Virtuális sikoly

...mert már nagyon elegem van, de ezt élőszóban nem tudom elrikoltani. Mert élőszóban momentán még annyit se bírok kinyögni, hogy nem. És ez halál igazságtalan. Kézjelekkel, meg egy rohadt jegyzettömbbel kommunikálok a szüleimmel. Ami egy ember szájában és légcsövében ki tud sebesedni, az nekem mind kisebesedett. Múlt vasárnap óta szinte megállás nélkül köhögök, szlopálom a rohadt kamillateát, amit utálok, úgy nyelem az égetett cukrot meg a narancs-méz ízű szopogatótablettát, mint kacsa a nokedlit, és képtelen vagyok normálisan kialudni magam. Ez a legrosszabb. Majdnem minden pozíciót próbáltam már, kivéve a gyertya-, ill.fejen állásban való alvást, de azokhoz meg alapból se lennék elég zen, nemhogy így lepusztulva. Teli a bokacsizmám az egésszel. Fele országomat egy pihentető, köhögőrohamok által meg nem szakított alvásért! A másik felét meg a hangomért, hát könyörgöm, még Spielberg óriás gumicápáján se tudtam egy jóízűt röhögni! Please! A szívatásnak is van határa, nem? 

Nyafi vége. Nem tudom, mikor jövök normális poszttal.

Bulvárszösz

Szoktál-e bulvárhíreket bújni? S ha igen? Hébe-hóba? Naponta háromszor? Hangosan szidod a kollégáid előtt a mocskolódó firkászokat, aztán otthon izgatottan olvasod Liptai asszonyság újabb vallomásait?

Elmondom nálam hogy van ez. Egészen a közelmúltig (olyan 2-3 évvel ezelőttig talán) rendszeresen olvastam a pletyirovatot a tévéújságban, meg a neten is gyakran botlottam hangzatos szalagcímekbe, amik aztán holmi hölgyújságok oldalaira kalauzoltak, helyesírási hibáktól hemzsegő cikkeket kínálván fel szellemi táplálékul. Többnyire a következő témák voltak jellemzőek:

• Úristen! Ez a színésznő hogy elhízott!
• Úristen! Ez a színésznő borzalmasan lefogyott!
• Jajj! Mr. Handsome és Miss Beautiful szakított!
• Ahh! Újra összejöttek!

De ezt talán senkinek sem kell bemutatni... Na, ez az átlagtémakör semmit nem változott azóta se, én már inkább. Nem mondom, hogy mai napság már soha nem olvasok ilyesmit. Miért hazudnék? Dehogynem. Még mindig veszünk tévéújságot, és néha bele is lapozok. Még mindig sokat lógok a neten. Ha pedig kilépek a citromail-ről, akkor a Startlap szokott beúszni a képernyőre, seregnyi hangzatos szalagcímszerű izével. Mindig van legalább egy haláleset (Tragédia! A híres hálivúdi szívtipró meghalt - ez általában egy erősen nyugdíjas fickót szokott jelenteni, akiről még az életben nem hallottam), valami hazai celebhír (Liptai bevallotta! meg Stohl sajnálja! típusú dolgok) meg persze politikai botrány, szóval a szokásos - hangulattól függően - zsibbasztó avagy hergelő marhaságok. Általában egy fél pillantásnál többet nem is fecsérlek rá az időmből, de olyan is van, hogy hármat-négyet elolvasok. Fáradtságom, illetőleg unottságom mértékétől függ.

