2012. augusztus 6., hétfő

Nagy utazás

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

Miss Margaret Hale csöndben éldegél anyai nagynénjénél Londonban, unokanővére dicsérésével töltve ki dolgos mindennapjait. Egy nap azonban a gyönyörű Edith férjhez megy, így a szegény rokont visszazsuppolják édesapja, egy kis vidéki lelkész házába - Margaret legnagyobb örömére, mert hiszen ő valójában a vidéki életért rajong. Csakhogy ezúttal nem rajonghat sokáig: apja úgy dönt, hogy feladja hivatását, és az egész családdal felköltözik a füstös északra, Miltonba.

Először is szeretném leszögezni: ez egy jó regény, amit érdemes elolvasni. Az, hogy belőlem nem váltott ki féktelen rajongást, semmit nem von le az értékéből. Most, hogy ezt tisztáztuk, teljes lelki nyugalommal cincálhatom szét a könyvet :)

Az első és legnagyobb problémám ezzel a történettel az volt, hogy utáltam Margaretet, méghozzá nem is kicsit. Mindjárt a könyv elején, a huszadik oldalon ugyanis e szavak hagyják el az ideálisnál szélesebb, ámde - természetesen - gyönyörű ajkait:

"- Nem, én egyáltalán nem nevezném magam válogatósnak. Minden olyan embert kedvelek, akinek a foglalkozása valamilyen kapcsolatban van a földdel. Kedvelem a katonákat és tengerészeket is, és a három tanult mesterséget, ahogyan nevezni szokták őket. Ám bizonyára nem várja el tőlem, hogy henteseket, pékeket és gyertyaöntőket csodáljak, mama."

Nos, lehet, hogy a kedves mama nem várja el, hogy csodáld a fent említett kisemberek munkáját, de én igen. Ők is ugyanolyan emberek, mint te, Margaret. És ebben a kérdésben hiába jön nekem bárki is azzal, hogy ez itt más kor, más ország, marhára nem tud érdekelni, bocs. Mindenkinek van pár érzékeny pontja, nekem ez az egyik, ennyi.

Miután a fent idézett mondatokon úgy-ahogy túltettem magam, egész jól elvoltam a történettel. (Na jó, időnként elejtettem gondolatban egy-két kevéssé hízelgő jelzőt hősnőnkkel kapcsolatban.) Felköltöztünk az egészségtelen levegőjű gyárvárosba, és új emberekkel ismerkedtünk meg, elsőül Mr. Thorntonnal, a morcos textilgyárossal, akivel Margaret előszeretettel kötekedik. Margaret persze végtelenül intelligens, így pár nap után máris igen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogy kéne csinálnia egy becsületes gyárosnak. Időnként ugyan kijelenti, hogy ő nem sokat tud erről a tárgyról, de azért csak köti az ebet a karóhoz. És ha épp olyanja van, az ellenérveket se hajlandó meghallgatni, miért is tenné, hisz ő tévedhetetlen. (Mondtam, hogy nem bírom ezt a nőt.) Még ezen is túllendültem különösebb problémázás nélkül, ám ezután jött egy bizonyos lánykérés - nem hiszem, hogy ez spoilernek számít, hiszen ez egy klasszikus romantikus regény. 

Szóval, Miss Hale-nek megkérik a kezét, méghozzá - szerintem - elég szívhez szóló módon. És akkor ez az ifjú leány, az udvariasság, illemtudás és méltóság mintaszobra olyan bunkón utasítja vissza a férfit, hogy csak pislogtam. Aztán káromkodtam. És még csak azt sem lehet mondani, hogy túlzottan elfogult lennék, mert én sem kedvelem az érintett pasast. Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de úgy gondolom, hogy ha valaki őszintén bevallja gyengéd érzelmeit, az megérdemel annyit, hogy ne gázoljanak térdig a lelkébe. Akkor se, ha egyébként utálják. Szerintem nem illik ezt tenni, de javítsatok ki, ha tévedek. Nos, mindenesetre ez volt az a pont, ahol szerettem volna megtaposni és a sarokba hajigálni szerencsétlen könyvet, de mivel ez nem szokásom, inkább félretettem egy kis időre. Később szerencsére Margaret is észhez tért kissé, így ha meg nem is kedveltem, legalább kibékültem vele.

