2012. március 5., hétfő

Szivárvány kisasszony és a hülye petúnia esete

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

MacKayla Lane boldogan éli gondtalan életét egy poros kisvárosban, valahol Georgiában. A szülei házában lakik, csaposként dolgozik egy bárban, időnként felvesz egy-két kurzust a főiskolán, és úgy általában jól elvan. Egy teljesen átlagosnak tűnő, napsütötte, medenceparton sziesztázós napon Mac tökéletes világa darabjaira hullik. Alinát, a nővérét, aki már hónapok óta Dublinban tanult cserediákként, meggyilkolták. A helyi rendőrség nyomok híján rövid időn belül felhagy a nyomozással, így a bosszúszomjas Mac repülőre száll, és Írországba utazik, hogy az illetékesek orrára koppintson. Csakhogy, miután kecses magassarkú szandáljában végigtipor egy sor gonosztevő tyúkszemén, az ő élete is veszélybe kerül.

Erről a könyvről már nem nagyon lehet újat mondani, akit érdekel már elolvasta vagy a regényt, vagy legalább ötven értékelést, vagy is-is :) Néhány kósza gondolatot azért én is papírra blogra vetek, mert szeretnék később is emlékezni rá, miért szerettem az első részt.

Valahol azt olvastam, hogy ezt a könyvet az fogja szeretni, akinek sikerül megkedvelnie Mac-et. Nos, én ugyan falra mászom a rózsaszín-, és pasztell mániájától, és valamely okból kifolyólag határozottan idegesít hogy ennyit foglalkozik a körömlakkjával, de azért kedvelem. Például azért, mert Janet Evanovich könyvét olvassa. Vagy mert bevallja, mennyire vágyott egy Green Day válogatás albumra. És igazán, őszintén hálás vagyok neki, amiért megismertetett sajátságos gyerekkori káromkodásaival, imígyen adva új értelmet a karamellás vödör kifejezésnek. Meg a petúniának...

A Jericho Barrons Rajongói Klubnak viszont nem lettem tagja. Legalábbis most még. (Tekintve a tekintendőket, vagyis hogy ez egy sorozat első darabja, a véleményváltoztatás jogát természetesen fenntartom.) Azt persze nem tagadom, hogy az én kíváncsiságomat is felcsigázta ez a titokzatos alak, és tíz oldalanként más elmélettel álltam elő, hogy kicsoda-micsoda ő. Ami pedig a boltját illeti, egyetértek az előttem szólókkal, szívesen vetnék rá egy pillantást. Vagy inkább sokat. Szeretnék valahol a Barrons Könyvek és Apróságok közelében lakni - nyilván biztonságos távolságra a Sötét Zónától... -, hogy pont útba essen, mikor hazasétálok. Szeretnék ha nem is napi, de heti rendszerességgel odabent bóklászni, beleszédülni a rengeteg könyv látványába, találomra beleolvasni ebbe-abba, régi térképeket böngészni... a legjobb lenne ott dolgozni. Még akkor is, ha a főnök egy hülye petúnia.

Amitől igazán remek ez a könyv, az a tündérek világa. Látszik, hogy Moning rengeteg energiát fektetett a kidolgozásába, alig várom hogy újabb részleteket tudjak meg róluk. Hogy hány fajtájuk van, honnan jöttek, mit akarnak, és egyáltalán... Egy dolog van, amivel, illetve akivel nem igazán tudok mit kezdeni: V'lane. Nekem valamiért ő kilóg a történetből, ráadásul Ward lepedőakrobata vámpírjait juttatja eszembe, és ez itt most távolról sem dicséret. És hol a csudában vannak a nőnemű tündérek? Oké, emlegetnek holmi királynőt, de egyszer sem bukkan fel személyesen se ő, se nemének más képviselője.

Egy nagy rakás kérdés lóg a levegőben, és válaszokat akarok rájuk, úgyhogy hamarosan neki is esek a következő résznek. Van egy olyan érzésem, hogy az még jobb lesz, mint a Keserű ébredés, márpedig ez is igen jó volt.

Eredeti cím: Darkfever
Kelly Kft., 2010.
Fordította: Laskay Ildikó

Kép forrása:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése