, bizarr varázslatokkal, földrengéssel, kegyetlen kínzásokkal, véres csatákkal és vidám fiestákkal, no és némi konfliktussal, úgyismint:

a, a katonák borsot törnek a parasztok orra alá,

b, a parasztok törnek borsot a katonák orra alá,

c, a gerillák borsot törnek a katonák, illetőleg más gerillák orra alá,

d, a természet borsot tör nagyjából mindenkinek az orra alá.

Ha mindez megvan, kutyuld jól össze, és nagyjából meg is van, miről szól ez a regény, ami nem mellesleg egy trilógia első kötete.

Nem most olvastam először ezt a könyvet, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ugyanazt az élményt adta másodszorra is. Most már feltűnt néhány hiba olvasás közben, például a kolibrik, amik a fénysebességnél gyorsabban repülnek, ráadásul egyszerre több irányban (erősen próbáltam elképzelni, ahogy a jobb szárny elindul északkeletnek, a bal délnyugatnak, szerencsétlen madár törzse meg zuhanórepülésbe kezd a gravitációnak engedelmeskedve, de úgy tűnik ehhez túl rugalmatlan a fantáziám), de ezeken csak mosolyogni tudok. Nem érdekelnek a hibák, és az sem érdekel, hogy stimmel-e az a néhány adat, amit létező országokról ír. Amíg ennyire élvezem ennek a könyvnek az olvasását, addig nem érdekel. Elfogult vagyok? Ó igen, nagyon is. Ez a regény olyan rajongást váltott ki belőlem, ami eddig csak keveseknek sikerült. Ez van :)

Hogy mit szeretek benne? Hát... kezdjük ott, hogy eddig mindent szerettem, ami a mágikus realizmus kategóriájába esik. Szeretem, ahogy a valósnak tűnő cselekménybe hihetetlen apróságokat csempész, és eléri, hogy minden szavát elhiggyem. A legnagyobb marhaságokat is. Szeretem benne azt is, hogy bár lépten-nyomon trancsérolják benne egymást az emberek, sugárzik az életöröm a történetből. Szeretem Don Emmanuel vaskos humorát és hatha jógázó hátaslovát, a hatalmas fekete macskákat, a varázslatokat vagy például az alkimista elnök hülyeségeinek ecsetelését. És még sorolhatnám. Egyedül azok a részek untatnak, amikben túl sok a politika vagy a közgazdaság. Pardonbocsánat, de ez abszolút kívül esik az érdeklődési körömön.

Amióta először olvastam, két dolgon kesergek. Az egyik az, hogy rajtam kívül alig néhányan találkoztak még vele. Próbáltam ajánlgatni erre-arra, a molyon még kihívást is csináltam neki, de - ahogy azt a kihívás leírásában is pedzettem - az a baj, hogy viszonylag kevés emberről tudom elképzelni, hogy tetszene neki. Tisztában vagyok vele, hogy a büdös életben nem lesz akkora közönségkedvenc, mint mondjuk a Száz év magány, de annyira szeretném más véleményét is olvasni róla...

A másik gondom az, hogy ez, ugyebár, egy trilógia első kötete. A második a Senor Vivo és a kokainbáró, ami meg is jelent (el is olvastam, jó az is, de ennek a közelébe sem ér szerintem). A harmadik kötet viszont elfelejtődött, fölteszem az első két rész irányában tapasztalható fogyasztói közöny okán. Tehát vagy villámgyorsan megtanulok angolul avagy németül, vagy lemondhatok róla, hogy valaha is megtudom, mi lett a történet vége. Ez a méreg, nem a cián.

Ha mindezek után valakit esetleg érdekel, akkor ez itt a reklám helye a Könyvudvarban még mindig kapható, potom 590 pénzért, valamint a következő rész is, ugyanennyiért.

Eredeti cím: The War of Don Emmanuel's Nether Parts

Tericum Kiadó, 2006.

Fordította: Kovács Kristóf

Kép forrása:

www.tericum.hu

Csokoládéboszorkány

Joanne Harris: Csokoládé

Történetünk kezdetén a két világvándort, Vianne Rocher-t és kislányát, Anouk-ot egy poros, eldugott kis faluba fújja a szél. Lansquenet-sous-Tannes lakói kíváncsian figyelik a különös jövevényeket, akik azonmód beveszik magukat a régi pékségbe, és pár röpke nap alatt megtöltik élettel, vidámsággal és... csokoládéval. Ügyködésüket nem mindenki nézi jó szemmel: Francis Reynaud, a parókia papja és "bibliatagozatosai" felháborodnak a csokoládébolt láttán, és úgy döntenek, elűzik a faluból a gonoszt. Vianne azonban belefáradt már az örökös vándorlásba, és elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony marad. Különös csata veszi kezdetét...

