A szerelmes Kafka

Jacqueline Raoul-Duval: Kafka, az örök vőlegény

Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Amolyan 'minek nevezzelek?' típusú gondban. Elvileg regény, ugyanakkor telis-teli van pakolva levél- és naplórészletekkel, néha pedig olyan, mintha tankönyvet olvasna az ember. Egy nagyon jól megírt tankönyvet. Mert bármilyen kategóriába szuszakoljuk is be, az biztos, hogy abszolút olvasmányos, gördülékeny stílusban íródott. És még érdekes is. Ha érdekel Kafka, és még nem olvastál róla semmi komolyabb életrajzot, vagy ha szívesen olvasnál egy furcsa, különc író szerelmeiről, ez a te könyved. Feltételezem, hogy azok, akik már alaposabban utánajártak K. életének, nem sok újdonságot találnak ebben a vékonyka kötetben.

Ami magát Kafkát illeti... hát, én bizony vele is gondban vagyok :) Nem tudom eldönteni, hogy utáljam, vagy kedveljem. De ha eszembe jut egy kislány, meg az ő babája, utóbbi felé billen a mérleg, olvassátok csak:

Az ősz eleje langyos és napfényes volt. Franz egészen a növénykertig elsétált; élvezettel szívta be a hársfaillatot, végigjárta a trópusi üvegházakat, figyelte a lomb színváltásait, a csendes sétányokon hallotta az első elszáradt levelek roppanását a léptei nyomán.

Egyik nap, amint a park rácsos kapuján kilépett, zokogó kislányt pillantott meg. Odament hozzá. Szép, fehér bőrű, piros arcú szőke kislány volt, amilyen ritkaság arrafelé. Megkérdezte tőle:

- Miért sírsz?

- Elvesztettem a babámat.

- Dehogy vesztetted - mondja Franz.

- Megtaláltad?

- Nem, nem, nem találtam meg; elutazott a babád.

- Honnan tudod?

- Levelet kaptam tőle.

- Mutasd.

- Otthon hagytam; de ha akarod, holnap háromkor elhozom neked. Ide, a padhoz.

- Hogy hívnak?

- Franznak. És téged?

- Malunak.

Hazafelé menet Franz azon töpreng, vajon Ottla mit mondana idősebbik kislányának, ha balszerencséjére elvesztené a babáját, Lolottét, amelyet még legmélyebb álmában is magához szorít.

Másnap a megadott időben Malu és Franz találkozik a padnál. Franz kalapot emelve köszönti a kislányt, és átnyújt neki egy borítékot, amelyen rajta van a neve meg egy használt bélyeg.

Malu vállat von:

- Nem tudok olvasni.

Franz felolvassa neki. A baba e szavakkal fejezte be levelét: "Sok puszit küldök neked, és mindennap írok."

Malu elgondolkodik, azután megkérdi:

- Akkor holnap másik levelet hozol?

Másnap és a következő napokon Franz újabb levelet vitt a kislánynak. Malu dobogó szívvel hallgatta a felolvasást: a babája színházba, moziba, cirkuszba, operába ment, Bécsbe, Párizsba, lovagolt, táncolt, zenekari kísérettel énekelt, szédítő volt.

Egy szó mint száz: én szerettem olvasni. Kicsit furcsa felépítésű volt ugyan, de azért lehetett követni, és nekem személy szerint sok újat tudott mondani (hol van már a tavalyi hó, meg a középiskolai irodalom óra...).

Eredeti cím: Kafka, l'éternel fiancé

Ab Ovo, 2012.

Fordította: Szoboszlai Margit

U.i. Az angol kiadás borítója irtóra tetszik.

Habemus papam

Alois Uhl: Pápák gyermekei

Annyira szomorú ez így. Itt egy tök érdekes korszak, ezen belül egy szintén tök érdekes téma, és mindez olyan borzalmas tálalásban, hogy jajj. Azt elképzelni se merem, hogy mennyi kutatás áll mögötte, amiért le a kalappal a szerző előtt, de jó lett volna, ha talál egy szerzőtársat, aki tud írni. Olvasmányosan. Élvezhetően.