Amiért hatalmas piros pont jár Elizabeth Gaskellnek, az az, hogy minden főbb szereplőt jól kidolgozott, a bosszantóan puhány apától kezdve a zsibbasztóan idegesítő anyán át egészen a gyáros szigorú és elfogult anyjáig. Mind él, mind hihető. Na jó, majdnem mind, a kemény katona hisztérikus bőgőrohamát nem tudom hova tenni.

A másik piros pont pedig a korabeli gyárváros hangulatának és társadalmának felvázolásáért jár. (Gyanítom, hogy elsősorban ezért olyan híres a könyv, a szerelmi szál annyira nem meggyőző.) Olvastam pár értékelést a molyon, ahol azt írták, időnként nagyon unalmas volt a könyv. Talán azokra a részekre érthették, mikor a sztrájkról, a szakszervezetről és egyéb, a gyárosok és munkások mindennapjait kitöltő részletekről volt szó. Ha így van, ellent kell mondanom. Egyrészt nem esik róla olyan rettenetesen sok szó, épp csak annyi, amennyi kell, másrészt elég jól el vannak osztva ezek a részek.

Akadt viszont néhány dolog, amit furcsálltam. Először is: a hasonlatok néha egy kissé... bizarra sikerültek. Nem írtam fel mindet, csak egyet:

"A lány mindent megtett, hogy viszonozza anyja közeledési kísérleteit - márpedig ezekből az utóbbi időben sok volt -, még akkor is, ha csak jelentéktelen ügyekről volt szó, amelyekről ő éppen úgy nem vett volna tudomást, akár egy elefánt a lábába fúródó gombostűről, amely lábat azonban az állat engedelmesen felemel, amikor erre kéri a gondozója."

Őszintén szólva még most sem vagyok biztos benne, hogy értem, mit akart mondani. Persze lehet, hogy az 1850-es évek Angliájában egy ilyen elefántos hasonlat mindennapos volt, és csak az én 21. századi budapesti fülemnek cseng furcsán.

A másik dolog, hogy volt néhány részlet, amit nem éreztem logikusnak, de simán lehet, hogy csak figyelmetlen voltam. A könyv vége felé az egyik szereplőről például ezt írja: "annyira közel került a halálhoz, mint addig még soha." Mármost ezzel csak az a problémám, hogy ezt a bizonyos illetőt az özvegy anyja neveli, tehát ha mást nem is, az apját el kellett veszítenie valamikor.

És akkor bő lére eresztett mondókám vége felé közeledvén még meg kell említenem valamit, ami böki a csőrömet: a könyv befejezése. Olyan érzésem volt, mintha az utolsó fejezetnek csak minden huszadik sorát hagyta volna meg a szerkesztő. Egyszóval: összecsapott volt, mintha az írónő kifogyott volna a szuszból. Az ilyet pedig nagyon nem szeretem.

forrás: collarcitybrownstone.com

Lezárásként töredelmesen bevallom: először a BBC 2004-es minisorozatát láttam, akkor határoztam el, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Most hogy ez is, az is megvolt, azt kell mondanom, hogy a film jobb. Egy árnyalatnyival többet kapunk a munkásokból, sóhajtásnyival több Mr. Thorntont, és valamicskét kevesebb Margaretet. Ráadásul Thorntont Richard Armitage alakítja, aki meglehetősen kellemes látvány, míg a könyvben nagydarab, durva fickóként ábrázolják, akinek csak a mosolya vonzó. Van ezeken kívül is eltérés, de úgy gondolom, a forgatókönyvíró remek munkát végzett. Például sokkal normálisabb befejezést kanyarított a történethez, mint Gaskell néni...

Eredeti cím: North and South
Lazi Könyvkiadó, 2008.
Fordította: Leyrer Ginda

4 megjegyzés:

  1. Azért nem rossz könyv ez, de való igaz, a film tetszetősebb, éss hogy Richard A. sokat dob a dolgon ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát azért is írtam mindjárt az elején, hogy jó könyv ez :) Hja, R.A. jó választás volt :)

      Törlés
  2. Eddig én is csak a filmet láttam :) És imádom a zenéjét. Egyébként meg arról hogy nem kedveli a pékeket az jutott eszembe, hogy mert sajnos nem találkozhatott Peeta Mellarkkal :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na én a zenéjére nem figyeltem föl anno.
      Hja, pár évszázad difi van köztük :D Bár le merem fogadni, hogy ha találkoznak, se kedveli meg a péklegényt.

      Törlés