Aztán a vége többnyire az, hogy felhúzom magam. Például azon, hogy a címnek semmi köze a cikkhez. Vagy azon, hogy a bulvárfirkászok rendszeresen otthon felejtik a helyesírási szabályzatukat. Vagy hogy milyen marhaságokat tudnak elkövetni szimpla figyelmetlenségből, például itt van egy friss-ropogós, mai eset: csábító cím a Startlapon - ide figyuzz, itt van egy újabb fincsi botrány, a menő színész házas nőt ejtett teherbe, na nézzed már! Én gyarló női személy kíváncsi lettem, hogy ki az a huncut férfiú, így megnéztem a linket. Ezt a linket: http://www.cosmopolitan.hu/te_te_te/2013/10/10/owen-wilson-gyereket-var-egy-hazas-notol/#a3 Így most már tudom, hogy Owen Wilson gyereket vár egy házas nőtől. Nem hétköznapi eset, az már biztos, általában fordítva szokott lenni... (Megfigyeltétek már, milyen érdekesek ezek a linkek? Ritkán fordul elő, hogy a cikk címe szerepel bennük, többnyire inkább afféle kis összefoglaló, meg se kell nyitni az oldalt, hogy megtudd a lényeget.)

De leginkább azon szoktam kiakadni, hogy olyan pofátlanul vájkálnak a hírességek életében. Bő felső van az énekesnőn? Terhes! Felszedett három gramm zsírt? Kocahájat növesztett, fúj! Olyan girhes, hogy zörögnek a csontjai? Vasakarattal csodás alakra tett szert - kicsit talán sovány, de milyen jól áll neki és fúj de randa volt kövéren! Együtt ment egy pasassal valami bulira? Közeli barátok szerint már zúgnak az esküvői harangok! Szakított az aktuálissal? Megint összetörték a szívét, vajh kiheveri-e az újabb csalódást? - reméljük nem, boldogságról cikkezni nem kifizetődő, szenvedj még egy kicsit! És így tovább... Nem tudom, ki hogy van ezzel, én mindig kicsit szégyellem magam, ha ilyesmit olvasok, mert mindig ott bujkál a gondolataim közt egy aprócska kérdés: ugyan mégis mi közöm hozzá? Mi közöm xy szerelmi életéhez, súly- vagy drogproblémáihoz, üdülési szokásaihoz vagy bármi egyéb, személyes dolgához? A világon semmi. Vannak persze feltűnési viszketegségtől szenvedő sztárok, akik félhullának éreznék magukat, ha nem szerepelnének legalább hetente egyszer egy magazin címlapján, de vannak olyanok is, akiknek cseszettül elegük van a lesifotósok hadából és a bulvártámadásokból. És a francba is, őket igenis sajnálom. És sajnálom azokat a tiniket is, akik ilyen szarokat olvasnak, és meg vannak győződve róla, hogy ha nem gyönyörűek és karcsúak mint a legzsengébb tavaszi nádszál, akkor semmit sem érnek. Meg ha nincs menő napszemcsijük, szívdöglesztő párjuk, akkor senkik. Részben igenis ebből lesznek az étkezési zavarok meg mindenféle lelki bajok, köszönjük szépen.

Szóval tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy nem értem, miért ilyen rosszindulatú a világ. Oké, időnként atomszar az élet, de tényleg van olyan, aki attól érzi magát jobban, ha arról olvas, hogy mondjuk a kedvenc színésznője elvonón van? Ha nekem szar, neki legyen még szarabb? Ha felszed egy kilót, örvendezik, hogy de jó, valami nem sikerült neki? Komolyan nem értem, miért mindig a negatív dolgokat kell kiemelni. A cukormáztól fuldokló írások se valami üdítőek, de még mindig inkább azokat olvasnám, ha választani lehet. Miért örülünk a mások bajának? - kiáltotta Nokedli az Univerzumnak, s az így felelt neki: Tudja tököm...

U.i. Azt hittem, ez csak egy 6-8 soros kis szösz lesz, aztán ekkorára dagadt. Ezer bocs, kedveseim, de egyszer muszáj volt már kiírnom magamból, még ha zavarosan is. Béka veletek!

A helyesírási hibákról

Olyan mindenkinek van. Maximalista nyelvészeknek talán csak háromévente egy csúszik be, írásaikra kevésbé igényesek meg tíz hibát vétenek egyetlen, három szóból álló mondatban, de az az egy biztos, hogy mindenki hibázik valahányszor. Emberek volnánk, vagy mi. (És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a gépek is hibáznak, a Word kész katasztrófa ilyen szempontból.) De nem is igazán erről akarok beszélni, hanem arról, hogy melyek lehetnek vajon a legidegesítőbb hibák? Nektek mi a gyengétek? Azt már tudom, hogy engem melyik hoz ki a sodromból, hála - többek között - a mai olvasmányomnak, az Új nap virradnak. Idézem:

"...amíg nem kapja meg tőle, amit akar - a hallhatatlanság titkát..."