Ez a könyv a reneszánsz kori pápák gyerekeiről szól, közülük is főleg azokról, akik bizonyítottan pápák sarjai. Amit jónak tartok benne, az egyrészt a felépítés. Előbb körülnézünk egy kicsit a reneszánsz korban, aztán szépen sorban megismerkedünk a pápákkal és szülötteikkel, végül a témával kapcsolatos irodalmat tekintjük át röviden. Ez így teljesen logikus. A másik dolog, amiért jár a piros pont Uhlnak, az az, hogy nem ítélkezik, és hogy igyekszik a tényekre koncentrálni.

Hogy mi a rossz? Sokszor zavaros. Össze-vissza dobálózik a nevekkel - a pápákat hol polgári nevükön, hol a pápaként választott nevükön említi, mindezt úgy váltogatva, hogy egy idő után már meg se kíséreltem rájönni, most akkor például Leóban tulajdonképpen kit is tisztelhetek. Az egyetlen, akit sikerült megjegyeznem, az Rodrigo Borgia, alias VI. Sándor. Szerintem őt is csak azért, mert népes családjának hála róla esett talán a legtöbb szó. Biztos sokan vannak, akiknek ez nem jelent gondot, nekem igen. Nem kaptam vallásos nevelést, a tudásom ezen a téren a béka hátsóbbik fele alatt van. Jó lett volna, ha úgy írják meg ezt a könyvet, hogy a hozzám hasonlók is tudják követni.

Aztán ott van a stílus. Legtöbbször taplószáraz, egymás után hajigált életrajzi adatokból áll, amit megintcsak nem nagyon lehet követni. De még ez a jobbik eset. Időnként ugyanis valami humorosnak, játékosnak szánt stílusban ír le egy-egy eseményt, nem túl nagy sikerrel. Nem, sajnálom, de nagyon nem tud nekünk, egyszerű népeknek írni. Maga a kiadás sem tartozik a legigényesebbek közé, sok benne a hiba.

Mindezek ellenére, ha érdekel a téma, feltétlenül próbálkozz meg vele, mivel amennyire látom, magyar nyelven más könyv nem jelent meg erről. Ha valamennyivel informáltabb vagy vallási téren, mint én, valószínűleg fogyaszthatóbb is lesz.

Eredeti cím: Papstkinder

General Press

Fordította: Sütő Gyöngyi

Pink csokréta díj

Nikkincs bloggerinától kaptam egy ilyen kislányos-csokros díjat, amit ezúton is köszönök :)

Most pedig fel kéne sorolnom 4 bloggert, akinek kevesebb mint 200 feliratkozója van, és általnyújtani a díjat. De ezt a szabályt én most megszegem. Egyrészt nem is nagyon tudom, kik kapták meg eddig - a napokban több helyütt is belefutottam, de hogy pontosan hol, arról már fogalmam sincs -, másrészt úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli, aki energiát feccöl a blogolásba. Sablonnal vacakolunk, órákat ülünk a bejegyzések fölött, amiket mi magunk írunk, mert lopkodós bloggert én személy szerint nem ismerek, kommentekre válaszolunk, satöbbi, szóval egy csomó időt és energiát áldozunk rá. Tehát: fogadjátok tőlem szeretettel ezt a hajpántos kislányt, mindahányan. L'Oréal.

