2012. március 9., péntek

Csokoládéboszorkány

Joanne Harris: Csokoládé

Történetünk kezdetén a két világvándort, Vianne Rocher-t és kislányát, Anouk-ot egy poros, eldugott kis faluba fújja a szél. Lansquenet-sous-Tannes lakói kíváncsian figyelik a különös jövevényeket, akik azonmód beveszik magukat a régi pékségbe, és pár röpke nap alatt megtöltik élettel, vidámsággal és... csokoládéval. Ügyködésüket nem mindenki nézi jó szemmel: Francis Reynaud, a parókia papja és "bibliatagozatosai" felháborodnak a csokoládébolt láttán, és úgy döntenek, elűzik a faluból a gonoszt. Vianne azonban belefáradt már az örökös vándorlásba, és elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony marad. Különös csata veszi kezdetét...

Imádtam ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert édesszájú vagyok. Ámbátor, ha már itt tartunk, furcsamód engem elkerült az az őrült nassolási kényszer, amiről többen is beszámoltak. Sőt. Úgy látszik sikerült túladagolnom a képzeletbeli édességet, anélkül hogy egy kocka csokit ettem volna - egy hosszabb rész elolvasása után úgy faltam a töpörtyűt meg a zsemlét, mint kacsa a nokedlit. Egyszerűen muszáj volt valami sósat ennem. (Oké-oké, később egy kevés kakaó is lecsúszott azért.) Törpöltem is rajta egy sort, hogy hogy a csudába bírnak ezek a népek ennyi csokit enni... Jó, én is simán legyűrök egy tábla csokit együltő helyemben, nem ügy, de azért nem napi rendszerességgel kinek van arra pénze?!

Habár olvasás közben frissen sült pizzáról, és egyéb sós finomságokról ábrándoztam, rettentően élveztem a leírásokat a kirakatba állított csokoládékölteményekről, a csokitömbök olvasztásáról, a boltban terjengő kakaó- és vaníliaillatról, az összekaristolt faasztalról, no meg Vianne vándoréveiről és a falu lakóiról - ők voltak csak igazán szórakoztatóak. Megvetéssel szemléltem a pap dicső tetteit, melyekkel leplezni próbálta saját gyarlóságát - mindent a közösségért, meg az egyházért, ugyebár... Haragosan ráncoltam a homlokom, ha feltűnt a színen Muscat (magamban csak a Parasztok Gyöngyének hívtam), és felvidultam, ha Guillaume és Charly masírozott a képbe. Jót vigyorogtam Armande fehérnemű vásárlási szokásain, Roux túlzott büszkeségén, és Luc hogyan-cselezzük-ki-anyut trükkjein is. Megszerettem ezeket az embereket, a hibáikkal együtt.

Tetszett a naplóra hajazó forma is, néha eljátszottam a gondolattal, hogy Vianne és az ideggyenge pap felváltva osonnak ki az utcára, hogy valahol a templom és a Chocolaterie között félúton, egy eldugott falrepedésből magukhoz vegyék a naplójukat, amit felváltva írnak, anélkül hogy észrevennék. Vagy esetleg párhuzamos idősíkban, vagy valami időhurokban, vagy nem tudom, mert érdekes módon március 15-e és 16-a is vasárnap...

Szóval. Kedvenc lett, a sokszor újraolvasós fajtából. Valószínűleg jó néhányszor leemelem még a polcról, ha egy kis hétköznapi varázslatra vágyom :)

Film is van, csak az ég tudja, hány ezer éve láttam, de annyira azért emlékszem, hogy tetszett. És hogy tök más a sztori.









Eredeti cím: Chocolat
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.
Fordította: Szántó Judit

Képek forrása:
Borító: www.booker.hu
Poszter: impawards.com

2 megjegyzés:

  1. örülök, hogy tetszett.:) én imádom Harrist, annyira jól tud írni.
    én sem akartam csokit enni olvasás közben, teljesen elteltem azzal, amit olvastam.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj nagyon :) Még a Rúnajelek van meg tőle, szerintem azt is elolvasom valamikor idén.
      Áh, akkor nem vagyok egyedül ezzel :D

      Törlés