Egy lányról

Laurie Graham: A nagy férjvadászat

Poppy Minkellel tizenöt éves korában találkozunk először. Anyja és nagynénje füllekötő bandázs viselésére kényszeríti, bőrfehérítő krémmel kenegeti a nyakát, és minden egyéb módon azon vannak, hogy megfelelő feleséganyagot gyúrjanak belőle. Ám azon a napon, mikor bekapcsolódunk életébe, minden megváltozik. Édesapja meghal, ő pedig elégeti a füllekötőit. Anyja is meggondolja magát: nem kell már férjhez mennie, sokkal jobb lenne, ha otthon maradna, és gondozná megözvegyült, rém elkeseredett anyukáját. Ez tehát a kezdet, innentől Poppy élete csupa kaland: megfordul Párizsban, a francia tengerparton, egy angol vidéki kastélyban, túlél két háborút, és mindeközben rendíthetetlenül rajong saját magáért.

Azt hiszem, ez amolyan kánikulakönyv. Strandkönyv. Most, ebben a melegben elvoltam vele, de nem vagyok benne biztos, hogy télen nem hajigáltam volna ki az ablakon. A hátoldalon az Independent azt írja, Nick Hornby szellemességét fedezték fel benne, meg Helen Fielding humorát. Atyaég, nagyon remélem, hogy Hornby ennél jobb. Olvasmányos könyv, szó se róla, de egyetlen egyszer nem sikerült nevetnem rajta. Még csak mosolyogni se.

A fülszöveg (ami gyakorlatilag egyetlen ordasnagy spoiler, csak szólok) azt állítja, Poppy "butuska és önző,de minden rossz tulajdonságával együtt szeretnivaló". Az első kettő stimmt. Sőt. Poppy nem egyszerűen butuska. Sötét, mint az éjszaka. Nem kizárólag a saját hibájából, a szülei nem feccöltek nagy energiát az oktatásába. Egy feleség legyen dekoratív és illedelmes, más nem számít, ugyebár. De azért... hogy ennyire ostoba legyen valaki, az már tényleg csúcsteljesítmény. Tehát igen, buta és önző, nem is kicsit. De hogy szeretnivaló lenne... hát, marhára nem. Irritáló. Cirka tizenöt oldalanként csinált vagy mondott valamit, ami ledöbbentett, amitől még egy kicsit jobban utáltam.

És a többi szereplő sem törte magát azért, hogy megkedveljem. Az egész családja úgy ahogy van, defektes. Legszívesebben bezsuppolnám őket egy kisbuszba, és meg sem állnék egy agyturkászig. Egyedül Murray az, akit felnőtt korában egészen megszerettem.

De kanyarodjunk vissza egy pillanatra Poppy-hoz. Erős a gyanúm, hogy a brit írónő egy másik Poppy-ról mintázta szereplőjét, de talán csak én éreztem úgy, hogy a Csengetett, Mylord? kisasszonykájának amerikai változatáról olvasok. Mindketten önzők és egyikük sem észlény. Imádnak öltözködni, kacérkodni, és még a hajuk is hasonló...

Szóval: könnyen, gyorsan olvasható, helyenként bosszantó limonádé, kánikula vagy nyaralás idején épp megfelel, bár meggyőződésem, hogy léteznek ennél jobb strandkönyvek is.

Eredeti cím: The Unfortunates

Ulpius-ház, 2006.

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Poppy Meldrum képét innen szedtem

Szőrösnadrágú Ragnar és Tsai

Else Roesdahl: A vikingek

Mármost kérném tisztelettel ez itten nem regény, hanem okosító célzattal íródott könyv, tehát nem sok hozzáfűznivalóm lesz. Érdekes volt. Nem tudom, kinek milyen kép él a fejében a vikingekkel kapcsolatban, én még csak ilyen-olyan filmekben találkoztam velük, és Hálivúd... nos Hálivúd nem olvasta ezt a könyvet. Na szóval mostanáig úgy képzeltem, hogy a vikingek - férfiak és nők egyaránt - ilyen nagy draba állatok, akkorák mint egy tucat masszív tölgyfa háromajtós szekrény, erőszakosak, csak akkor szállnak le a sárkányfejes hajóikról ha fosztogatásra alkalmatos tengerparti városka kerül az útjukba, mikoron is szarvas sisakkal a fejükön, csatabárdot lóbálva letámadják a szegény ártatlan népet, ja és mellesleg szabadidejükben felfedezték Amerikát. Hát kérem, nekem ilyen primitív elképzeléseim voltak. Szégyen und gyalázat.

