2012. november 29., csütörtök

Bosszúhadjárat - bő lére eresztve

Először is: az Újpesten tevékenykedő besurranó tolvajoknak üzenem, hogy egybekötött, nagy alakú, 1140 oldalas, keményköpésű Monte Cristóm van és nem félek használni!

Most hogy ezt tisztáztuk, akár értékelhetek is.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Megboldogult tinédzser koromban többször előfordult, hogy egy-egy könyvet akár egy évig olvastam. Na persze nem minden nap, hanem szépen elosztva, időnként pár tucat oldalt. A rekordom azt hiszem a Pillangó volt, azt majd' két év után szolgáltattam vissza jogos tulajdonosának. De az utóbbi években már nem jellemző rám az efféle időhúzás, általában hamar bedarálom a könyveket. Na, Monte Cristót nem sikerült. Hogy ennek mi a pontos oka, azt meg nem tudnám mondani, minthogy a regény éppenséggel nem rossz. De nem is hibátlan...

Lássuk az alapsztorit. Van nekünk egy jujjdeboldog tengerészlegényünk, meg neki egy jujjdeboldog menyasszonya. Mármost, a jujjdeboldog embereknek általában akad egy pár ellenségük - itt sincs másként. Ezek a gonosz emberek pedig elérik, hogy a legényt egy nem túl emberbarát börtönbe zárják, és aztán ott is felejtsék. Emberünk kis híján megőrül, de aztán jobb ötlete támad, és végül meglép (télakol, ahogy a Pillangóban mondanák). Egy barlangban talál sok-sok kincset, körbebóklássza a világot, aztán szépen nekiáll bosszút állni a fentebb említett ellenségein. Nna. Remélem semmi spoilerest nem írtam, elvégre ez az a sztori, amit körvonalaiban kb. minden hét évnél idősebb egyén ismer.

Akkor most nézzük, mi volt a problémám. Nos az, hogy IRGALMATLANUL HOSSZÚ! Persze ez még alapból nem lenne baj, szeretem a vaskos könyveket, de csak akkor, ha értelme is van. De ha tele van tömve rétestészta jellegű párbeszédekkel, akkor nagyon morcos tudok lenni. Felvázolom, miféle diskurzusokra gondolok:

- Légy oly kedves, és vegyél a közértben egy kiló kenyeret, meg két doboz másfeles tejet.
- Rendben. Kenyérből tehát egy kiló kell?
- Igen, egy kiló kenyérre van szükségem. Meg két doboz másfeles tejre.
- Igen, persze, tej. Két doboz. Biztos, hogy másfeles kell?
- Egészen biztos vagyok benne. A másfeles a legjobb. Azt szeretjük. Meg a kenyeret.
- Másfeles tejjel.
- Azzal, igen. Úgy a legfinomabb.
- Tehát azt szeretnéd, ha átmennék a közértbe. Kenyérért meg tejért. És ha csak fél kilós kenyér van?
- Akkor kettőt hozz. Az összesen egy kiló. De el ne felejtsd a tejet!
- Nem, nem, dehogy. Elsőosztályú a memóriám. Hozok két kilós kenyeret, meg egy zacskós tejet. Máris indulok.

Valahogy így. Hát csoda, hogy őrületbe lettem kergetve? Néha a leíró részeknél is nagyon érződött az időhúzási szándék, és az emiatt érzett bosszúságomon még az sem enyhített, hogy ebben a regényben található a világirodalom egyik legjobb fejezetcíme: "Milyen módon lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackot".

Az időhúzást leszámítva viszont azt kell mondanom, hogy ez a könyv remek. Úgy csűri-csavarja Dumas a szálakat, hogy az maga a gyönyörűség, és ad némi gondolkodni valót is. Te például mit tennél, ha hosszú raboskodás után szabaddá, és egy mesés vagyon birtokosává válnál? Ha kiderülne, kik okozták sanyarú sorsodat? Hagynád a frászba, vagy egy aprólékos terv segítségével bosszút állnál rajtuk? Ezen gondolkozom pár napja. Van néhány ember, akinek a legnagyobb örömmel kevernék az italába olyan hashajtót, hogy három hónapig max öt percre legyen képes felállni a klozetról, de teljesen tönkretenni, esetleg őrületbe kergetni a rosszakaróimat? Nem hiszem, hogy ezt akarnám, vagy legalábbis nem Monte Cristo módszereivel. Tisztázni a nevemet, azt igen. Megjutalmazni a jóakaróimat? Naná. Mindezek után elhúzni a búsba valami egzotikus szigetre, Dagobert bácsi módra úszkálni az aranyaim közt, és gondtalanul élvezni hátralévő éveimet? Jóhogy!
Azon is elfilóztam egy darabig, hogy vajon az a mesés vagyon ma mennyit érne? Belegondoltatok már? Oké, akkoriban ez akkora marhanagy pénz volt, hogy zsebből fizette ki a párizsi palotákat meg a legklasszabb vízi járműveket. De gyanítom, ugyanez a kincs ma már közel sem érne ennyit... (azért ha hasonló kapásom lesz mondjuk kertásás közben, nem fogok az infláció meg egyebek miatt búslakodni).
Amivel még nem tudtam dűlőre jutni, az az, hogy akkor én most kedveljem, vagy utáljam ezt a Monte Cristót. Egyszerűen nem tudom. Igaza is van, meg nem is. Jót is, rosszat is tesz. Hol érzéketlen szemétláda, hol könnybe lábadó szemű jótevő. Nem tudom szeretni, de utálni se. Majd egyszer, ha épp nagyon türelmes leszek, újraolvasom, hátha sikerül döntésre jutnom.

Eredeti cím: Le Comte de Monte Cristo
Magyar Könyvklub, 2005.
Fordította: Csetényi Erzsi

U.i. Naná, hogy elfelejtettem beszúrni a várólistás logót. Majd most.

2 megjegyzés:

  1. ez a párbeszéd tökéletesen tükrözi a könyv összes dialógusát :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh köszönöm, igyekeztem megközelíteni a nagy Dumas stílusát :D

      Törlés