Leányvásár

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ez a könyv olyannyira alapmű, hogy már szinte semmi újat nem lehet róla elmondani. Tele van vele az internet, írtak róla hivatásos kritikusok, bloggerek, beszélt róla a legjobb barátnő, a szomszéd néni, az akárki. Egyvalamit azonban még senki nem mesélt el erről a könyvről, ez pedig az én személyes, elfogult kis véleményem a regényről. És mivel az egyik legkedvesebb történetemről van szó, muszáj írnom róla pár sort itt, akkor is, ha mindenkinek a könyökén csöpög már kifelé Eliza Bennet és Mr. Darcy. Legfeljebb senki nem olvassa el, mit írtam :)

Viszonylag későn - értsd: húszas éveim elején - találtam rá erre a sztorira, majdhogynem véletlenül. A tévében adták a hat részes BBC-s sorozatot, és gondoltam belenézek, hátha jó. Ha jól emlékszem, nagyjából az első rész felénél tartottunk, mikor mint az őrült rohantam a polchoz, hogy feltúrjam egy üres kazettáért, azt bevágtam a magnóba, és miközben guvadt szemmel figyeltem a folytatást, azért szidtam magam, hogy nem kezdtem mindjárt az elejétől rögzíteni... Szerettem, a jó ég tudja, hányszor néztem végig, jóval később egy vagyonért megvettem dvd-n (amiről kiderült, hogy hibás, de olyan sokára, hogy már nem lehetett kicserélni. ez a méreg, nem a cián), és persze nagyon el akartam olvasni. Akkoriban még nem jártam könyvtárba, itthon nem volt meg, megvenni nem volt pénzem. Viszont megtaláltam a MEK-en. Odazsibbadtam a székre, olyan szinten elgémberedtem, hogy minden mozdulat fájt, de megérte. Elolvastam, egyhuzamban. És a mai napig emlékszem, mennyire örültem, hogy a szöveg egyes részeit szó szerint átvették a sorozatban. Aztán pár évvel később meglett a könyv is, egy kicsit roggyant, kopott, de praktikus vászonkönyvjelzős példány (nem tudom, említettem-e már, de ezek a kis könyvjelzők a gyengéim). Azóta időről időre előveszem.

F: bundleofbooks.org

Azt, hogy mit szeretek ebben a regényben, nagyon könnyű összefoglalni: a szereplőket. Szeretem Eliza csipkelődő modorát, ahogy Mr. Bennet ugratja a feleségét, Mrs. Bennet rikácsolását és idegeit, sőt, még Mr. Collinst is, mert ahol ő megjelenik, ott a röhögés garantált. Vannak megfontolt, okos szereplők és olyanok is, akiknek világítana a szájában a Negro. Vannak sokan, akiket lehet szeretni, és vannak páran, akiket csakis utálni lehet. Egész egyszerűen tökéletesen vannak összeválogatva, ennyi. Az már egy kicsit problémásabb, hogy kiből mennyit kapunk - megvallom őszintén, azt a részt, ami egy kicsit hosszasabban taglalja Lydia sorsát, unni szoktam, bár ennek talán az az oka, hogy az egész regényben őt utálom a legjobban, és minden egyes alkalommal elcsodálkozom azon, hogy soha senki nem pofozza fel. De hát ők a 19. századi Anglia nemesemberei, én meg egy betemetett szemétlerakóra épült lakótelepen nőttem fel - kicsit más a hátterünk/vérmérsékletünk :D

Amit első alkalommal furcsállottam, az a párbeszédek ritkasága. Pedig tulajdonképpen nem is olyan ritkák azok, csak nem gondolatjelek mögött, hanem hosszú bekezdések sorai között bujkálnak. És azt hiszem, jobb is így. Megpróbáltátok már elképzelni, milyen lett volna, ha minden diskurzust szórul szóra leírt volna Austen néni? Én azt hiszem, szörnyen unalmas lenne. Így csak a lényeget kapjuk meg, a hatsoros udvarias körülírások nélkül.