Valami hihetetlen módon idegesít, ha a halált összekeverik a hallással. Mert azért már bocsánat, de kurvára nem mindegy, hogy nem tudok kipurcanni, vagy képtelen vagyok a levegőben terjedő hangokat a fülemmel érzékelni. Kaparja a torkomat a sikíthatnék, ha ezt a kettőt összekeverik. Hogy miért pont ettől pöccenek be, azt nem igazán tudom. Talán azért, mert olyan egyszerű a szabály. Egyébként fent nevezett könyvben volt még egy "meghallhat" is, és nem, nem attól féltek, hogy túl hangosan recseg az üvegtörmelék a bakancsuk talpa alatt.

És piszkosul haragszom a helyesírási hibáktól hemzsegő könyvekre. Mert már nincs nyelvtanórám, és egy elszánt tanárom, aki vastagon, vörös tintával aláhúz minden hülyeséget, amit leírtam a dolgozatomban. Mert egykor igenis baromi jó voltam ilyen téren, de az egyetemi tankönyvek, és később a regények összezavartak. Az első néhány évben még morogtam, ha valami hibát leltem teszem azt a Növénygenetika című rendkívül olvasmányos könyvemben. Néhány kötet elején talán még mindig ott van a kis ceruzával írt jegyzetem, oldalszámokkal és a melléjük firkantott elírásokkal. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem vagyok biztos benne, hibát látok-e. Utálom ezt a bizonytalanságot. Utálom, hogy kézközelben kell tartanom a helyesírási szabályzatot, mikor ide írok, mert annyira nem vagyok biztos magamban. És utálom, hogy erről pont a könyvek tehetnek, amik újra és újra a rossz írásmódot tolták a szemem elé. Utálom, hogy a regények, amiknek szórakoztatniuk kellene, esetenként csurig vannak hibával, ami kétszeresen is idegesít - egyrészt a felfedezett hibák okán, másrészt mert azon aggódom, hogy jézusom, vajon hány olyan hiba volt, amit már észre se vettem?! Utálom ezt. Követelem, hogy a kiadók legyenek igényesebbek! Punktum.

Rövidkék

Először is: mint látható, megváltam a szép ződ almás háttértől, mert hiába mondtátok mindahányan, hogy tök jó, azért én mégis sötétnek éreztem. Így hát összeszerencsétlenkedtem egy olyasféle sablont, amilyet eredetileg akartam, és ami elég jól leírja szerény személyemet (úgyismint: betondzsungellakó, Angus Young-ért rajongó női személy, aki szereti a fákat és Philippe Petit-t választotta példaképének. vagy valami ilyesmi). Kicsit bénácska lett, de ez momentán nem nagyon érdekel, egy darabig így marad.

Másodszor: gyüjjék néhány rövid értékelés :)

Raymond Carver: Befognád, ha szépen kérlek?

Imádom ennek a könyvnek a címét. Magát a könyvet sajnos már annyira nem, vagyis kicsit felemásak az érzéseim: az elején és a végén nagyon tetszett, a közepén meg utáltam. (Utóbbi esetben nagy valószínűséggel az volt a gond, hogy nem voltam hozzá megfelelő hangulatban.)

