Mogorva szemszög

Vavyan Fable: Ébredj velem!

A sorozatnak ebben a részében újabb klásszik krimitémák kerülnek terítékre, úgyismint: pornóbiznisz, skinhead problémák. Akad még fojtogatós és méregkeverős gyilkos, robbantgatás, miegymás is. Mindennek az ad egyedi ízt, hogy az elbeszélő ezúttal nem Denisa, a felvágott nyelvű zsaruhölgy, hanem Daniel Belloq, alias Mogorva. Denisa ugyanis amnéziával küzd, tarkón csapásból kifolyólag.

Az, hogy ezúttal férfi szemmel követhetjük az eseményeket, remek ötlet, de megmondom őszintén, én még jobban örültem volna, ha Denisával felváltva mesélik el a baleset után történteket. Kíváncsi lettem volna, mi zajlik abban a részlegesen kiradírozott elmében, s a hozzá tartozó lélekben.

Ami a többi szereplőt illeti, bizony van okom a panaszra: Rühl eltűnt, akár a kámfor, épp csak egy villanásnyit szerepel, én pedig fájón hiányolom vigyorfakasztó beszólásait. Dalia szintén bújócskázik, viszont kárpótlásul kapunk egy új szereplőt: Sandy, egy nagyszájú taxis képében...

"Sandy folytatja:

- Denisa, észrevetted, hogy a reklámszakemberek a legerogénebb zónájukon keresztül veszik célba a háziasszonyokat? A fülükre gondolok. Ugyebár minden ócskaság hirdetésére felkapjuk a fejünket, legyen az furulyafényesítő vagy önlocsoló virágcserép, ha ezeket mély férfihang ajánlja figyelmünkbe? Mély hang: nyert ügy.

Denisa bólogat:

- A mindenségit, tényleg! Kifigyelték a pszichénket!

- Mi az hogy! - helyesel Sandy. - Belloqnak olyan jó néger hangja van.

- Reggel okvetlenül szerezze be a furulyafényesítőt - felelem."

De hogy ne csak a bujdosó kedvenceket emlegessem fel e bénácska értékelésben, megjegyzem: Cyd továbbra is él és virul, Martin nemkülönben, tehát a röhincsélés újfent megvalósult. Ella is valamicskét többet lófrál a lapokon, ennek is lehet örülni. Továbbá komoly szerepet kapnak Fable kedvencei, a lovak is - ami azt illeti, kicsit furcsálltam, hogy a második-harmadik részben hanyagolta őket. A Mogorva család Tarzan nevű kutyája meg jó úton halad afelé, hogy kibékítsen a dobermanokkal, ami önmagában csoda lenne (gyakorlatilag ez az egyetlen kutyafajta, amitől félek).

Továbbra is roppantul élvezem a sorozat újraolvasását, még ha ez a mind fáradtabb-fárasztóbb posztokból nem is igen látszik - szóval folyt.köv. :)

Fabyen Kiadó, 2007.

A mókás lovas kép forrása a weheartit.com

Őszi hangulat

Az van, hogy tegnap óta teljességgel őszies hangulatban leledzem. Tudjátok, olyan zörgő avaros, alma és sült gesztenye illatú őszi hangulatban. Attól függetlenül, hogy még csak szeptember van, minden fa zöld (kivéve azt, ami az ablakom előtt áll, és amiről egy hónapja leszáradt a lomb, pedig egész nyáron locsolták...) és per pillanat a nap is minimum huszonhét ágra süt. Szerintem a jégcsappá fagyott végtagjaim miatt lehet. Bárhogy is, levadásztam egy csomó képet, amikből jó sokat ide is felrakok, mert miért ne. Jó nézelődést :)

[Kattintásra a képek jó nagyra híznak.]

Képek forrása:

1, 3, 8, 9, 11, 13: weheartit.com

2: ninainflorida.com

4: its-my-inspiration.tumblr.com

5: ram02ram.wordpress.com

6: undergroundsquare.com

7: shipofthefens.tumblr.com

10: moinhosshopping.com.br

12: smaller-sarah.blogspot.com

14: bbc.co.uk

15: mymodernmet.com

A szóló héttörpe esete

Vavyan Fable: Ki feküdt az ágyamban?

Csupán két kérdésem lenne:

1. Hol a frászban van Rühl?! (Jó nem tűnt el egészen, de alig-alig bukkan fel.)

2. Miért, ó miért kellett kedvenc Martinomat bohócnak öltöztetni?! Citraszín kezeslábas?! Flitteres öv?! Jóég.

Nos hát, a tényállás a következő: Denisa a tengerparton hasalva lesi a bűnt, hogy aztán mindenhol máshol üldözhesse, Mogorvából Goromba lesz, és kapunk két új szereplőt is. Egyikük egy ismeretlen amorózó - nevezzük Marcelnek -, aki többnyire Martin ágyában fetreng, és próbál életben maradni, másikuk pedig egy vijjogó-csipkedő kegyszerárus, Dalia. Utóbbi hölgyeménynek nem kevés vidám percet köszönhetek, különös tekintettel az önkéntes éjszakai szatírfogó őrjáratokra.

Minthogy ez a sorozat harmadik része, túl sokat nem tudok írni. Még mindig baromi jó, de a második részt nem überelte. Ami viszont érdekes, hogy kezdek kiábrándulni Martinból. Ezek a ruhák, kérlek... már két napja, hogy befejeztem a könyvet, de még mindig nem sikerült megemészteni. És ha ez nem lenne elég, Rühl szinte jelen sincs, Ella is csak pár pillanatig szerepel, Cyd meg gödörbe kerül, amivel a szívbajt hozza rám.

Na ez most egy halmozottan értelmetlen bejegyzés, ebből is látszik, hogy még két napot se várhatok az értékelések írásával, mert abból csak valami zagyvalék lesz... Sebaj, idevések egy részletet a könyvből, legalább ennyi jó legyen a posztban :)

Tehátlan, főzőtanfolyam á la Denisa:

"Egészen apró kockákra vagdosom a szalonnát, már-már miszlikbe, aztán serpenyőstől a tűzre teszem. A szalonna előbb diszkréten serceg, csak később kezd izgága módon viselkedni. Látható, amint egy-egy falatkája duzzadozik a benne feszülő zsírtól. Mielőtt azonban az energia szétvetné, vagy netán (mint dolga lenne) kicsordulna belőle, a miszlik virgoncan a levegőbe pattan, és sziszegve elhúz a vállam mellett. Társai lelkesen majmolják a példaképet. Egyik-másik szalonnakocka nem képes első felugrásra kiszabadulni az edényből, ám mihelyt visszapottyan, pattog egy keveset, és újra nekilendül. Ha ily módon sikerül végre pályára állnia, elzúg mellettem a hűtőgép, az ablak, a szélrózsa minden irányába.

Belloq szorosan mellettem áll, tekintete több mint érdeklődő. Alighanem el akarja lesni mesterfogásaimat. Ujjai hegyével gyakorta a nyakára suhint, mintha szúnyogot csapna agyon, pedig csak a tüzes miszlikek perzselgetik.

- Ilyet még nem láttam - suttogja. Kiérződik hangjából az irigység. - Eddig azt hittem, hogy nem tudsz főzni!

Méltósággal hallgatok. A kevésnyi zsírba zúdítom a hagymát, majd a húskockákat is. Aztán vértanúi türelemmel átválogatom a rizst, és attól, hogy az nem lencse, nem érzem magam kevésbé Hamupipőkének. Mégsem panaszkodom, hiszen ragaszkodtam ahhoz, hogy magam főzzek. Elvégre emancipált nő vagyok, s mint ilyen, belátom: nem csak a férfi köteles a konyhában robotolni. Végül szűrőbe sepregetem a szemenként átnyálazott rizst, és indulok megmosni főzés előtt.

Aztán rálépek egy dermedt szalonnamiszlikre. Egyensúlyom után hadonászva magam felé rántom a karomat, mire mind a hétmillió rizsszem ellenem árad a szűrőből, mégpedig lelkes lendülettel. Hajamra, arcomra, blúzom kivágásába, mindenüvé hófehér sörét pereg.

Az ember ne éljen vissza emancipált voltával. Kiegyenesedem, a hátam mögé hajítom a színüres szűrőt, és csettintek Belloqnak:

- Innen folytathatod."

Fabyen Kiadó, 2006.

Taposódal

Chuck Palahniuk: Altató

Elnézegetvén a molyos értékeléseket, meg a könyv pontszámát a goodreads.com-on,  most megint én leszek az, aki kilóg a sorból. Tudniillik nem tetszett. Sugárzóan nem tetszett, ahogy Barret Grand mondaná.

Az alapsztori amúgy tök jó: van egy altató, amivel ölni lehet. Felolvasod, fejből vagy fejben szavalod, mindegy. Bárkit kinyírhatsz, bárhol. Ripsz-ropsz. A mentők meg csak vakargatják a fejüket, hogy hát mitől murdelt meg a jó nép. Ennek a bizonyos mondókának a halálos voltára jön rá főszereplőnk, egy kissé antipatikus újságíró, aki aztán hős lovagként útra kél, hogy megsemmisítse azokat a könyveket, amikben ez a pár sor szerepel. A képet színesíti - szó szerint - egy rózsaszín hajú, középkorú ingatlanos nőci mázsányi drágakővel ékítve, továbbá két fiatal: egy szőke hajú, vörös szakállú srác, intime piercinggel és a barátnője, színes raszta hajjal és csupasz nemi szervvel (mivel ezeket az altesti jellegű információkat az író többször is megemlíti, feltételezem olyan roppant fontossággal bírnak, hogy nélkülük élni nem lehet, maximum vegetálni).

Akkor most lássuk, mi volt a problémám a könyvvel. Első körben ott vannak a sűrűn elejtett, humorosnak szánt megjegyzések arról, hogy miféle idegborzoló zajtengerben is élünk mi városi népek, hála a szomszédainknak, akik bömböltetik a tévét, a rádiót, a hifit, a mindent. Amikor először írt erről, akkor még nagyban vigyorogtam, gondolván "Aha, ez ismerős!". Lakótelepen élek születésem óta, én is közöltem már a szüleimmel, hogy ha jól hallom épp most gyilkolja le Voldemort a gondnokékat, végighallgattam a jó ég tudja hány golyózáporos akciófilmet, és hajnalig tartó partizást a kettővel fölöttünk lévő lakásból. Meg vagy kétszázszor a Für Elise-t, még az előző gondnok idejében. Szóval nekem nem nagyon kell magyarázni, hogyan is megy ez. Így aztán amikor Palahniuk már ötödször lőtte el ugyanezt a poént, csak más szavakkal, akkor már azt gondoltam "Jaj, hagyjál már békén!". Hasonlóképp untam a számítógépes jelszavakkal való humorizálást. Egyszer, max kétszer oké, ennél többször már baromi idegesítő.

Aztán ott van az undorfaktor. Urambocsá' nem akarok oldalakon keresztül arról olvasni, hogy gennyes sebekben kurkásznak - tök fölösleges volt ilyen hosszan részletezni. És azt hiszem nem hiányzott az életemből egy nekrofil jelenet elolvasása sem. És még sorolhatnám.

Még egy dolgot említenék meg: Osztrigát, ezt az agresszív kismalacot meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Olyan szinten idegesített, hogy egyszerűen nem találok rá megfelelő szót. Nem tudom, hogy ez csak azért volt-e, mert rosszkor olvastam - a Harcosok klubjában is osztják az észt, de ott egyáltalán nem zavart. Sőt, az az egyik kedvenc könyvem.

Hát, ennyi. Még mindig kíváncsi vagyok az író összes könyvére, de azt hiszem most egy darabig pihentetem a dolgot.

Eredeti cím: Lullaby

Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.

Fordította: Totth Benedek

El Cyd

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a dzsinnek

Mint látszik: gyenge vagyok. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és újraolvastam a Halkirálynő sorozat következő részét is. És a helyzet az, hogy piszkosul élveztem, szóval senki ne lepődjön meg, ha év végéig a folytatások is felkerülnek ide... (a Vis Majorokat pedig azt hiszem jövőre veszem sorra - már persze abban az esetben, ha a világvége érdeklődés avagy egyéb meg nem határozott tényezők hiányában megint elmarad).

Nos, lássuk csak, miféle finomságokkal kényeztet minket e történetecske: van itten sok-sok gyilkosság, ez ugye egyértelmű; aztán vannak bomlott elméjű tagok, meg olyanok akiknek semmiféle elméjük nincs, izmaik viszont acélosak. Némi gyógyszer manipuláció is becsúszik; egy kis robbantgatás itt, egy kis lövöldözés amott, pofozkodás mindenütt; nyitott illetve zárt ablakon való kivetődés, jeges vízben merítkezés, satöbbi. Fincsi.

Ha létezik - és miért ne létezhetne? - ez a rész szerintem még jobb, mint az előző. Egyrészt összeszedettebbnek tűnt, másrészt viccesebb is. És ha már a humorfaktornál tartunk, két meglepetés is ért így a másodszori olvasás során. Először is döbbenten észleltem, hogy legkedvencebb Martinomnak komoly konkurenciája akadt egy sziporkákat és skulókat lövöldöző mesterlövész képében. Hogy én korábban hogy nem szúrtam ki magamnak Rühl-t, az rejtély. Teljesen idióta, következésképpen marhára bírom. S mivel nem tudom eldönteni, melyikük a lököttebb, Rühl avagy Martin, arra jutottam, hogy azé lesz a legkedvencebb szereplő kitüntető címe, aki jobban megnevettet. Eddig fej-fej mellett haladnak...

A másik meglepetés Cyd volt. Merthogy én teljesen úgy emlékeztem, hogy ő csak később, valamikor az ötödik rész táján bukkan fel, erre tessék, itt van teljes kancsi valójában, kaméleonmód forgatott szemeivel és lehengerlő dumájával. Cyd, aki ha épp nem a mocsodékokat dzsemesíti, akkor a korábban pürésített ellenről szóló anekdotákkal szórakoztatja kevéssé hálás közönségét. Egészen elfeledtem már, mekkora szövege van a Mandrónak, így aztán boldogan, a röhögéstől tizenkétrét görnyedve élveztem mondókáját.

Nos hát ennyi. Pár hónapja olvastam, hogy a régi kedvenc könyvek újraolvasása valami roppant jót tesz a léleknek. Tudjátok mit? Marhára igaz. Hamarosan ki is olvasom a következő részt, de előbb még más dolgom van...

Fabyen Kiadó, 2006.