A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas

"Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést*, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra."

Ez a könyv valami hihetetlenül aranyos. Emlékszem, néhány éve olyan érzésem volt, mintha mindenki ezt olvasná, és épp ezért kerültem messziről (valahogy az ilyen túlzott érdeklődés egy-egy kötet iránt engem kissé taszít). Mostanáig. Nemrég ugyanis elkezdett érdekelni, de veszettül ám, Amadea húgom is többször megjegyezte, hogy ez milyen remek könyv, szóval végül csak kikölcsönöztem. Anya még aznap lecsapott rá, én pedig két-három napon keresztül hallgathattam jókedvű kuncogását - valamint a kérést, hogy olvassam el gyorsan, mert szeretne róla beszélgetni. Kicsit megvárattam ugyan, de ma reggel már vigyorogva diskuráltunk a francia miniszterelnök zavaráról a kezdő jelenetben, na meg a puha fedeles könyvek előnyeiről.

A fedősztori szerint ez a történet a királynőn eluralkodó olvasási lázról szól, valójában inkább az olvasó emberekről. Mindenkiről, aki igazán, őszintén, szívből rajong a könyvekért - és ezzel jobb esetben csak néhány furcsálló pillantást, rosszabb esetben gonoszkodást vált ki környezetéből. Most, míg ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott egy eset: épp a szakmai gyakorlatomon voltam egy hivatalban - dolgom alig akadt, hát mindig volt nálam egy könyv. Egyszer aztán az egyik fiatal kolléga pont akkor hozott nekem egy kupac iratot, amikor fülig merültem a Sosehol történetébe. Először, biztos ami biztos megkérdezte, olvasok-e, majd igenlő válaszom után közölte velem, hogy ő soha nem olvas, csak újságot. Meg az ismerősei is. Nem hangzott dicsekvésnek, nem arról van szó... inkább úgy hatott, mintha számára egészen hihetetlennek tűnne, hogy valaki szabadidejében könyvet olvas. Mintha azt tudta volna meg rólam, hogy hétvégenként rózsaszín tütüben állok a teraszon, és labdát pörgetek az orromon, vagy mit tudom én. És itt jön az a rész, amikor azt kéne mondanom, hogy földönkívülinek éreztem magam emiatt. Csakhogy én őt éreztem annak. Mert ahogy ő (meg a hozzá hasonló többi ember) nem érti az én olvasási mániámat, úgy én sem értem, hogy lehet képes valaki életben maradni könyvek nélkül. A bennük rejlő tudás és az általuk nyújtott öröm nélkül. El tudom képzelni, milyen fejet vágna, ha elárulnám neki: míg A királynő olvas-t bújtam úgy éreztem, egy szobalány vagyok a brit udvarban, és titokban vígan mosolygok az uralkodó új hóbortján, miközben próbálom kilesni aktuális olvasmányát. Hogy míg ő ezt az egy életet koptatta, én száz másikat éltem át, és még ezer újabb vár rám. Ezt a napilapok és a hírportálok nem adhatják meg nekem. A filmek sem (csak nagyon ritkán). De nagyon elkalandoztam :) Mint említettem, ez egy remek könyv, a kuncogós fajtából. Egyetlen hibát találtam csak benne: a káromkodásokat. Ebbe a történetbe szerintem nem illettek, bántották a szemem.

Ha tehát azok közé tartozol, akik bolondulnak a könyvekért; ha bosszankodva, egyszersmind izgatottan tapasztalod, hogy aktuális olvasmányod ötven másikat ajánl a figyelmedbe; ha érezted már úgy, hogy kilógsz a tömegből, csak mert egy félkilós regényt szorongatsz a kezedben, ez a Te könyved. Olvasd, és élvezd. És készíts magad mellé tollat, papírt, mert ez a könyv is legalább ötven másik írót ajánl majd a figyelmedbe.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Magvető, 2009.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa

*Ez kérem nem igaz. Nem nézi meg negyedszerre a Niagarát, ugyanis éppen rossz kedve van bizonyos okokból, melyeket itt nem tárhatok fel, mert spoiler lenne.

A zab, a kacsák, meg minden

J. D. Salinger: Zabhegyező

Nem szerettem ezt a könyvet. Azért azt se mondhatom, hogy utáltam - bár volt egy pont, úgy a századik oldal környékén, mikor kezdtem erősen kételkedni benne, hogy valaha is a végére érek.

Azt hiszem, két ponton szúrtam el a dolgot. Először is egész egyszerűen túl vén vagyok én már ehhez a magam 28 évével. Talán ha 16 évesen olvasom, amikor még marha nagy lázadónak képzeltem magam minden különösebb ok nélkül, talán akkor tetszett volna. A regény vége felé azt hiszem sikerült valamelyest megsejtenem a Holden körüli rajongás okát, volt egy-két jó gondolata is, de összességében most, így, öregecskén kurvára idegesítő volt a srác. Ez a helyzet. Neki majdnem minden és mindenki tetű, meg rohasztó. Gondolom az lett volna a dolgom, hogy össze-vissza sajnáljam a mérhetetlen lelki válsága miatt, de hé, ezen az egészen nagyjából minden tini átmegy, és nem mindegyikből lesz emiatt orbitális seggfej. Szóval bocs, de a sajnálkozás az elmaradt. A másik probléma, hogy botor módon nőnek születtem. Ha létezik fiús könyv, hát akkor szerintem ez az. (Elmondani nem tudom, mennyire idegesített például a pipizés meg babázás. Ennél már csak a tyúkért haragudtam volna jobban.)