Amit szerettem ezekben a novellákban, az az, hogy olyan... hétköznapiak. Biztos volt már pár ember, aki rásütötte, hogy ezek a történetek semmiről se szólnak - és ez annyiban igaz is, hogy nem történik semmi extra. Mert miről szólnak ezek a szösszenetek? Egy idióta férjről, aki fogyókúrára fogja a feleségét; vagy arról, hogy egy szabadságra utazó házaspár a szomszédnál adja le a kulcsot, hogy ugyan locsolgassák már a növényeket, míg távol vannak; egymást tépő szülők lógós fiáról; a féltékenységbe beleőrülő pasasról... Csupa olyasmiről, ami valóban megtörténhet velünk életünk során. És ez a hétköznapiság az, ami miatt folytatni fogom az ismerkedést az íróval, hátha a Kezdők vagy a Katedrális jobban bejön majd.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

A második olvasmányom az írótól, és határozottan nem az utolsó. Nagyon attól tartok, hogy ez a pasas be fog kerülni kedvenc szerzőim szűk körébe. Szeretem, ha egy író arra kényszerít, hogy elgondolkozzam a szavain, és Bradbury abszolút ilyen.

A Fahrenheit 451-ben elvette tőlünk a könyveket és a bennük rejlő tudást, és végignézette velünk az emberiség elhülyülését, ebben az esetben pedig arról elmélkedhetünk egy sort, hogy mi történne akkor, ha fejünkbe vennénk, mi birtoklási vágytól feszülő keblű emberkék, hogy meghódítunk egy másik bolygót. Egy olyan bolygót, ahol egy fejlett civilizáció él, méghozzá olyan tökéletes összhangban a környezetével, hogy azt őszintén szólva nehezemre esik elhinni :) Szép sorban végigvezet minket mindazon, ami szerinte történne, és komolyan, bár azt mondhatnám, hogy nem zsibbadt le a nyakam a sok bólogatástól...

Még Bradbury-t nekem, még!

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A Száz év magány-nak köszönhetően rendesen rácuppantam Márquez-re, sorban kölcsönzöm kifele a műveit, de valahogy egyik se az igazi. Úgy fest, a legjobbat sikerült elsőre kifognom.

Na ne értsetek félre, eddig minden írása tetszett, ez a kötet is rendben volt, szerintem minden novella remekül volt megírva, csak éppen nem nekem írta őket... Azt hiszem, ha elárulom, hogy a könyv címe tetszett a legjobban, meg az előszó, ami a novellák keletkezésének történetét írja le, azzal mindent elmondtam.

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

Az úgy volt, hogy én ezt már a megjelenésekor is el akartam olvasni, de soha nem volt bent a könyvtárban. Olyannyira nem, hogy végül eluntam a várakozást, és levettem a könyvtárazós listámról. Legközelebb, mikor a Király utcában jártam, ott röhögött a polcon. Egy francos Murphy törvénykönyv az életem.

Mondom, mi benne a jó: az ötlet, hogy az ételek ízéből meg tudod mondani, hogy a készítője mit érez. Hogy kis gyakorlás után meg tudod mondani: a tojást, amiből a pite készült, Iowa vagy mondjuk Arkansas ege alatt tojta-e a tyúk. Ez tök érdekes. És könnyen lehet haladni a könyvvel, nagyon olvasmányos.

Lássuk, mi az, ami szerintem nem oké. Hát az, hogy ebben a családban senki se normális! De nem úgy értve, hogy van pár dilije, mint minden átlagembernek, nem, muszáj volt egy rakás X-Men-t beleszuszakolni a történetbe. Nekem ez így túl sok volt. Mikor kiderült, hogy Joe mit tud, kis híján falhoz vágtam a könyvet. Aztán még a kedves papa is előrukkolt egy kis meglepetéssel. Miért? Miért nem lehetett csak Rose-ra koncentrálni? Ha már nagy körvonalakban az egész családja szarik a fejére, legalább ez a történet lehetett volna csak az övé. A könyv végén meg csak pislogtam, hogy ki lopta el az utolsó két-három fejezetet? Szerintem nem lett rendesen lezárva.

A másik problémám már valószínűleg a fordító hibája, aki rendszeresen ezüstneműt ad a szereplők kezébe. Az evőeszköz szót emlékeim szerint csak a 'műanyag' jelző után volt hajlandó használni. Oké, hogy viszonylag jómódú család, de ahogy leírta az írónő a házukat, meg aztán a bérelt lakást... egyszerűen nem passzol a képbe az ezüst. És engem ezért rettentően idegesített, hogy minden alkalommal ezt tolták a képembe - lám, nekem is van dilim. Az ebédre elfogyasztott perecemet egy nagylelkűségi rohamát kiélő pék sütötte, aki két marokkal szórta a sót.