De hál'isten pár éve megvettem ezt a könyvet, és most hogy elolvastam, nagyon okosnak érzem magam. (Bár ez az érzés már nem tart sokáig, ebben biztos vagyok.) Már tudom, hogy magasabbra nőttem, mint egy átlagos viking pasas, hogy a nők nem harcoltak, viszont vezették a háztartást. Hogy egyáltalán nem voltak erőszakosabbak bármely más európai népnél, és bár tényleg remek hajósok voltak, értettek a földműveléshez is. Már persze ott, ahol meg lehetett művelni a földet. Ahol nem, ott még mindig vadászhattak bálnára meg satöbbire, meg tarthattak rénszarvast. Tényleg sokat fosztogattak, viszont nem a csatabárd volt a legkedvencebb fegyverük, hanem a kard. A sisakról a következőket olvashattam: "Az osebergi kárpiton és más leleteken láthatunk szarvdíszes fejékű férfiakat, de ezeknek semmi közük sincs azokhoz a sisakokhoz, amelyeket a vikingek harc közben hordtak." Ami pedig Amerikát illeti... hát ja, tényleg felfedezték, és csak azért nem telepedtek le ott, hogy a jó zsíros földjén legeltessék a marháikat, mert már lakott volt.

No még néhány szót arról, hogy is néz ki ez a könyv. Hát jól, szép barna meg minden, de ugyebár nem ez a lényeg. Először viszonylag rövid fejezetekre bontva végigveszi a vikingek hétköznapjait. Szóba kerül itt minden, hol és hogyan éltek, mit ettek, mit viseltek, milyen fegyvereik voltak, milyenek voltak a hajóik, a művészetük, a vallásuk ésatöbbi ésatöbbi. Ez a hosszabb rész. Aztán a végén a terjeszkedésükről van szó, Európán belül, és azon kívül - a kontinensen, a briteknél, Izlandon, Grönlandon... Mint fentebb említettem nagyon érdekes könyv, nekem főleg az első rész tetszett, a terjeszkedésükről szólót kissé untam, meg azért egyebütt is előfordultak olyan részek, amiket szárazabbnak éreztem a Szaharánál, de azért vegyük figyelembe, hogy mi fér bele cirka 400 oldalba. Egy nép történetét se lehet úgy belezsúfolni egy ekkora könyvbe, hogy időnként ne kelljen úgy leegyszerűsíteni a szöveget, hogy az az emészthetetlenség határát súrolja. Mármost ha valaki hosszasan taglalja nekem, hogy Szőrösnadrágú Ragnar (imádom a nevét) ekkor és ekkor lerohanta ezt, aztán Kékfogú Harald (az övét is) ekkor és ekkor lerohanta azt, és így tovább a végtelenségig, az engem nem nagyon fog érdekelni, ha nem jár hozzá valami kis plusz érdekesség. Szóval helyenként untam de nagyon, de abszolút megérte elolvasni. Teljes szívemből ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekelnek a vikingek. Az igaziak, nem a hálivúdiak.

+Megjegyzés: a molyra írtam egy rakás karcot a könyvhöz, meg lehet nézni, mennyire olvasmányos/érdekes, ha netán valaki bizonytalankodik, kell-e ez neki, avagy sem.

+Még egy megjegyzés: szeretnék egy ilyen kitűzőt.

Eredeti cím: Vikingernes verden

General Press, 2007(?)

Fordította: Bánki Vera

A borító képét a kiadó honlapjáról csentem, a másikat már nem tudom honnan mentettem le, de a google képkereső dobta ki.

Én félnék

Niccoló Ammaniti: Én nem félek

Michele egy kilencéves kisfiú Acqua Traverséből, egy kis olasz faluból - ha lehet egyáltalán falunak nevezni azt a négy kopott házból és egy szál kúriából álló kis porfészket. Tombol a nyár, körös-körül aranyló búzatáblák perzselődnek a napon, ifjú hősünk pedig a szomszéd gyerekekkel és a kishúgával bandázik: bringáznak, fociznak, versenyeznek, hogy ki ér fel előbb a dombra - szóval élvezik a vakációt. Aztán egy nap Michele játék közben egy szörnyű titokra bukkan.