Imádtam ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert édesszájú vagyok. Ámbátor, ha már itt tartunk, furcsamód engem elkerült az az őrült nassolási kényszer, amiről többen is beszámoltak. Sőt. Úgy látszik sikerült túladagolnom a képzeletbeli édességet, anélkül hogy egy kocka csokit ettem volna - egy hosszabb rész elolvasása után úgy faltam a töpörtyűt meg a zsemlét, mint kacsa a nokedlit. Egyszerűen muszáj volt valami sósat ennem. (Oké-oké, később egy kevés kakaó is lecsúszott azért.) Törpöltem is rajta egy sort, hogy hogy a csudába bírnak ezek a népek ennyi csokit enni... Jó, én is simán legyűrök egy tábla csokit együltő helyemben, nem ügy, de azért nem napi rendszerességgel kinek van arra pénze?!

Habár olvasás közben frissen sült pizzáról, és egyéb sós finomságokról ábrándoztam, rettentően élveztem a leírásokat a kirakatba állított csokoládékölteményekről, a csokitömbök olvasztásáról, a boltban terjengő kakaó- és vaníliaillatról, az összekaristolt faasztalról, no meg Vianne vándoréveiről és a falu lakóiról - ők voltak csak igazán szórakoztatóak. Megvetéssel szemléltem a pap dicső tetteit, melyekkel leplezni próbálta saját gyarlóságát - mindent a közösségért, meg az egyházért, ugyebár... Haragosan ráncoltam a homlokom, ha feltűnt a színen Muscat (magamban csak a Parasztok Gyöngyének hívtam), és felvidultam, ha Guillaume és Charly masírozott a képbe. Jót vigyorogtam Armande fehérnemű vásárlási szokásain, Roux túlzott büszkeségén, és Luc hogyan-cselezzük-ki-anyut trükkjein is. Megszerettem ezeket az embereket, a hibáikkal együtt.

Tetszett a naplóra hajazó forma is, néha eljátszottam a gondolattal, hogy Vianne és az ideggyenge pap felváltva osonnak ki az utcára, hogy valahol a templom és a Chocolaterie között félúton, egy eldugott falrepedésből magukhoz vegyék a naplójukat, amit felváltva írnak, anélkül hogy észrevennék. Vagy esetleg párhuzamos idősíkban, vagy valami időhurokban, vagy nem tudom, mert érdekes módon március 15-e és 16-a is vasárnap...

Szóval. Kedvenc lett, a sokszor újraolvasós fajtából. Valószínűleg jó néhányszor leemelem még a polcról, ha egy kis hétköznapi varázslatra vágyom :)

+ Film is van, csak az ég tudja, hány ezer éve láttam, de annyira azért emlékszem, hogy tetszett. És hogy tök más a sztori.

Eredeti cím: Chocolat

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.

Fordította: Szántó Judit

Képek forrása:

Borító: www.booker.hu

Poszter: impawards.com

Tigris az asztal alatt

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Az ötvenes évek Angliájában Mr. Stevens, Mr. Farraday főkomornyikja hosszú útra készül. Az utóbbi időben ugyanis egyre-másra apró hibákat vét, s mivel mindig tökéletességre törekszik, ez felettébb nyugtalanítja őt. Miután nosztalgikus hangulatú levelet kap a kastély egykori házvezetőnőjétől, ráébred: minden gondja megoldódna, ha e hölgy újra náluk dolgozna. S mivel munkaadója a közelmúltban azt javasolta, távollétében bátran használja autóját, csak végre mozduljon ki a házból; sőt, azzal az ajánlattal lepte meg alkalmazottját, hogy felajánlotta a benzinköltség kifizetését, Mr. Stevens úgy dönt: nekivág az útnak, s kideríti, Miss Kenton valóban vissza óhajt-e térni egykori helyére, amint arra levelében utalt. S aztán, míg az autó falja a kilométereket, és főkomornyikunk a tájban gyönyörködik, nyakig merülünk az emlékekbe. Megelevenedik előttünk az 1920-30-as évek Darlington Hall-ja, a hatalmas személyzettel, fényűző estélyekkel és Lord Darlingtonnal, a kastély egykori urával.

