2013. január 22., kedd

Bűn(tetés)

James Joyce: Ifjúkori önarckép

Huhh. Hát ez... ez... csak 270 oldal, de mégis irgalmatlanul hosszú volt. Legalábbis én annak éreztem. Pedig eleinte tetszett. Nem tudom, ki mire számít ha annak az írónak a műveire gondol, aki az Ulyssest is alkotta, de az biztos, hogy én kissé ledöbbentem, mikor az első bekezdésben mútehénről és bibi-babáról olvastam... Aztán az első fejezetben megismerkedünk egy kisfiúval, Stephennel, akit bentlakásos iskolába zsuppolnak, ahová valahogy nem igazán tud beilleszkedni. Különc gyerek. Ha valamit át tudok érezni, hát az az, hogy milyen különcnek lenni egy rakás gyerek közt. Ja, elég szar dolog. Szóval együttérzésben, sajnálatban nem volt hiány, és valamelyest még meg is kedveltem ezt a furcsa fiút. Na, ezt az érzést a későbbi fejezetek porig rombolták.

Legyen elég annyi, hogy főhősünk tetőtől talpig megmerítkezik az bűnnek mocsarában, majd végighallgat egy hosszas fejtegetést arról, hogy milyen szörnyű a pokol, amitől rettenetesen megijed, és átesik a ló túloldalára.
Megjegyzés: senkit nem akarok megbántani, de azt a leírást a pokolról kissé röhejesnek érzem, nem is tudom hány helyen lehetne belekötni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy nem létezik pokol, mert honnan tudhatnám én azt, de hogy nem olyan, mint amit itt leírtak, az hótziher. Ez egy vicc, ámde Stephenünk gondolkozás helyett inkább halálra rémül és gyorsan megbánja bűneit. (Egyébként ha már itt tartunk, igazán kifejhette volna a pap, illetőleg Joyce a másik lehetőséget is. Avagy minő szépségekkel kecsegtet a menny?)

Ezt követően már csak töméntelen szenvedés van - igen, erre utal a kis zárójeles rész a címben, azt hittem soha nem érek a végére. Olyannyira unszimpatikus lett a főhős, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Aztán kapunk még egy sor fejtegetést is különböző témákban, például hogy mi a szépség meg hasonlók. Tán ha nem félhulla állapotban olvasom, többet felfogok belőle és még élvezem is, de így csak átsuhantam rajta.

De lássuk a pozitívumokat, mert azért az is akad. Tetszettek az utalások az angol-ír problémakörre, például ez a rész itt, mikor a dékánnal beszél:

"A nyelv, amin beszélünk, előbb volt az övé, mint az enyém. Milyen másként hangzanak ezek a szavak: otthon, Krisztus, sör, mester - az ő ajkán és az enyémen! Én sem kimondani, sem leírni nem tudom e szavakat a lelkem nyugtalansága nélkül. Az ő nyelve, ez a jól ismert és idegen nyelv, számomra mégiscsak mindig elsajátított beszéd lesz. A szavait nem én alkottam, nem is én fogadtam el. A hangom ellene szegül. A lelkem elsenyved ennek a nyelvnek az árnyékában."

vagy ez, amit egy barátjának mond:

"- A lélek - mondta tétován - azokban a percekben születik, amelyekről már beszéltem neked. A születése lassú és homályos, titokzatosabb is, mint a test születése. Ebben az országban, amikor az ember lelke megszületik, hálókat feszítenek ki, hogy hátráltassák a röptét. Nemzetről, nyelvről, vallásról beszélsz nekem. Én pedig megpróbálok elrepülni ezek mellett a hálók mellett."

Időnként pedig egészen gyönyörűen fogalmaz, erre is itt egy példa:

"Puha, ömlő öröm öntötte el emlékezetének tükrét, mint sok víznek zúgása, és szívébe a vizek fölé feszülő finom szálú, elhomályosodó ég hallgatag végtelenségének szelíd békéje költözött, az óceáni csend, a tenger alkonyán áthatoló fecskék képe a mozduló víztömbök felett.
Puha, ömlő öröm öntötte el a szavakat ott, ahol a puha, hosszú magánhangzók zajtalanul összecsaptak és visszahullottak, egymásba omolva és visszazúdulva, és hullámaik fehér taréjú csengőit rázva mindörökre némán és néma zengéssel, és lágy, halk, elomló kiáltással; és megérezte, hogy a jóslat, amelyet a lecsapó, suhanó madaraktól várt és a sápadt ég foszlányától felette, úgy röppent ki a szívéből, mint tornyából a madár, békén és sebesen."

Nos, akkor összesítsünk. Nehéz könyv. Oda kell figyelni rá, és saját tapasztalatom alapján nem jó ötlet a fejezet közepén félrerakni, tehát akkor ajánlott, ha bőven van idő olvasni. Én zavarosnak éreztem és túlkomplikáltnak, de talán csak nem én vagyok a célközönség. A jó részét nem is értettem. (Például a latin mondatokat, amiknek persze nem sikerült a fordítását is feltüntetni. Khm.) Hogy megéri-e vesződni vele? Azt gondolom igen, de nem tudnám megindokolni, miért érzem így. Nem hiszem, hogy túl sokan fogják a szívükbe zárni ezt a könyvet, de mégis úgy érzem, hogy érdemes elolvasni.

Eredeti cím: A Portrait of the Artist as a Young Man
Kriterion, 1977.
Fordította: Szobotka Tibor

4 megjegyzés:

  1. Annyira idevág az abbé gondolata, miközben a prédikációt hallgatja a Szalamandrában: a pokolbeli szenvedéseket mindig dúsan, színes szavakkal ecsetelik, de a mennyei örömöket ált. két mondattal elintézik (pszt, de sztem ez egy szadista álláspont).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elvileg itt hosszasabban is beszéltek róla, csak épp a könyvbe nem került bele... pedig érdekes lett volna, de tényleg. Na de mindegy, asszem Neil Gaiman valamelyik könyvében egész jól leírja: "Nesze, fogd a hárfát, és nyomjuk a hozsannát!" Ennél bővebb kifejtésre tán nincs is szükség :)

      Törlés
  2. Ez jó:DD Ej, Gaimant is régen olvastam, de A temető könyvét beleraktam a várólistacsökkentésbe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne is mondd, nekem is jókora lemaradásom van Gaiman-téren, remélhetőleg idén be tudok mindent pótolni :)

      Törlés