Tetszik ennek a könyvnek a címe. Szinte hallom, ahogy ez a kisfiú dacosan kijelenti "Én nem félek", miközben versenyt remeg a szája széle a térdével. Persze, hogy fél. Fél attól, amit felfedezett, a szörnyektől és boszorkányoktól, amik csak a fantáziájában élnek és a nagyon is létező rémektől. Fél a szülei haragjától, és attól, hogy valaki felfedezi a titkát - márpedig arról nem tudhat senki, az csakis az övé, hiszen ő talált rá először...

Hatásos - azt hiszem, ez a szó illik legjobban erre a regényre. Ideget borzol, elgondolkodtat, nagy néha mosolyt fakaszt. Míg olvastam, megállás nélkül vitáztam magammal: azért fohászkodtam, hogy Michele tegye  meg azt, amit a helyében bármelyik felnőtt tenne, aztán letorkoltam magam, mert hát a mindenségit, ő még csak egy kisfiú, fel se fogja igazán, mi történik körülötte. Látja, de nem érti. Csak annyit érez, hogy valami nagyon nem stimmel. És próbál segíteni. 

Az a legszörnyűbb ebben a történetben, hogy bármikor előfordulhat a való életben is hasonló. Az emberek bármire képesek, pláne ha pénzről van szó. Talán furcsa, de mikor a könyv befejezése után az olvasottakon gondolkoztam, Csokonai jutott eszembe, pontosabban az ő egyik versének két sora, amit ha jól emlékszem középiskolában meg is kellett tanulni:

"Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,

Miolta a miénk nevezet elűle."

Én sem a Rothschild család sarja vagyok, tisztában vagyok vele, milyen rossz csórónak lenni. De vannak esetek, amikor a szegénység sem szolgálhat mentségként. Ez a könyv az egyik ilyen esetet írja le, nem is akárhogy. Olvassátok.

Hogy véletlenül se tűnjék végtelen dicshimnusznak e bejegyzés, megjegyzem: apró szépséghibák azért előfordulnak a könyvben: időnként elcsúsznak a vesszők, és a "kiáltottam suttogva" kifejezést kissé szerencsétlennek érzem, de amúgy teljesen rendben van ez a kiadás. Egy dolog van, ami nagyon zavart: egyszerűen nem tudom elképzelni, milyen házban lakik Michele és a családja. Mert nem emlékszem rá, hogy emeletes házat említett volna. Lépcső az van, az stimmt (mármint a bejárati ajtó előtt). De a 'gyerekszoba' az ebédlő-konyha-nappali kombóra nyílik, és egyébként is, nekem teljesen úgy tűnt, hogy ez egy szegényes, földszintes kis épület. De akkor hogy a nyavalyába állhat be a gyerekek ablaka alá a teherautó úgy, hogy még a ponyvatető is annyival alatta legyen, hogy jó nagyot kelljen ugorni rá? Azért egy teherautó nem egy alacsony jószág... Tudom apróság, és nem kéne rajta fennakadni, de engem sikerült kizökkentenie a ritmusból.

+ Film is van, itt a leírás a Porton és az IMDb-n. Én még nem láttam, de ha valamikor belebotlok, megnézem.

Eredeti cím: Io non ho paura

Európa Könyvkiadó, 2008.

Fordította: Matolcsi Balázs

Képek forrása: borító, búzatábla, poszter

Csak egy kis kanál cukor kell...

P. L. Travers: A csudálatos Mary

Azt hiszem ezúttal nem kell túlragoznom, hogy miről is szól ez a könyv, ugye? :) Mary Poppins-t mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a Disney filmből. Vannak a rakoncátlan gyerekek, meg a szülők, akik nemigen törődnek velük, és van Mary Poppins, aki csudálatos dolgokra képes. Már csak össze köll rázni őket egy varázsgömbben (vagy talán inkább Mary szőnyegtáskájában), oszt' meg is volnánk.

Az előző, kevéssé kedvemre való olvasmány után valami olyasmire vágytam, amiről nagy valószínűséggel a bűbájos szó jut majd először eszembe. Nem mondom, hogy nem teljesült a kívánságom, mert ez valóban egy bűbájos történet, de... ez most megint azon ritka esetek egyike, mikor a filmet jobban szeretem. Ennek pediglen egészen egyszerű oka van: azok a részek, amik a könyvben a legjobban tetszettek, mind benne vannak a filmben. Viszont amikért a filmben rajongtam, azok vagy egyáltalán nem szerepelnek a mesében, vagy nagyon másként. Tudom, hogy hülyeség, de a dalokat is hiányoltam. És írott formában Mary iszonyú irritáló tud lenni. Mintha suttyomban megállás nélkül citromot falna, alig van egy kedves szava. Ráadásul állandóan a tükörképét nézegeti, mert le van nyűgözve saját szépségétől... Nem igazán értem, miért imádják úgy a gyerekek, no de sebaj.