Mindig is érdekelt, milyen lehet egy igazi, régi vágású angol főkomornyik élete. Egy huszadik század elején játszódó, valamirevaló angol történetből sem hiányozhatnak, ott mászkálnak deszkaegyenes háttal, kissé tán gőgös fejtartással, és akkor sem zökkennek ki nyugalmukból, ha a házban gyilkosság történik, és egy ügybuzgó nyomozó faggatja őket gazdájuk felől. (Legalábbis bennem ilyesfajta kép él, de elismerem, fennáll a lehetősége annak, hogy túl sok Poirot adaptációt láttam...)

Ez a könyv olyan, mintha egy pillanatra kitárta volna Mr. Stevens szobájának ajtaját, csak épp annyi időre, míg gyorsan besurranhatunk, és elbújhatunk a függöny mögött, hogy aztán annak rejtekéből lessük a lámpafénynél ülő magányos, de elégedett embert. Egy olyan embert, aki szó szerint a hivatásának él. Odaadással szolgálja Lord Darlingtont, mert hiszi, hogy nagy ember; hiszi, hogy azáltal, hogy őt szolgálja, kihasít egy szeletkét a történelemből, és később majd elmondhatja: ott voltam, ahol a világ történelme alakult, láttam, részt vettem benne, ha csupán közvetve is. Sajnáltam és csodáltam őt. Sajnáltam, mert ketrecbe zárta magát, szinte soha nem lépte át a birtok határát. Sajnáltam, mert annyi mindenről lemaradt, az apján kívül nem volt családja sem. De csodáltam is, mert elérte a célját. Ha nem is épp Darlington Hall falai között játszódtak le a világ legfontosabb tanácskozásai, mindenképpen fontos szerepet töltött be a politikai életben, rengeteg befolyásos ember megfordult a kastélyban. (Mielőtt félreértenétek, megjegyzem: Darlington Hall csak a könyvben létezik.)

Ami az emlékek felidézésén kívül a leginkább foglalkoztatja Mr. Stevenst, az annak megfogalmazása, hogy mitől lesz valaki igazán nagy főkomornyik. Ha egy szóban kéne összefoglalnia, valószínűleg csak ennyit mondana: méltóság. És hogy mit is jelent a méltóság?

És szeretném mindjárt leszögezni: a "méltóság" alapvetően nem más, mint a főkomornyiknak az a képessége, hogy sohase vetkőzzön ki hivatásbeli mivoltából. A kisebb formátumú főkomornyik az első kihívásra megtagadja hivatásbeli lényét a magánemberiért. Az ilyen személyeknek a főkomornyikság csak olyan, mint valami szerep egy vígjátékban: elég egy kis lökés, jelentéktelen botlás, és már le is hullik az álarc, előbukkan a színész. Az igazi nagy főkomornyikot az teszi, hogy hivatásbeli személyiségével tökéletesen azonosul; semmiféle külső esemény nem zökkentheti ki, legyen az bármilyen váratlan, ijesztő vagy bosszantó. Úgy viseli a hivatását, akár a finom úriember az öltönyét: nem engedi, hogy az útonállók vagy a körülmények mások szeme láttára tépjék le róla; akkor, és csak akkor veti le, amikor ő akarja, méghozzá csakis a legteljesebb magányban.

Hogy kik azok, akik ennek tökéletesen megfelelnek? Nos, Mr. Marshall és Mr. Lane minden alkalommal szóba kerül, ha ez a kérdés felvetődik - csakhogy róluk semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Mr. Stevens, és általában a többi főkomornyik igen nagyra tartja őket. De van még valaki, akit ide sorol: az édesapja. És ha elolvastuk a róla szóló történeteket, egyetértünk vele. (A bejegyzés címe is az ő kedvenc anekdotájának köszönhető.) És bár nyíltan soha nem mondja ki, elég sokat célozgat rá, hogy talán ő maga is közéjük tartozik. A könyv elolvasása után igazat is adok neki. Nem tökéletes ember, távolról sem az, Miss Kentonnal vagy az apjával például hihetetlenül tuskó módon tud viselkedni, de a munkáját elsőrangúan végzi.

Sokcsillagos, remek regény, minden egyes sorát élveztem és addig nem nyugszom, míg a saját polcomon nem tudok egy példányt.

+ Film is készült belőle, láttam is valamikor tavaly, de már nem sok mindenre emlékszem. Jó volt, ennyi bizonyos. Bár nem is lehet rossz, ha a két főszereplő Anthony Hopkins és Emma Thompson...

Eredeti cím: The Remains of the Day
Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Kada Júlia

Képek forrása:

borító: www.cartaphilus.hu

poszter: www.impawards.com