2013. január 10., csütörtök

Vizigótok, miegymások

Nemes Nagy Ágnes: Amerikai napló

F: regikonyvek.hu
Teljesen véletlenül botlottam bele ebbe a könyvbe a PIM-en, és oly igen felcsigázta a kíváncsiságomat, hogy gyorsan neki is estem. Nem bántam meg. Nemes Nagy Ágnes roppant szórakoztatóan ír - egy 1979-es nagy irodalmi összeröffenésről a messzi-messzi Iowában. Cirka negyven költő a világ minden tájáról, ki jobb, ki rosszabb angoltudással összegyűlt, és négy hónapon keresztül gyakorlatilag együtt élt - angolórára, szemináriumokra, gyár- és farmlátogatásokra jártak. NNÁ kísérője volt férje, Lengyel Balázs volt, vele együtt járta be Iowát, Chicagot, San Francisco-t, a Grand Kanyont... és végül New Yorkot is. Sok helyen csak felsorolások vannak, amiből mi egyszerű olvasók nem fogunk sokat kihámozni, másutt viszont humoros vagy éppen szomorú eszmefuttatásokat olvashatunk erről-arról. A fák lombszínének változásáról, például. Vagy a vizigótokról. Harlemről, a bűnözésről. És az emigrációban élő magyarokról... Egy dolog nem tetszett, hogy nem egy meghívott költőt, hát... lefikáz. Hogy nem is igazi költő, sose nem is lesz az. Ezt, meg az esetenkénti hosszas felsorolásokat leszámítva nagyon élveztem. Erősen ajánlott :)

Kedvcsinálónak itt van néhány részlet:

"Remek apartman. Egyetlen hibácska: rusznik vannak benne. 30-35 éve nem láttam rusznit. Határozottan fürge állat, a plafonra is felmegy. Azt mondják, a nagy, modern palotákban újratermelődik. Nem kedvelem a rusznit. Velőtrázót sikoltottam, amikor rátaláltam a fürdőszobapolcon, a nehezen összespórolt Dior-parfümöm mellett. (Minek a ruszninak Dior??)"

"Az úgy volt, hogy a némileg beszeszelt társaságban Hualing, a háziasszony felállt az asztalfőről, odajött hozzám, átkarolt, és az ő elbűvölő módján a következő kettős kérést intézte hozzám:
1. Mivel Magyarország a modern zene, egyáltalán az izgalmas zene országa, énekeljek el egy szép magyar dalt a nemzetközi füleknek.
2. Mondjam el - magyarul - egy versemet.
Lehet-e kapni két halálos pisztolylövést? Hiszen már az elsőtől meghal az ember. De én kettőt kaptam, az fix. Csak ültem ott tátottan néma szájjal, az elcsöndesült asztal mellett - ragyogó szemek, biztató mosolyok, a kibontakozó "jelenet" feszültsége - ültem, mint egy ember formájú döglött hal, egy sohasem is birtokolt nyelv most végleg szétfolyó szavai után bámulva, meredten. Szavak, szavak! Most, rögtön, felelni. Végül is, a magam sajátos angolságával, a következőket válaszoltam Hualingnak: 1. Köszönöm, hogy Magyarországot a zene országának nevezte. Sajnos, én ezt bizonyítani nem tudom, mert egy éve hangszálgyulladásom van, nem tudok énekelni. 2. Ha nem volna hangszálgyulladásom, akkor sem tudnék énekelni, mert egyáltalán nem tudok énekelni."

Fiatal NNÁ
F: www.pim.hu
"Kitérés. A vizigótok. Nem értettem, miért szeretem a vizigótokat. Nem értettem, hogy ha ezt a szót hallom, "vizigót", miért melegszik át a szívem tája. Szerintem a vizigótok kicsik, barnák, szőrösek. Fel-le szaladgálnak, ügyesek, dolgoznak kicsi kezükkel-lábukkal, sürögnek-forognak. Aranyos kis vizigótok a történelemben. Aztán rájöttem - éppen Amerikában - miről van szó. Valahol, a lelkem mélyén összetévesztettem a vizigótokat a vízi hódokkal. A gót és a hód nem azonos, de ha már vízi az a gót... Ugye világos? Tudom, kérem, tudom, hogy vizigót a nyugati gótot jelenti. De magyar fülnek azért vízi. - Sajnos mióta megfejtettem rokonszenvem okát, azóta már nem olyan meggyőző fel-felmerülő látomásom az aranyos kis szőrösökről. Kénytelen leszek átértékelni vizigót-nosztalgiáimat."

"Fodrászhoz mennék. De nem jön a busz. Ácsorgunk ott egy páran, napsütésben, de hideg szélben. Mi lesz itt hóban-fagyban? Negyven percet várunk. Végre be a Yonkers beauty-salonjába. Harminc dollárt fizetek azért, hogy a fejemre tojjanak. Elképesztő ár, elképesztő rossz munkáért. Mondom, olyan a fejem, mintha birkaürülékkel szórták volna be. Szóval itt is van ilyen."

"Minek fénykép egyáltalán? Szappanreklám. De hát nálunk is csinálják. - Világéletemben rossz fényképeket csináltak rólam. De hát fiatalon ez még tűrhető volt; ma siralmas. Olyan, mint egy alapos tükörbenézés; a lehangoló öregség. Nem való az arcom fényképre, úgy látszik; karakterét a mozgás adja, a változó kifejezés. Fiatalkori jellegem: szőke, magyar parasztlányarc, minden intellektualitás nélkül. Öregkori: szétfolyó, nyers pogácsaarc, ugyancsak minden "átszellemültség" nélkül. Bámulatosan buta arcom van. Fiatalon ez hagyján; én voltam a szenesemberek kedvence, mindig utánam fütyültek a budai utcán. Nem panaszkodhatom ifjúkori külsőmre; megfelelő volt az életben. De ma? Mégiscsak kellene valami "szellemiség". Szóval: utálom a fényképeimet."

Idősödő NNÁ
F: www.c3.hu

2 megjegyzés: