2012. február 28., kedd

A Jó, a Rossz és a Csúf

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Figyelem! Igyekeztem kerülni a spoilereket, de lehet hogy ezen törekvésem nem volt egészen sikeres; kéretik ennek megfelelően olvasni a most következőket - vagy sietve távozni.

Ez a történet két kisfiúról szól, akik együtt nevelkednek a hetvenes évek elején, Afganisztánban. Mindketten anya nélkül nőnek fel, de míg Haszant, a szegény szolgáló fiát apja gyengéd szeretettel veszi körül, addig Amirt, a gazdag fiút elhanyagolják. Egész gyerekkorában azért küzd, hogy valahogyan sikerüljön kicsikarni apjából egy kis büszkeséget, netán egy csöpp szeretetet. A két fiút nemcsak az anyátlanság, a közös dajka, nomeg az elkövetett csínyek kötik össze, hanem a sárkányeregetés iránti rajongás is. Egy nap azonban Amir, miután végre sikerült felhívnia magára apja figyelmét, cserbenhagyja Haszant. A barátság hirtelen semmivé foszlik, és később minden kapcsolat megszakad közöttük. A háború kitörése után Amir apjával Amerikába menekül, de évekkel később egy váratlan fordulat arra kényszeríti, hogy visszatérjen szülőhazájába.

Ez így eddig egészen biztatóan hangzik, nem? Rengetegen szeretik, a borító tanúsága szerint az amerikai kritikusok már-már ájuldoznak nagyszerűségétől, az évtized regényének* titulálják... És akkor itt vagyok én, a kakukktojás. Azt vártam, hogy én is csatlakozom majd azokhoz, akik rajongva szeretik, hogy ez lesz életem egyik legnagyszerűbb regénye. De nem így történt. Feldühített. Voltak benne részek, amik tetszettek - különösen az afgán szokásokról szóló röpke megjegyzések -, a végén kétszer vagy háromszor nevettem is Hosseini elejtett sziporkáin, de részemről ezzel vége is a dicshimnusznak.

Én ezt a regényt már az első néhány oldal után utálni kezdtem, és erről kizárólag Amir tehet. Még egy ilyen ellenszenves kölyökkel én nem találkoztam egy könyv lapjain sem. Úgy bánik Haszannal, mint egy utolsó szeméttel. Nemcsak azon a napon árulja el, amit a fülszöveg emleget, hanem minden egyes nap. Kigúnyolja és megalázza, szórakozásból. Még barátjának sem nevezi szerencsétlen fiút, mert az olyan rettenetesen ciki lenne. Haszan ugyanis csak egy hazara szolga, más népcsoport, más vallás, ilyennel nem közösködünk, ugye, csak megtűrjük magunk mellett, és időnként beletöröljük a lábunkat. Előre is bocsánatot kérek érzékeny lelkületű olvasóimtól a most következő kijelentésért, de én úgy rúgnám seggbe ezt a fiút, hogy lobogó gatyával süvítsen az Antarktiszig.

Pedig jó lehetett volna, különösen a regény utolsó harmada, mikor Amir visszatér Afganisztánba. Ha nem éreztem volna úgy, hogy ezt a részt leöntötték egy lavór rózsaszínű hálivúdi sziruppal. De így nem tudtam elhinni, hogy az a rengeteg kegyetlenkedés, amit leír, igaz lehet. Tudom, hogy megtörténhetett, de nem tudok hinni a szavaiban. Tudtok követni? A világ egyszerűen nem olyan kicsi, amilyen kicsinek ebben a történetben tűnik. Az emberek nem olyan szerencsések, mint amilyen szerencsés Amir egészen addig, míg Kabulban találkozik egy régi ismerőssel. Nem létezik, hogy tényleg semmi gond nem merülne fel, ha bármelyik külföldre menekült afgán úgy döntene, visszaoson a szülővárosába. Nem hiszem el, hogy pont olyan emberekbe botlik bele, amilyenekre szüksége van a lelki békéje visszaszerzéséhez.

Ha Amir legalább egy fokkal szerethetőbb lett volna, ha nem lett volna az a koldus, ha azokat a megkésett ütéseket mástól kapta volna, ha... ha egy kicsit kevésbé erőltette volna a véletlen találkozásokat, akkor ez egy nagyon jó könyv lehetett volna. Így nem volt az, nekem nem.

+Film is van, naná, nemrég le is adták valamelyik csatornán. Fel is vettem, hogy majd megnézem, de azt hiszem még várhat egy darabig.








Eredeti cím: The Kite Runner
Tericum Kiadó Kft., 2005
Fordította: Vajda György

*Pardon, de ezt nem tudom szó nélkül hagyni. Rettentően idegesít, ha egy könyvről kijelentik, hogy az az évtized regénye. Különösen bosszant, ha mindezt akkor teszik, mikor ebből a bizonyos évtizedből még több mint a fele hátravan. Remek marketingfogás, ezt aláírom, de ellepi az agyam a vörös köd, ha ilyen feliratot látok. Mégis honnan a jó fenéből veszik, hogy a következő x évben nem születik ennél százszorta jobb könyv? És egyébként is. Olyan, hogy az évtized, évszázad vagy akár év könyve, olyan nem létezik, csak ha egyetlen egy könyvet írtak az adott időszakban. Maximum olyan létezik, hogy Kukori Károly szerint ez meg ez az év vagy évtized akármicsodája. Szerintem.

Képek forrása:
borító: www.tericum.hu
poszter: impawards.com

4 megjegyzés:

  1. Heh, akkor már ketten vagyunk kakukktojások... annyira erőltetettnek találtam a "sorsszerű" találkozásokat, és tényleg marha szirupos volt itt-ott. Még jó, hogy könyvtárból olvastam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is könyvtárból olvastam :D Gondoltam rá, hogy holmi Roszalindákhoz és Máricsujokhoz hasonlítom a cselekményt, de aztán letettem róla.

      Törlés
  2. Jáááj, az a Máricsuj olyan gáz név, mint valami béna gyümölcs...:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazság szerint a hideg is kiráz, ha meghallom :D Nekem nem gyümölcs szokott róla eszembe jutni, hanem egy nagy köpet, már elnézést... csak hát ez a "csuj" a végén...

      Törlés