Rock 'n' roll ain't gonna die

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Eleinte egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Emlékszem, mikor kiderült, hogy kiadják magyarul, több ismerősöm is ujjongott, míg engem valamiért teljesen hidegen hagyott a dolog. Aztán addig ujjongtak, míg végre vettem a fáradságot, és elolvastam a fülszövegét - a harmadik sor után már biztos voltam benne, hogy ezt nekem is el kell olvasnom. Hogy miért? Mert rocker vagyok, ott pedig azt írták, ez egy rock 'n' roll regény. Ráadásul bedobtak még egy csalit: a 80-as, 90-es évek zenekarait. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy majd megvesszek a kíváncsiságtól. Két perccel azután, hogy megkaparintottam, már el is kezdtem olvasni, lépcsőzés közben, míg a metróhoz igyekeztem.

Kicsit másra számítottam. Koncertről koncertre járó, csápoló fiatalokra, lecsúszott rocksztárokra, halomnyi drogra és dalcímek rengetegére - ez mind megvolt, csakhogy én azt vártam, ezek lesznek a középpontban. De nem így van, vagy legalábbis úgy érzem, nem. Hogy mondjam... nem annyira azon van a hangsúly, hogy mit tesznek, hanem hogy milyen a személyiségük - hogy miért járnak csápolni, miért nyúlnak drogokhoz, miért csúsznak le vagy éppen emelkednek felül a múltbéli hibáikon. Nem azt kaptam hát, amit vártam, de így utólag örülök is neki.

Az egyik dolog, ami szokatlan ebben a regényben, az az, hogy nem lineárisan haladunk előre az időben. Az első két fejezet még rendben van ilyen szempontból, aztán egy jó nagyot ugrunk visszafelé. Aztán még egy kicsit. Aztán meg vissza a jövőbe. És ez végig így megy, én pedig egy idő után azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam kitalálni, a következő fejezet előre avagy hátra visz-e, és vajon melyik szereplő életéről tudok meg többet. A keszekusza sorrendnek hála szinte majdnem minden fejezetben elkottyant valamit az írónő, ami így gyakorlatilag egy kis spoilernek számít, hiszen csak később tudjuk meg pontosan mi is történt. Gondolok itt például egy szafarira, vagy arra, hogy egy szereplő családot alapít xy-nal, de még sorolhatnám. Nekem ez nagyon tetszett, és semmivel sem volt kevésbé érdekes úgy olvasni ezekről a dolgokról, hogy már tudtam, mi lesz az egésznek a vége.

Azt viszont nem árulhatom el, pontosan mi a másik, felettébb szokatlan dolog ebben a könyvben. Nem akarom elrontani a meglepetést, és ha te sem akarod idő előtt megtudni, mi az, nem pörgeted át a regény lapjait :) Csak annyit mondok, hogy az egyik fejezet igazán különlegesen - és szerintem nagyon ötletesen - van felépítve. Azt hiszem, tulajdonképpen ez tetszett a legjobban az egész könyvben. Meg az, hogy két részre, A és B oldalra van osztva, mint a régi lemezek, kazetták.

Bosco még nála is őrültebb...
Kép innen

Ami a szereplőket illeti, nekem Scotty és Sasha voltak a favoritjaim, róluk mindig szívesen olvastam (ami azt illeti, Scotty-ból egy kicsit többet is el tudtam volna viselni, mint amennyit kaptam). Volt viszont két szereplő, aki nem annyira érdekelt, vagy éppen unszimpatikus volt, a róluk szóló fejezetek nincsenek a kedvenceim között - ez a kettő Bennie felesége, illetve Dolly. Egyébként a Dolly-ról szóló rész közepénél jött el az a pillanat, amikor le kellett raknom a könyvet pár napra, hogy megemésszem a rengeteg információt, ami addig rám zúdult, és felvértezzem magam mindarra, ami abban a bizonyos fejezetben még megtörténhet - bár szerencsére nem volt annyira durva, mint amire számítottam.

