2012. május 18., péntek

Kóbor lovagok, japángyöngyök

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Talán kezdjük ott, hogy ez sem első olvasás volt, tehát rajongásom - mert rajongok - nem új keletű. Hogy mit szeretek benne, annak hosszú sora van, de haladjunk szépen sorjában, először ejtsünk néhány szót a történetről: tessék elképzelni egy háromszáz négyzetméteres párizsi lakást; a bútorok java részét már elhurcolták, a falakról régi korok márkijai és márkinői néznek le ránk, a fürdőben pedig egy régmúlt kor parfümös üvegei és púderes dobozai sorakoznak a polcokon. Megvan? Akkor most képzeljük el, hogy itt él két pasas, egymás szöges ellentétei: egy rossz századba született lovag, aki arisztokrata családja legmélyebb bánatára képeslapokat árul, és egy morcos szakács, aki szinte megállás nélkül káromkodik, és mindent megtesz, hogy eltitkolja micsoda egy aranyszívű fickó ő valójában. Nna. És akkor most jön a fiatal lány, aki természetesen mindkét férfiú életében komoly változásokat idéz elő - úgy, hogy közben nem fulladunk bele a szirupba. Ez a bizonyos lány épp azzal bünteti magát, hogy éjszakánként irodákat takarít, ahelyett hogy igazi mesterségével foglalkozna, vagyis rajzolna. De hogy mindez ne legyen oly' szimpla, tizenkettő-egy-tucat mese, van még nekünk egy tündéri, de kissé problémás nagymamánk is, aki rajong a saját kis vidéki rezidenciájáért (meg tudom érteni, én is), és ezzel az őrületbe kergeti az unokáját.

Imádom ezt a könyvet, és nagyon úgy néz ki, hogy ez is egy olyan regény lesz, amit egy-két évente újra fogok olvasni. Nagyon sokszor eszembe jutnak belőle apró részletek, vagy épp a kedvenc jeleneteim, és ilyenkor mindig viszketni kezd a kezem, és gyanúsan sokat ólálkodok egy bizonyos könyvespolc előtt...

Majdnem mindent szeretek benne, kezdve a főszereplőkkel. Ott van például Paulette, ez a kedves, csuparánc nagymama, akit annyiszor meggyötört már az élet, és aki úgy lapozgatja a vetőmag katalógust, mint más a Bibliát. Vagy Philibert, a folyton zavarban levő, dadogó képeslapárus, a millió könyvével, az antik piknikkosarával (olyan nekem is kell) és a reggeli forró csokijával, aki rajong Marie Antoinette-ért és úgy általában a francia történelemért, és aki még akkor is aranyos, amikor kurvaanyázik. Aztán ott van a mindig kialvatlan Franck, az örökös káromkodásával és kötekedésével, és egy jó nagy adag lelkiismeret-furdalással. És persze Camille, a rajzaival, az ideggyenge anyjával és a kavicsokkal a gyomrában. Ahányszor a füzeteiről olvasok, annyiszor sajnálom, hogy nem tanultam rajzolni (az általános iskolát ne számítsuk már ide, azzal nem sokra megyek hogy Romána néni megtanított "satyírozni"), de bízom benne, hogy még nem késő, és összeszedhetek valamicske technikai tudást :) 

Aztán ott az a lakás, a hatalmas, párizsi lakás... úszik a porban, és tele van furcsa tárgyakkal, az egyik szoba falán lófarok lóg, a vécétartályon fecskék röpülnek, és megkövesedett tisztítószerek kornyadoznak a rejtett zugokban. Bárcsak létezne ez a hely és bárcsak eltölthetnék ott pár hónapot, vagy legalább egyetlen napot...
És Paulette háza? A kedves kis vidéki vityilló, a gazos kertjével és öreg bútoraival? Tegye fel a kezét, aki olvasott arról a házról és nem akart rögtön beköltözni!

Annyi, de annyi mindent sorolhatnék még; mesélhetnék arról, mennyire bírom Mamadou-t, aki nem is Mamadou, meg a kis öreg kínait az étteremben; azt a részt, amikor két szereplő összefut a mosodában, vagy épp a disznóvágásost; vagy hogy milyen idióta vigyor ül a képemen, ahogy elképzelem Philou-t, amint kimondja Marguerite de Rochechouart de Montpipeau nevét, és hogy mekkorát röhögtem, mikor ehhez a részhez értem:

"A kurva életbe, ne káromkodj már ilyen rondán! - sopánkodott Paulette."

Nyilván ez a könyv se tökéletes, van benne például egy jó hosszan fejtegetett pókeres hasonlat, amiből én speciel egy büdös kukkot nem értek, ellenben kimondottan erőltetettnek érzek. De ami tényleg, rettenetesen idegesít ebben a könyvben, az a rengeteg hiba a szövegben. Jó, oké, a 620 oldalon az a - mit tudom én - 30 hiba talán még nem a világ vége. Vagy nem kéne, hogy az legyen. És hát istenkém, nem is mindegyik olyan ólajtó méretű baki. Mert ha csak egy-két betű marad ki, például nagymád lesz a nagymamád helyett, vagy smaragzöld a smaragdzöld helyett, az még elmegy. Egy x-edik kiadásnál, ami például nekem is van, erősen ciki, de elmegy. De nem csak ilyenek vannak - itt van néhány példa:
"behunyta a fejét"
"Soha nem veszel ki szabadságra?"
és a kedvencem:
"Nagyon hamar rájöttem, hogy rossz századba tévedtem. tévedtem. A 16. vagy a 17. században szerettem volna él-
lenni egy nagy mester műtermében." - He???
Ez az utolsó ráadásul akkor van, mikor az egyik szereplő hányatott sorsáról mesél. Most képzeld el: épp nyakig merülsz a szomorú történetbe, várod hogy végre valami jó is történjen szerencsétlen emberrel, erre hirtelen szembetalálod magad ezzel a megfejthetetlennek rémlő mondattal, kétszer is megnézed, nem lapoztál-e duplán, de nem, ez bizony valami ordenáré hülyeség itten... Kedves Magvető, tessenek már egy kicsit odafigyelni!

Eredeti cím: Ensemble, c'est tout
Magvető, 2010.
Fordította: Tótfalusi Ágnes

U.i.: Van film is, aranyos, de a könyvnek a nyomába se ér.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett a bejegyzés! Esetleg nem lehetne kétszer csillagozni?:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :) Attól tartok nem, bár a molyon néhányan tudják a trükkjét, azt hiszem :D

      Törlés
  2. Tényleg! Már én is találkoztam olyan bejegyzéssel, ahol kétszer csillagozta ugyan az a személy. Én azt hittem, hogy ez valami hiba.....:)
    De szerintem ezt még az is übereli, ha valaki magának kedvencel. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól hitted, olyankor valami hiba van a rencerben, viszont legalább vicces :)
      Jajj, azt én is nagyon bírom :D

      Törlés