A tenyérbemászó főszereplőnket izgató kérdésre pedig a lentebb látható képen adok választ, bár nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: Kedves Holden, ha csak egy kicsit is figyeltél volna biológia órán, tudtad volna a választ...

(A kép alatt van az idézet, talán spoiler, nem tudom eldönteni - ha még nem volt meg a könyv, de érdekel, inkább ne olvasd el.)

Central Park. Tél. Kacsák.
Kép innen

Végül aztán, mikor már egy jó darabot megtettünk, a sofőrrel kezdtem valami beszélgetésfélét. Horwitznak hívták. Sokkal belevalóbb volt, mint az előző sofőröm. Gondoltam, hátha ez tud valamit a kacsákról.

- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.

- Minek a környékén?

- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.

- Na és? Mi van vele?

- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?

- Kik hova mennek?

- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?

Eredeti cím: The Catcher in the Rye

Európa, 2005.

Fordította: Gyepes Judit

Őszieses

Kicsit szégyellem magam. Az utóbbi időben mást se csináltam itt, mint rinyáltam valami miatt. Szörnyű.

Szóval azt hiszem éppen itt az ideje, hogy valami szépet s jót is felvéssek ide. Példának okáért azt, hogy sok-sok év után ma végre megint láttam szivárványt. Igazit. Nem olyat, amit az üvegpoháron megtörő fény rajzol az asztallapra és a falakra. Nem olyat, amit nyáron, viráglocsolás közben látsz. Igazit. Egy nagy szürke felhő tövében volt, mintha ő tartotta volna azt a hatalmas égi fekete bárányt. Gyönyörű volt. Szerintem ráhoztam anyára a frászt, mert amint megpillantottam, felsikítottam: "Szivárvááány!" Mint valami ötéves kislyány :D

Eme épületes történetkezdemény után kaptok egy pár képet, mert most ilyen képnézegetős hangulatom van.

Ha kíváncsi vagy a tavalyi avarrugdalós hangulatban fogant posztra, itt megnézheted.

(Nagyításhoz katt a képre.)

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9

Virtuális sikoly

...mert már nagyon elegem van, de ezt élőszóban nem tudom elrikoltani. Mert élőszóban momentán még annyit se bírok kinyögni, hogy nem. És ez halál igazságtalan. Kézjelekkel, meg egy rohadt jegyzettömbbel kommunikálok a szüleimmel. Ami egy ember szájában és légcsövében ki tud sebesedni, az nekem mind kisebesedett. Múlt vasárnap óta szinte megállás nélkül köhögök, szlopálom a rohadt kamillateát, amit utálok, úgy nyelem az égetett cukrot meg a narancs-méz ízű szopogatótablettát, mint kacsa a nokedlit, és képtelen vagyok normálisan kialudni magam. Ez a legrosszabb. Majdnem minden pozíciót próbáltam már, kivéve a gyertya-, ill.fejen állásban való alvást, de azokhoz meg alapból se lennék elég zen, nemhogy így lepusztulva. Teli a bokacsizmám az egésszel. Fele országomat egy pihentető, köhögőrohamok által meg nem szakított alvásért! A másik felét meg a hangomért, hát könyörgöm, még Spielberg óriás gumicápáján se tudtam egy jóízűt röhögni! Please! A szívatásnak is van határa, nem? 

Nyafi vége. Nem tudom, mikor jövök normális poszttal.

Bulvárszösz

Szoktál-e bulvárhíreket bújni? S ha igen? Hébe-hóba? Naponta háromszor? Hangosan szidod a kollégáid előtt a mocskolódó firkászokat, aztán otthon izgatottan olvasod Liptai asszonyság újabb vallomásait?

Elmondom nálam hogy van ez. Egészen a közelmúltig (olyan 2-3 évvel ezelőttig talán) rendszeresen olvastam a pletyirovatot a tévéújságban, meg a neten is gyakran botlottam hangzatos szalagcímekbe, amik aztán holmi hölgyújságok oldalaira kalauzoltak, helyesírási hibáktól hemzsegő cikkeket kínálván fel szellemi táplálékul. Többnyire a következő témák voltak jellemzőek:

• Úristen! Ez a színésznő hogy elhízott!
• Úristen! Ez a színésznő borzalmasan lefogyott!
• Jajj! Mr. Handsome és Miss Beautiful szakított!
• Ahh! Újra összejöttek!