Ja igen, Bosco, aki mellett "Iggy Pop úgy tűnt, mintha aludni járna a színpadra", szintén érdekes figura. Megpróbáltam elképzelni, ahogy megöregedve, borzalmasan elhízva őrjöng a színpadon... és muszáj volt mosolyognom, még akkor is, ha tudtam mit akar elérni vele.

Tudom, hogy már így is túl hosszú vagyok, de ez pont egy olyan könyv, amiről rengeteget lehet beszélni... És itt az ideje, hogy a zenéről beszéljünk, hiszen ezért akartam annyira elolvasni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fülszöveg horgára akadtam, vad tippelésbe kezdtem, hogy vajon kiket fognak megemlíteni a könyvben. 80-as, 90-es évek, és Amerika... Gondoltam, kell majd bele Guns, meg Aerosmith, meg Nirvana... kis Metallica, netán Green Day. Hát, ezek közül egyik se volt benne, vagy én voltam nagyon figyelmetlen :D Viszont egy kívánságom teljesült: ekkortájt hallgattam ugyanis újra a Raw Power c. albumot, és valamiért nagyon szerettem volna, ha megemlítik a Stooges-t. És lőn! Megemlítették! Nem is egyszer! Sőt, imádatom tárgya, az AC/DC is jelen van a történetben, bár csak egy pólóra nyomtatva.* Egyetlen negatívum, amit ezzel kapcsolatban muszáj megemlítenem: eleinte még olyan lelkes voltam, hogy mindenkitől, aki csak szóba került, meghallgattam valamit, ha konkrét dal volt, akkor azt. Ennek hála három napig megállás nélkül a Blondie Heart of Glass című száma zúgott a fejemben, egy életre elegem lett belőle.

\m/
Kép innen

Az utolsó (két) fejezetben felvázolt jövőkép számomra egy kicsit ijesztő. Leginkább azért, mert túlságosan is hihető. Ugyan nehezemre esik elképzelni, hogyan tölthetne le zenét egy csecsemő, de abban biztos vagyok, hogy a technika igenis egyre nagyobb teret nyer majd a gyerekek életében - hiszen sokan már most is mobiltelefonok gombjait nyomkodják, ahelyett hogy a Süsüt olvasnák, vagy lezúznák a térdüket görkorizás közben... Persze, a fejlődés jó dolog, csak kérdés, hogy az iránya is jó-e?

A környezetvédelemmel - szűkebb értelemben vett szakmámmal - kapcsolatos dolgokat pedig határozottan érdekesnek találtam: a lebomló pelenkától kezdve az éjszaka is működő napelemekig...

Már csak az van hátra, hogy a kiadásról ejtsek pár szót. A borító az egész egyszerűen telitalálat. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de őszintén gratulálok neki. Nem gyakran fordul elő, hogy egy könyv borítói közül a magyar sikerül a legjobban, de most ez a helyzet - a goodreadsen megnézhettek pár külföldi kiadást. Szerintem a cím is találó, pláne hogy a könyv elején egy Proust idézet szerepel. Egyetlen negatívum a sok gépelési hiba - ugyan láttam már rosszabbat, de azért jót tett volna a szövegnek, ha még egyszer átfésülik.

Nos, remélem azért akadtak páran, akik végigolvasták ezt a kicsit hosszúra sikerült posztot, és nem dőltek ki félúton - és néhányukat tán még arra is sikerült rávennem, hogy elolvassák ezt a regényt :) Szerintem mindenképpen érdemes belevágni, én biztos újraolvasom még legalább egyszer, mert fúrja az oldalam, milyen, ha kronologice haladok...

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad

Libri Kiadó, 2013.

Fordította: Simon Márton

*Egyébként a poszt címét is egy AC/DC szám szövegéből kölcsönöztem, a Rock And Roll Ain't Noise Pollution-ből, amit itt hallgathatsz meg. Én pedig megyek, és végighallgatom a legendás rock and roll csöndeket, mert azzal még adós vagyok...