Azt hiszem, többször olvastam mások véleményében azt, hogy ez a könyv unalmas. Úgy gondolom, lehet benne némi igazság, hiszen mindenkinek más az ízlése. Elhiszem, hogy vannak, akiknek ez a történet túl lassan csordogál, ráadásul nem is nagyon szól másról, mint a nemes hölgyek férjvadászásáról. Társadalomkritika is van benne, persze, de az sem olyasmi, amire az izgalmas szót használnám :) Szóval akik a pörgős sztorikat szeretik, és idegbajt kapnak attól, ha néha oldalakon keresztül nem történik semmi, biztos unják ezt a regényt. Meg az összes többi Austen regényt. Ami engem illet, cirka ötödszöri olvasásra is faltam az oldalakat, és ugyanúgy élveztem, de tényleg pont ugyanúgy, mint első alkalommal. Mert megnevettet, mert kikapcsol, és mert lapozgatás közben az utolsó olvasás óta rátelepedett por mellett egy kis rózsaszín ködöt is a szemembe fúj, és ez néha nagyon jól tud esni.

F: zummer.blogspot.com

U.i. Mint az a fentebbiekből sejthető, a BBC-s 1995-ös sorozatot erősen ajánlom. Láttam a 2005-ös mozis verziót is, az se volt éppen rossz, de engem baromira idegesített benne az állandó vihorászás. Viszont a forgatási helyszínek, anyám, hát már azért megéri megnézni...

U.u.i. Most vettem észre, hogy gyakorlatilag semmit nem írtam a könyv tartalmáról. De már nem is fogok :P Aki már olvasta, bizonyára nem igényli, aki még nem, az seperc alatt talál hozzá elmés-nemes fülszöveget :)

Eredeti cím: Pride and Prejudice

Európa Könyvkiadó, 1958.

Fordította: Szenczi Miklós

Zombie News

Mira Grant: Feed - Etetés

Wow. Ha akár csak egy évvel ezelőtt is azt mondja nekem valaki, hogy zombis regényt fogok olvasni, hát simán a képébe röhögök. Valahogy a természetfölötti lények ezen csoportja sosem érdekelt igazán. Jó, persze, megnéztem a Zombieland-et, és jól szórakoztam rajta, de ez is csak Woody Harrelsonnak köszönhető :)

Aztán jött ez a könyv, egyre több érdekes értékelést olvastam róla - és ezzel egyenes arányban egyre kíváncsibb lettem. Később pedig úgy alakult, hogy Lobo játékot hirdetett a blogján, és ez volt a nyeremény. Játszottam, és nagyon meg akartam nyerni. És vagyok akkora piszok mázlista, hogy így is lett. Lobo, ha ezt most olvasod: köszönöm. Már akkor is borzasztóan örültem, mikor megnyertem, de most aztán annyira örülök, hogy... hogy... hogy nagyon.

Azt már tudtam előre, hogy nem egy szimpla "feltámadtak a holtak és meg akarnak enni minket, jujj fussunk, jujj lőjük már le őket" sztori lesz, ezért is érdekelt annyira. De azért erre nem számítottam. És hogy mennyire szeretek így pofára esni, arra nincs is szó :) Mert ez a történet nemcsak a nyöszörgő-csoszogó élőhalottakról szól, hanem a testvéri szeretetről, a barátságról és a politika, meg a tudósítás árnyoldaláról is.

Nem akarok túl hosszan regélni a sztoriról, a lényeg annyi, hogy 2014-ben elszabadult egy vírus, amitől az emberek java része hirtelen nagy rajongója lett a friss emberhusinak. 2039-re, amikor történetünk kezdődik, a túlélők már megtanultak együtt élni a ténnyel, hogy bármikor uzsonna lehet belőlük. Namost, van egy bloggercsapatunk, akik lehetőséget kapnak rá, hogy végigkísérjenek egy szenátort az elnökválasztási kampányán. Ebben a bizonyos csapatban pedig van egy testvérpár, Georgia és Shaun Mason, akik akkor sem lehetnének jobban összenőve, ha sziámi ikrek lennének. George, az elbeszélőnk a komoly, óvatos tudósító, aki bármit megtenne, hogy kiderítse az igazságot. Az öccse, Shaun pedig egy irwin, ami jelen esetben kábé annyit tesz, hogy a zombiirtás a kedvenc hobbija - a kezdő jelenetben egy hokiütővel piszkálgat egy élőhalottat, halálra idegesítve ezzel a nővérét. Ők, és a verselő technikusuk, Buffy belekeverednek egy csúnya politikai összeesküvésbe.