De ezt talán senkinek sem kell bemutatni... Na, ez az átlagtémakör semmit nem változott azóta se, én már inkább. Nem mondom, hogy mai napság már soha nem olvasok ilyesmit. Miért hazudnék? Dehogynem. Még mindig veszünk tévéújságot, és néha bele is lapozok. Még mindig sokat lógok a neten. Ha pedig kilépek a citromail-ről, akkor a Startlap szokott beúszni a képernyőre, seregnyi hangzatos szalagcímszerű izével. Mindig van legalább egy haláleset (Tragédia! A híres hálivúdi szívtipró meghalt - ez általában egy erősen nyugdíjas fickót szokott jelenteni, akiről még az életben nem hallottam), valami hazai celebhír (Liptai bevallotta! meg Stohl sajnálja! típusú dolgok) meg persze politikai botrány, szóval a szokásos - hangulattól függően - zsibbasztó avagy hergelő marhaságok. Általában egy fél pillantásnál többet nem is fecsérlek rá az időmből, de olyan is van, hogy hármat-négyet elolvasok. Fáradtságom, illetőleg unottságom mértékétől függ.

Aztán a vége többnyire az, hogy felhúzom magam. Például azon, hogy a címnek semmi köze a cikkhez. Vagy azon, hogy a bulvárfirkászok rendszeresen otthon felejtik a helyesírási szabályzatukat. Vagy hogy milyen marhaságokat tudnak elkövetni szimpla figyelmetlenségből, például itt van egy friss-ropogós, mai eset: csábító cím a Startlapon - ide figyuzz, itt van egy újabb fincsi botrány, a menő színész házas nőt ejtett teherbe, na nézzed már! Én gyarló női személy kíváncsi lettem, hogy ki az a huncut férfiú, így megnéztem a linket. Ezt a linket: http://www.cosmopolitan.hu/te_te_te/2013/10/10/owen-wilson-gyereket-var-egy-hazas-notol/#a3 Így most már tudom, hogy Owen Wilson gyereket vár egy házas nőtől. Nem hétköznapi eset, az már biztos, általában fordítva szokott lenni... (Megfigyeltétek már, milyen érdekesek ezek a linkek? Ritkán fordul elő, hogy a cikk címe szerepel bennük, többnyire inkább afféle kis összefoglaló, meg se kell nyitni az oldalt, hogy megtudd a lényeget.)

De leginkább azon szoktam kiakadni, hogy olyan pofátlanul vájkálnak a hírességek életében. Bő felső van az énekesnőn? Terhes! Felszedett három gramm zsírt? Kocahájat növesztett, fúj! Olyan girhes, hogy zörögnek a csontjai? Vasakarattal csodás alakra tett szert - kicsit talán sovány, de milyen jól áll neki és fúj de randa volt kövéren! Együtt ment egy pasassal valami bulira? Közeli barátok szerint már zúgnak az esküvői harangok! Szakított az aktuálissal? Megint összetörték a szívét, vajh kiheveri-e az újabb csalódást? - reméljük nem, boldogságról cikkezni nem kifizetődő, szenvedj még egy kicsit! És így tovább... Nem tudom, ki hogy van ezzel, én mindig kicsit szégyellem magam, ha ilyesmit olvasok, mert mindig ott bujkál a gondolataim közt egy aprócska kérdés: ugyan mégis mi közöm hozzá? Mi közöm xy szerelmi életéhez, súly- vagy drogproblémáihoz, üdülési szokásaihoz vagy bármi egyéb, személyes dolgához? A világon semmi. Vannak persze feltűnési viszketegségtől szenvedő sztárok, akik félhullának éreznék magukat, ha nem szerepelnének legalább hetente egyszer egy magazin címlapján, de vannak olyanok is, akiknek cseszettül elegük van a lesifotósok hadából és a bulvártámadásokból. És a francba is, őket igenis sajnálom. És sajnálom azokat a tiniket is, akik ilyen szarokat olvasnak, és meg vannak győződve róla, hogy ha nem gyönyörűek és karcsúak mint a legzsengébb tavaszi nádszál, akkor semmit sem érnek. Meg ha nincs menő napszemcsijük, szívdöglesztő párjuk, akkor senkik. Részben igenis ebből lesznek az étkezési zavarok meg mindenféle lelki bajok, köszönjük szépen.

Szóval tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy nem értem, miért ilyen rosszindulatú a világ. Oké, időnként atomszar az élet, de tényleg van olyan, aki attól érzi magát jobban, ha arról olvas, hogy mondjuk a kedvenc színésznője elvonón van? Ha nekem szar, neki legyen még szarabb? Ha felszed egy kilót, örvendezik, hogy de jó, valami nem sikerült neki? Komolyan nem értem, miért mindig a negatív dolgokat kell kiemelni. A cukormáztól fuldokló írások se valami üdítőek, de még mindig inkább azokat olvasnám, ha választani lehet. Miért örülünk a mások bajának? - kiáltotta Nokedli az Univerzumnak, s az így felelt neki: Tudja tököm...

U.i. Azt hittem, ez csak egy 6-8 soros kis szösz lesz, aztán ekkorára dagadt. Ezer bocs, kedveseim, de egyszer muszáj volt már kiírnom magamból, még ha zavarosan is. Béka veletek!