Ne tessenek félreérteni, azért még remekül szórakoztam. A végén volt egy-két epizód, amit egy kissé bizarrnak éreztem, de holtbiztos, hogy gyerekként imádtam volna ezeket a részeket. Bert és a madaras néni pedig még mindig a legkedvencebb szereplőim. Ó, még nem is említettem a málnalekváros süteményeket, amiket Mary szokott uzsonnázni, meg a kókuszdiós tortát, amivel Wigg bácsi kínálgatja látogatóit! Tegnap éjjel majd' meggebedtem egy kis süteményért, de este tizenegykor az ember már nemigen tehet mást, mint hogy csendben szenved a nassolhatnéktól...

Khm. Nos, ez kérem egy remekjó könyv, amit erősen ajánlott elolvasni. Lehetőleg még gyerkőcként, de tanúsítom, hogy közel 27 éves fejjel is kiváló kikapcsolódást nyújt :)

Eredeti cím: Mary Poppins

Ciceró, 2003.

Fordította: Benedek Marcell

Képek forrása: borító, filmes1, filmes2

Eszelős szívatás

Tom Sharpe: Éretten éretlen

Hát hű. Nem is tudom, hol kezdjem. Van itten egy nemnormális srác, aki mindent szó szerint vesz. Ha a tanár azt mondja neki, hogy a választ ki kéne ráznia a kisujjából, rázni kezdi a kisujját. Ha azt mondják neki, hogy kösse fel a fehérneműt, letolja a gatyáját, és... megigazítja amit meg kell. Rövid időn belül őrületbe kergeti az összes tanárát, a kétségbeesett apa pedig egy szakértő tanácsát követve végigjárja az országot, hogy találjon valami középiskolát, ahová hajlandók bevenni, hogy aztán mehessen a hadseregbe. Az akció sikerül, a buggyant Peregrine-t felveszik álmai iskolájába, ahol szigorú szabályok vannak, és a nyári szünetben is térdig mászhat a kulimászban kiképzés címén. Namost. Ebben a bizonyos iskolában van két tanár, akik aktívan utálják egymást, és az egyik elhatározza, hogy irgalmatlanul megszívatja ellenségét... Innentől kezdve száguldozunk Franciaországban, közeli ismeretséget kötünk Természet Anyánkkal, és ha valaki nem érzékeny a könyvben fellelhető humorra - mint a jelek szerint jómagam -, akkor fogjuk a fejünket kínunkban.

Egyre jobban aggódok amiatt, hogy valami komoly probléma van a humorérzékemmel. Ennél a könyvnél is pont azt éreztem, amit pár éve Terry Pratchett Kisistenek c. művénél - érzem én, hogy ez itt viccesnek van szánva, és nevetni kéne, de nem megy. Eleinte még semmi gond nem volt, az első 30-40 oldalon remekül szórakoztam, aztán... hát aztán már nem annyira. Végül jött egy rész, ami szinte másból sem állt, mint francia helységek felsorolásából, és bevallom őszintén, semmi kedvem nem volt előhalászni egy térképet, hogy követni tudjam merre járunk. Halálosan untam, félre is raktam vagy egy hétre. És ma is csak azért vettem elő, mert már marhára idegesített, hogy a molyon ott van a jelenlegi olvasmányaim közt. Nekem, a humort hírből sem ismerő lénynek egyre fárasztóbb és fárasztóbb volt a sztori, a végén meg konkrétan forgott a gyomrom. Nem mondom, hogy rossz könyv, egyszerűen csak nem az én ízlésem. Ha valaki szerette a Kisisteneket, akkor gondolom ezt is komálni fogja. És azt hiszem azoknak is ajánlhatom, akik rajongják a Gyalog galoppot, meg Brian életét. Én azokat se bírom. Igen, tudom, ez teljességgel borzasztó.

Eredeti cím: Vintage Stuff

Teleteacher, 1996.

Fordította: Mészáros Viktor

Kép forrása: teleteacher.hu