Zombik ide vagy oda, szerintem ez a könyv annyira horror, amennyire én húsvéti nyuszi. Ez kérem egy politikai thriller, méghozzá nem is akármilyen. Volt ugyan egy fordulat, amit már jóval előbb kitaláltam, mint kellett volna, de még így is, max félórára bírtam letenni. Mármost lehet, hogy csak azért izgultam halálra magam, mert amúgy mostanában nem sok thrillert (vagy horrort, vagy krimit) olvasok, de ezt nem nagyon hiszem.

A világ felépítése szerintem jó. Szépen el van magyarázva, hogy honnan jött, és hogy terjedt el a vírus - és hogyan hatott ez a biztonságtechnika fejlődésére és az otthonülő életmód népszerűségére... A legijesztőbb az egészben az, hogy a dolog orvosi része tök hihető. Annyira azért én sem vagyok elvarázsolt, hogy elhiggyem: a holtak egyszer majd feltámadnak és elkezdenek utánunk kajtatni szaftos porcikáink után nyújtózva, de azt bármikor elhiszem, hogy egy emberi mulasztásnak/hülyeségnek köszönhetően egyszer rászabadulhat a világra valami borzalmas betegség. A történelem útja elődeink rossz döntéseivel van kikövezve. Szóval nem lennék túlzottan meglepve. De ha így nézne ki a dolog, mint ebben a könyvben, akkor már inkább háborúzom az ivóvízkészletért.

Egy-két dolgot azért hiányoltam. Szóba kerültek a mezőgazdasági területek, az állattenyésztés, az iskolák, vagy hogy milyen macerás bejutni egy épületbe és hogy hányféle módon iktatják ki a fertőzötteket. De. Először is, többször szóba kerül, hogy a Mason testvérek generációja, meg a még fiatalabbak nincsenek hozzászokva a tömeghez, félnek tőle, hiszen minél több az ember, annál nagyobb a fertőzésveszély. Ugyanakkor járnak iskolába. Egy iskolában pedig általában sok gyerek van. Tehát akkor hogy is van ez, hogy nincsenek hozzászokva a nagyobb csoportokhoz? Aztán ott van ez az otthonülős dolog. Miből élnek, ha nem mennek el otthonról - és nem is bloggerek? Honnan veszik az ételt? Hol és kik gyártják le a rengeteg elektronikus kütyüt, miegyebet? Talán csak én vagyok túl szőrözős, de érdekelnének a válaszok.

Aztán ott van Georgia és Shaun. Akárhogy gondolkozom rajta, ilyen szépen megírt testvéri kapcsolatot eddig életemben egyszer olvastam, Rob Thurman Éjvilág c. könyvében. És igazából ők ketten tehetnek róla, hogy annyira szerettem ezt a regényt. Hogy mi lesz a szenátorral, sikeres lesz-e a kampánya, ezt igazából pont leszartam. Engem az érdekelt, hogy mi lesz ezzel a két elszánt testvérrel, miattuk izgultam, együtt nevettem és együtt gyászoltam velük. Ők tették különlegessé a könyvet, és ők tehetnek róla, hogy mikor a történet végére értem, úgy éreztem magam, mint akit megcsócsáltak, kiköptek és az aszfaltba tiportak. 

Regélhetnék még a gépelési hibákról, vagy arról hogy mennyire idegesített a "Vow!" szócska, meg még sok egyéb dologról, de nincs kedvem. Mint minden könyvnek, ennek is vannak hiányosságai, hibái, de ezekkel együtt is szerettem. És kíváncsi leszek a trilógia további két részére is, bár ha meggebedsz is, kedves Mira, ilyen jó akkor sem lesz, ezt már most tudom.

Eredeti cím: Feed

Fordította: Antoni Rita

Lazi Könyvkiadó, 2012.